Amikor Gicsin Funakosi, a modern karate atyja áthozta tudományát Okinava szigetéről Tokióba dó-nak, azaz útnak, iskolának, filozófiának nevezte, nem dzsucunak, technikának. Tantervében kimagasló fontosságot tulajdonított a katának, azaz a formagyakorlatnak, s visszautasította a szabad küzdelmet. Tanítványainak egy részétől el is fordult, ugyanis tudta nélkül ilyen szabad harcpróbákat tartottak. Amikor a mester megtudta, szigorúan megdorgálta őket, s többet nem foglalkozott az oktatásukkal. A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
Persze a kezdő tanulónak először el kell sajátítania a helyes testtartást, az alapütéseket, rúgásokat, meg kell erősítenie izmait, ellen kell állnia a fájdalomnak. Gyakorolnia kell. Ugyanúgy, ahogy a gyermek az iskolában megtanulja a szorzótáblát vagy a betűvetés művészetét. Ez az alap. A tanuló ekkor még nem érti, hogy ezek a látszólag különálló elemek miképp épülnek rendszerré. Csodálkozik a kezdő katákon, hitetlenül gondol arra, hogy a szépen, táncszerűen megtett lépéseknek vajon milyen hasznuk lehet egy igazi bunyóban, pont úgy, mint a kisdiák a matematikai alapműveletek és képletek tanulásakor, vagy a kerek mondatok, jól illeszkedő szavak iskolájában. Ám a karatéka az idő múlásával, a gyakorlatok szorgalmas végzésével, kitartással és alázattal, lassan felfigyel egyféle harmóniára, ami kíséri, sőt javítja és teljessé teszi a mozdulatot. Rájön, hogy az alapállások célja az egyensúly megtalálása, ami nélkül nincs helyes technika. Az ütés nem pusztán karizom kérdése, hanem benne van a láb, a törzs, a csípő harmóniája is. Uralni kezdi a testét. A katák ekkor szép formássá válnak, a szabad küzdelemben – ha nem is olyan szépen, mint a nyugodt gyakorlás során – a test önkéntelenül „beleáll” ebbe az egységbe. Izmai megkeményedtek, reflexei kialakultak, a technikákra már nem kell összpontosítson, mert „maguktól” is jól sikerülnek.
Ha minden jól megy, sok év kemény gyakorlás után eljön annak az ideje, hogy a diák „érettségizzen”, azaz a modern rendszerben megszerezze a fekete övet. A vizsga emberpróbáló, mindazt tartalmazza, amit addig elsajátított, s aki csak a bunyóra összpontosít, azt valószínűleg elvágják. A lényeg, amit mindig árgus szemekkel követnek a vizsgáztatók: a belső egyensúly, a mesterien elsajátított mozdulat és az abból fakadó kontroll.
A fekete öv megszerzése viszont csupán arra jogosítja fel a karate művelőjét, hogy tanítva tanuljon. Immár neki is lehetnek kezdő diákjai, de messze nem mondhatja magáról, hogy a tanulmányait befejezte. Itt is igaz a mondás: jó pap holtig tanul. E magasságban viszont egyre kevesebb a mester, s egyre nagyobb a lehetőség az önálló útkeresésre. A formagyakorlatok végzése rendjén immár mélyebb tartalmakra, összefüggésekre figyelhet fel, gazdagíthatja a harmónia megtapasztalását, sőt egy életnyi tanulás eredményeként maga is hozzájárulhat az út elmélyítéséhez, új ösvények megtalálása által. Így a kezdő zöldfülűből mester lesz, aki önállóan, külső segítség és útmutatás nélkül, magányos szamurájként keresi a jobbá levés módjait, mélyíti a bölcseletet.
Nemrég egy interjút hallgattam egy viszonylag fiatal mesterrel (nem tudom leírni a nevét), aki elmondta, fiatalabb korában élt-halt a bunyóért. Minden versenyt megnyert, élvezte az adrenalint, az erőszakot. Megvetően tekintett a katákra, amelyekről úgy gondolta, hogy kezdőknek való gyakorlatok, amit „komoly” karatéka egy idő után nem végez. Aztán arra jött rá, hogy túl az adrenalinon is van élet, sőt ezek édesebb és tartósabb örömöket hoznak, mint egy jó versenyeredmény. Rájött, hogy a karateszellem a katában él, ahol a mozdulat kifejezője, hordozója, kerete a belső, lelki tartalomnak. Ez a felismerés pedig elindította egy úton, amin azóta is jár. Elmélyülni ebben a bölcseletben, amit nem tintával írnak papírra, hanem mozdulattal végeznek a tatamin.
Mindennek az a köze a mi vallásosságunkhoz, hogy azt hiszem ez is ilyen. A vallásos érzés olyan, mint a karate szelleme. A kezdők gyakorlatozása olyan, mint amikor megismerkedünk az adott hitrendszer formáival. S igen, a vallásosság is tanulható, elsajátítható, sőt elmélyítendő folyamat. Az ember kezdetben megtanul pár szöveget, elsajátít egy-egy liturgiát, hittételek rendszerét, morális elvárásokat. Ám egy idő után, sok gyakorlás, önmérséklet, alázat és erőfeszítés rendjén eléri a „fekete övet”. Immár az ima belülről fakad, a „formagyakorlat” a kísérletezés útjává válik, az ember elindul a jobbá válás ösvényén.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá.
A napokban lehetőségem nyílt arra, hogy teljesen vad tengerparton járjak. Szándékosan nem írom le, hogy hol, a kalandvágyó olvasó keresse meg a helyet. Ez egy olyan hely, ahol az erdő lassan homokos tengerparttá csendesedik, amit követ a csendesen hullámzó víz. Itt bolyongtam, élvezve a csendet, amit nem megzavar, hanem kiegészít a sirályok, vadtehenek és rovarok muzsikája. Az alapdallamot, a szimfónia basszusát és ritmusát a tenger és a szél adja, harmóniája a napfényben teljesül, zenéje az ég kékjének hátterében válik valóságossá.
Nemrég szörnyű hírt kaptam, ami letaglózott. Kedves barátom halt meg. Belém mart és elkábított a gyász, sajog mindenem, s reszketek. De ha kicsit elengedem magam, s hagyom, hogy igazi lényem átvegye az uralmat a látszat felett, akkor rájövök, hogy még a nagyon valóságos fájdalmam is feloldódik szétterülő létezésem dimenzióin. Mert nincs halál, s aki elmúlt, nem múlt el. Mert nincs múlt és jelen és jövő, csak most van, s ebben a mostban nem létezik az elmúlás. Mert a barátom is él. Bennem és általam és a mostomban. Ott van velem, látom, hallom, emlékszem, élem, lélegzem őt is, s ott is lesz a mostban létrejövő jövőmben.
Korunk lehetővé tette számunkra, hogy majdnem korlátlan szabadsággal éljünk. Szabadabbak vagyunk, mint a királyok korábban. Oda megyünk, ahová akarunk, azt eszünk, amit akarunk, s ha fényes nyárban harminc fokosra srófoljuk a hőmérsékletet szobánkban, úgy, hogy a hőközpont dübörögjön, azt is megtehetjük. S ez a szabadság elkényeztetett. Azt hitette el velünk, hogy korlátlan szabadsággal bírunk, amit arra használhatunk, hogy önmagunkat másoktól elszakítsunk.
Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére.
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt.