A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem. Odalent elvegyülök kedves és kevésbé kedves emberek között, idefent kedves és kedvetlen képekkel. Mellettem sóhajtozik egy vénséges vén szilvafa. Mesélne szegény, mint a vénasszonyok, de ki figyel rájuk, hát még a szilvafák történeteire. Mégis rokon, mint a kortalanná ráncosodott nagymama, aki a kályha mellett üldögélve merül egyre mélyebben önmagába. Nincs szavunk egymáshoz, de rokonok vagyunk. Rá se nézek, úgy is látom a törzsét, a rajta futkosó hangyákat, a száraz ágakat, a göcsörtös ujjain még itt-ott lengedező pár levelét. Vicces ez a szipirtyó, ahogy ott üldögél mellettem, s reumás gyökerein keresztül szívja magába azt a pár korty életet, ami még neki jut. Aztán lassan én is kezdek gyökereket ereszteni, lábam eltűnik a füvek között, elsüpped s mohón kezdi szívni a föld édes kesernyés tejét. Kérgemen hangyák szaladnak, belül – mint a szilvafának – sok millió sejt simul egymáshoz. Megszűnik a biológiai határ, feloldódik, s a vegetalitás, a fiziológia állapotában rokonok, nem: azonosak leszünk. Értem a sorsát, a szavát, s ő is ért engem. Ő én vagyok, s én ő.
S én vagyok a föld, a fűszál, a szél, a Szamos s azok az emberek ott lent a városban. Az izzadt buszsofőr, a fáradt anya, a szerelmespár, a kiszáradt hivatalnok, a csalódott, a bizakodó, a siető, a felszínes és a bölcs. Mind ugyanúgy simulunk egymáshoz, mint a szervekben a sejtek. Egy nagy zsongó, pezsgő valósága a létnek. Az egyetlen létnek. Ők mind-mind én vagyok és én ők.
De tovább, tovább, emelkedik a szem, kitágul a horizont, fel a kékségbe s onnan a napba. Retinám megtelik kékséggel, fürdik benne az ég, amint én fürdök békéjében. Millió siető foton, fény és hő száguld át az űrön, hogy égesse, simogassa az arcomat. A hatalmas, pusztító reaktor, az az isteni égitest is én vagyok, s ő én. S tudom, hogy hamarosan lebukik nyugaton, és akkor odalent és odafent csillagok gyúlnak szobákban és távoli galaxisokon, s azok a soha fel nem tárulkozó sorsok, meg a múltból, évezredek mélyéből érkező képlenyomatai az égnek mind én vagyok, és ők én. Hiába vetem magam belé az éjszakai ég sötétjébe, millió fényévre, szédületes távolságba, jéghideg űrbe, forró csillagokba, haldokló szupernóvákba és falánk fekete lyukakba, mindenhol ugyanaz a rokonság, mint a fával, gyermekeimmel, életemmel. A lét millióarcú, s mégis azonos nagy hálózata. Ezek mind én vagyok és ők mind én.
S repülhetek a múltba, évszázadokra vissza vagy előre, ugyanaz szédületes gyorsaságban, de – mint a megpörgetett szivárványkorong fehérséggé olvad minden egybe – időtlen megmerevedettségben.
A gyökerek pedig ásódnak egyre mélyebbre, anyagba, időbe, s azokon túllévőkbe, egyre vékonyodó hajszálak, nyúlnak a mindenségbe, hogy azt átfonják, s mindenhol ahová elérnek, rokonságot, egységet, önmagasságot találnak.
Most gyérül a levegő, foszlik az űr, zsugorodik az anyag, a perc, áttetszővé válik, s megnyílik az azontúl. Mintha egy újabb dimenzió kapui tárulnának fel. Úgy látni a mi világunkat, ahogy az ember nézi a kétdimenziós képet. Minden részlete ott áll, egyidejűleg, befejezve. Önmagába visszanyúlik az idő, benne szenderedik a tér, befejezett mondattá karcsúsodik a történelem. Élet és halál, születés és temetés ugyanannak a végtelen vonalnak egy-egy szakasza, ismétlésjel a kottában. Ez itt a nagy titok, a mindenen túli, a semmin inneni, a szavakkal meg nem formálható, de minden szónak értelmet adó egység. Jobb szó híján: Isten. De létgyökereim még itt sincsenek idegen helyen, itt is ugyanazt érzik, mint a szilvafa, a bogár, a város, az ég, a csillagok, az űr, a múlt: otthon vagy. És ez az otthonosság illattá és dallammá válik, bizonyossággá és örömmé, szeretetté, békévé, családdá. Igen, szeretettel telik meg a gyökérszál és az űr, a bolygó, a csillag, a domboldal, a vén szilvafa, a város, az az oxigénmolekula, amit most belélegzek, minden.
Minden együtt lélegzik velem és én együtt lélegzek a mindennel, s most már tudom és érzem, bólogatom a mindenség zsoltárát: a létből nem lehet kihullni.
Na ez a hit.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.