Amikor Gicsin Funakosi, a modern karate atyja áthozta tudományát Okinava szigetéről Tokióba dó-nak, azaz útnak, iskolának, filozófiának nevezte, nem dzsucunak, technikának. Tantervében kimagasló fontosságot tulajdonított a katának, azaz a formagyakorlatnak, s visszautasította a szabad küzdelmet. Tanítványainak egy részétől el is fordult, ugyanis tudta nélkül ilyen szabad harcpróbákat tartottak. Amikor a mester megtudta, szigorúan megdorgálta őket, s többet nem foglalkozott az oktatásukkal. A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
Persze a kezdő tanulónak először el kell sajátítania a helyes testtartást, az alapütéseket, rúgásokat, meg kell erősítenie izmait, ellen kell állnia a fájdalomnak. Gyakorolnia kell. Ugyanúgy, ahogy a gyermek az iskolában megtanulja a szorzótáblát vagy a betűvetés művészetét. Ez az alap. A tanuló ekkor még nem érti, hogy ezek a látszólag különálló elemek miképp épülnek rendszerré. Csodálkozik a kezdő katákon, hitetlenül gondol arra, hogy a szépen, táncszerűen megtett lépéseknek vajon milyen hasznuk lehet egy igazi bunyóban, pont úgy, mint a kisdiák a matematikai alapműveletek és képletek tanulásakor, vagy a kerek mondatok, jól illeszkedő szavak iskolájában. Ám a karatéka az idő múlásával, a gyakorlatok szorgalmas végzésével, kitartással és alázattal, lassan felfigyel egyféle harmóniára, ami kíséri, sőt javítja és teljessé teszi a mozdulatot. Rájön, hogy az alapállások célja az egyensúly megtalálása, ami nélkül nincs helyes technika. Az ütés nem pusztán karizom kérdése, hanem benne van a láb, a törzs, a csípő harmóniája is. Uralni kezdi a testét. A katák ekkor szép formássá válnak, a szabad küzdelemben – ha nem is olyan szépen, mint a nyugodt gyakorlás során – a test önkéntelenül „beleáll” ebbe az egységbe. Izmai megkeményedtek, reflexei kialakultak, a technikákra már nem kell összpontosítson, mert „maguktól” is jól sikerülnek.
Ha minden jól megy, sok év kemény gyakorlás után eljön annak az ideje, hogy a diák „érettségizzen”, azaz a modern rendszerben megszerezze a fekete övet. A vizsga emberpróbáló, mindazt tartalmazza, amit addig elsajátított, s aki csak a bunyóra összpontosít, azt valószínűleg elvágják. A lényeg, amit mindig árgus szemekkel követnek a vizsgáztatók: a belső egyensúly, a mesterien elsajátított mozdulat és az abból fakadó kontroll.
A fekete öv megszerzése viszont csupán arra jogosítja fel a karate művelőjét, hogy tanítva tanuljon. Immár neki is lehetnek kezdő diákjai, de messze nem mondhatja magáról, hogy a tanulmányait befejezte. Itt is igaz a mondás: jó pap holtig tanul. E magasságban viszont egyre kevesebb a mester, s egyre nagyobb a lehetőség az önálló útkeresésre. A formagyakorlatok végzése rendjén immár mélyebb tartalmakra, összefüggésekre figyelhet fel, gazdagíthatja a harmónia megtapasztalását, sőt egy életnyi tanulás eredményeként maga is hozzájárulhat az út elmélyítéséhez, új ösvények megtalálása által. Így a kezdő zöldfülűből mester lesz, aki önállóan, külső segítség és útmutatás nélkül, magányos szamurájként keresi a jobbá levés módjait, mélyíti a bölcseletet.
Nemrég egy interjút hallgattam egy viszonylag fiatal mesterrel (nem tudom leírni a nevét), aki elmondta, fiatalabb korában élt-halt a bunyóért. Minden versenyt megnyert, élvezte az adrenalint, az erőszakot. Megvetően tekintett a katákra, amelyekről úgy gondolta, hogy kezdőknek való gyakorlatok, amit „komoly” karatéka egy idő után nem végez. Aztán arra jött rá, hogy túl az adrenalinon is van élet, sőt ezek édesebb és tartósabb örömöket hoznak, mint egy jó versenyeredmény. Rájött, hogy a karateszellem a katában él, ahol a mozdulat kifejezője, hordozója, kerete a belső, lelki tartalomnak. Ez a felismerés pedig elindította egy úton, amin azóta is jár. Elmélyülni ebben a bölcseletben, amit nem tintával írnak papírra, hanem mozdulattal végeznek a tatamin.
Mindennek az a köze a mi vallásosságunkhoz, hogy azt hiszem ez is ilyen. A vallásos érzés olyan, mint a karate szelleme. A kezdők gyakorlatozása olyan, mint amikor megismerkedünk az adott hitrendszer formáival. S igen, a vallásosság is tanulható, elsajátítható, sőt elmélyítendő folyamat. Az ember kezdetben megtanul pár szöveget, elsajátít egy-egy liturgiát, hittételek rendszerét, morális elvárásokat. Ám egy idő után, sok gyakorlás, önmérséklet, alázat és erőfeszítés rendjén eléri a „fekete övet”. Immár az ima belülről fakad, a „formagyakorlat” a kísérletezés útjává válik, az ember elindul a jobbá válás ösvényén.
Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.
A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből.
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.