2018 óta, amikor Magyarország Országgyűlése hivatalosan is törvénybe iktatta, január 13-a a vallásszabadság napja. Az időpontot nem 2018-ban találták ki, hanem annak előzménye az akkoriban önálló Erdélyi Fejedelemség 1568-as, tordai országgyűlésének a végzése, amely szabad papválasztást biztosított minden közösségnek, mivel „a hit Isten ajándéka”. Ez a 456 esztendős törvény az úgynevezett vallásszabadság törvénye, aminek keltét 450 évvel az eredeti megfogalmazása után jeles nappá minősítette az Országgyűlés. E mostani írás késedelme is azért van, mert a szombati, központi eseményt pont abban a templomban tartották, ahol e szerény sorok enyhén fáradt papírravetője papul, avagy, ha az jobban tetszik, lelkészkedik. Arra gondoltam, hogy a vallásszabadság ünnepének árnyékában útnak indítok egy kis sorozatot, amely remélhetőleg rávilágít e határozat jelentőségére, illetve arra, hogy mitől egyedi és mitől nem az e végzés. A következő néhány írás inkább történelmi jellegű lesz, de remélhetőleg azért izgalmas, olyan, amitől időnként az olvasó önkéntelenül felsóhajt: OMG!
Nem szeretnék nagy, tudományos igényű minielőadásokat tartani. Az nem az én feladatom. Célom inkább az ismeret átadása, az események felvillantása, aki pedig ennél többet akar, annak ajánlom a netet, vagy ha ott nem jár sikerrel, hát… a könyvtárakat. Attól viszont, hogy évszámokkal és idézetekkel nem tömöm meg az írásokat, még nem jelenti azt, hogy az információk nem lennének pontosak. Igyekszem arra, hogy azok legyenek!
No, de kezdjük egy kis echte történelemmel, hogy megérezzük a környezetünket, s rájöjjünk, milyen más volt a világ a nem is oly távoli 16. században. 1514-ben vagyunk, Temesvár alatt, ahol Dózsa György negyvenezer felkelője száll szembe Szapolyai János mintegy húszezer harcedzett katonájával. Az utóbbi erdélyi vajda, a magyar király itteni képviselője, a korabeli Magyarország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb ura. A véres küzdelem sokáig eltart, Dózsa emberei szívósabbnak bizonyulnak az elvártnál, ám egyszer csak Perényi Péter élve elfogja a parasztvezért, ami elbizonytalanítja követőit. A csata eldől, Szapolyai és a nemesség győznek, Dózsát pedig rettenetes módon kivégzik. Az eseménysorozat viszont Szapolyai Jánost Magyarország egyik legbefolyásosabb urává teszik, amolyan késő középkori sztárrá, akiből mindenki királyt csinálna, ha nem lenne már egy live király, aki viszont gyenge, népszerűtlen: a hírhedt Dobzse László. Végül II. Ulászló (ez a királyi neve) 1516-ban méltóztatik meghalni, helyére pedig a gyermek (tíz éves) II. Lajos kerül Magyarország trónjára. A gyerek körül viszont mindenki azt tesz, amit akar. Főurak játsszák a játszmáikat, gyarapítgatják vagyonukat, s borsot törnek egymás orra alá. Business as usual – mondhatnánk.
A nagy borstörésben viszont senki sem akarja komolyan észrevenni, hogy jön ám a török… A végzetes ütközetre – amint azt jól tudjuk – 1526-ban Mohácsnál került sor, ahol egy röpke csata alatt romba dőlt a középkori Magyarország. A mohácsi vész lényegében lefejezte az országot. Meghalt a mindössze húszéves király, meghalt majdnem harminc báró, szinte az összes főpap, bizony nagy a veszteség.
A túlélő urak között viszont ott van a mi Jánosunk, Erdély vajdája, aki 10-15000-es hadseregével Szegednél nem kel át a Tiszán, nem ütközik meg a törökkel, s értelemszerűen nem is hal meg Mohácsnál. Mind a mai napig vitatott, hogy vajon Szapolyai szánt szándékkal vagy valóban a körülmények hatására marad le az ütközetről, ám bárhogy is lenne, hirtelen Magyarország egyetlen komoly haderejének parancsnoka, s jószerivel a magyar korona egyetlen várományosa. Hatalmi pozícióját az országgyűlés is hamar elismeri, hiszen 1526 novemberében, I. János néven magyar királlyá választják a köznemesek.
Ennek az országgyűlésnek csupán az a szépséghibája, hogy – az ország törvényével ellentétben – a királyválasztó gyűlést nem a nádor hívta össze. A nádornak, azaz Báthori Istvánnak ugyanis egészen más elképzelései voltak a királysággal kapcsolatban, így ő Szapolyait sosem ismerte el uralkodónak.
De hagyjuk most I. János őfelségét, hogy jó alaposan ünnepelje meg koronázását, hadd igyon és egyen mindenki eleget, ugyanis történetünk csak innen indul igazán izgalmas ösvények felé!
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.