Acsai Roland: Rónay György időtlen kertje

2022. február 03., 06:24
Rónay György / Forrás: Wikipédia

A magyar irodalom gazdag, mint egy bőségesen termő vagy virágokkal teleültetett kert. Költészete meg különösen az. Sok ismert vagy kevésbé ismert életmű őrződött meg az évszázadok során, amik akkor élnek, ha párbeszédbe lépünk velük: ha olvassuk őket vagy írunk róluk. Azt viszont ne felejtsük el, hogy egy költő életműve attól még nem jelentéktelenebb, hogy kevesen ismerik! Ugyanis, hogy melyik életmű válik ismertté, az számos külső tényezőn is múlik. Itt van például Rónay György (1913–1978) lírai életműve, akinek mélyen humánus katolicizmusa egész munkásságát átjárta, és aki jó pár évig a Vigilia szerkesztője volt, és válogatott verseit az Új Ember adta ki 1997-ben.

Verseiben volt valamiféle eredendő természetesség és egyszerűség, ami mindig valami nagyszerűről és mélyről adott számot. Költeményeit ezért a víztükörhöz hasonlíthatnám, ami tiszta és egyszerű, de rajta keresztül a mélység titkaira látni. Erről az egyszerűségről ő maga így ír: „Szólj csak, tücsök; s szólok veled én. / Zengjük együtt, szerény hegedűk: / Mennél mélyebb, annál egyszerűbb.”

A fent idézett sorok jambikus mértékűek, abban a formában íródtak tehát, ami évtizedekig a modern líra anyanyelve volt. Rónay költőként és műfordítóként mélyen ismerte a „szakmáját”, a verstant és ezt kiolvasni a műveiből is, de Nemes Nagy Ágnes is kitér erre a fontos momentumra az egyik visszaemlékezésében. Rónay volt az egyik olyan ismerőse, aki mindent tudott a költészetről és a fordításról és jókat lehetett vele „szakmázni”.
Rónay György budapesti születésű, de műveinek nagy része mégis természetversnek mondható. Már az első, 1931-től írott versei is vidékre, a természetbe vezetnek, egészen pontosan az Alföldre. Annak idején ezekből a versekből a 30-as évek népiességének divatja szólt, ahogy Radnóti ekkoriban írott verseiből vagy Illyés Gyula szociográfiájából is. Ma már szinte talán hihetetlen, hogy az Alföld divat lehetett az irodalomban, pedig a 30-as években így volt, de az is igaz, hogy nem először került ilyen előkelő helyre, hiszen Petőfi és Arany emelték először irodalmi magasságokba. Rónay György népies korszakába tartozik a Juhász Gyula emlékének ajánlott Alföld című ciklus is: „A láp felől behallik a tanyára / a békák nyujtott nyári panasza. / Vagy tán az Alföld szíve zokog árva / fájdalommal, mely nem enyhül soha… Hallgat az éj, és elnémul a sík. / Az éj lassacskán mindent beborít. / Csak népem szent stigmái tündökölnek.” Az iménti, ötös és hatodfeles jambusokban, tehát hendekaszillabusokban íródott sorok tragikus hangoltságát sokszor felváltja az idill, mint a Tavasz, tanyán című, alkaioszi strófában írott versében is: „Kiáll a költő háza elé. Az ég / kékjére néz, az orgona vesszejét / babrálja, füttyent, és kutyája / kósza nyomán a határba indul.” Az olvasó ilyenkor felteheti magában a kérdést: most akkor melyik az igaz, az idill vagy a tragikum? Az egyik válasz az lehet, hogy mindkettő igaz, a másik válasz pedig Rónay katolicizmusából fakad: minden bú és bánat ellenére mégiscsak az idill az igaz. Vagyis a szépség, mert a világ teremtője ebben mutatkozik meg az ember előtt. Rónay versei éppen ezért mindig klasszikusan szépek, de soha nem túldíszítettek, szinte dísztelenségükben díszesek. Formailag rokonságban állnak Kosztolányi vagy Babits verseivel, ám Rónay György versei hétköznapibb regiszteren szólnak, és az előbb említett két alkotóval ellentétben külső ékítmények helyett belsőket alkalmaz (jómagam például adott esetben a versformákat is ilyen, belső dísznek tartom).

Rónay György a népiesség témájától és hangjától elég korán elbúcsúzik, de magával hozza innen a természet szeretetét, amivel alkotóként szintén azonosulni tudok. Ettől kezdve az életműben megállíthatatlanul sorjáznak a természetversek, amiknek témáit főleg a Balaton környékéről, egészen pontosan Szárszóról veszi. Utolsó verseinek gyűjteménye (A kert) is innen merít: a tóból és az égből, és a közöttük feszülő öröklétet sugalló csendből, amit néha-néha megtör egy-egy vonatfütty, egy-egy mozdulat, egy-egy tragédia, aminek veszteségét az öröklét ígérete egyensúlyozza ki. E kötet „kantátái” Rilke elégiáit idézik, azokkal tartanak stílusbéli rokonságot. Az elégia azért is nagyon fontos műfaja az irodalomnak, mert tisztában van a veszteséggel, az elmúlással, a végességgel, de észreveszi annak bizonyos „természetességét”, nagyobb távlatait, és így a szépségét is, ha lehet ilyet mondani. Ezek a kantáták látszólag szabadversben íródtak, de az az igazság, hogy ezek jambikus sorok, pontos jambikus-trochaikus végződésekkel a szótagszámnak megfelelően, és mintha a költő a végső egyszerűségre készülne bennük. A Balaton tágassága érződik belőlük, és ifjúkori költeményeinek alföldi pusztáié.

A versek hangja sokszor bibliai csengésű, és ezzel a bukolikus népiesség és a természetköltészet után elérkeztünk írásom utolsó, talán legfontosabb témaköréhez: Rónay György vallásosságához, ami soha nem volt tolakodó vagy hivalkodó, teljesen természetesen áradt belőle, mivel világa, lénye, és neveltetése része volt. Egy alap, amire esztétikáját és erkölcsét felépítette. Ez volt számára az a kert, amire utolsó, a halála után egy évvel ‒ tehát 1979-ben ‒ megjelent verseskötetének címe is utal.

A valóságos, szárszói kertjük valamint ennek írott változata a paradicsomi kertnek a földön létrehozott, jóval szerényebb, gyarlóbb változata, modellje, allegóriája lehetett. Arra, hogy ez a kert nem egy egyszerű kert, hanem több kertből állt, a következő sorok utalnak: „ha itt volnál e csöndes / nyárdélutáni kertben, hol, mint nyájas kisértet, lappang az összes többi kert s … hol ez, hol az előlép…” Egész életművére jellemző egyébként a bibliai témák megverselése, és egy alkalommal még Dante Isteni színjátékához is kiegészítést írt. A ’77-ben írott Szérű című verse is hitvallás: „Próbáltam hű maradni Hozzád / a nagy hitehagyások idejében, / bár bérül érte soha nem reméltem, / hogy enyém lesz a hatalom s az ország.” Legutolsó költeménye (Nagypéntek, 1978) a zsoltárok hangján szól, és ismétlődő önrímeivel a legelső írásbeli emlékek archaikusságát idézi: „Ne fordulj el Uram tőlem, bár nincs gyarlóbb nálam. Kérlek, Uram, ne utálj meg, bár nincs gyarlóbb nálam.”

Az írás elején emlegetett egyszerű mélység az utolsó kertversek egyikében is visszatér: „Nincsenek pompás dísznövények / a kertünkben. Azok múlnak el legelőször, / s csak az marad meg, ami egyszerű. És minél egyszerűbb, / annál tovább.” Talán sikerült érzékeltetnem azt, hogy milyen gazdag Rónay György kertje, hogy mennyire megéri betérni ide: az olvasó erőt meríthet belőle, gyönyörködhet és megpihenhet benne, hiszen ez a kert egyszerre van az Alföldön, a fővárosban, a Balaton partján és az időtlenségben.