„… amikor írok, nem élnek agyamban a »zártság« törvényei. Olyan óriási bennem a szorítás, úgy tör fel belőlem a vers, mint vulkanikus láva, elborítja szememet, szívemet! Aztán a nagy tenyésző, tudatos robbanás után minden gyötrően, émelyítően kisimul. Mint az álom pokoltüze. Mint a lelkiismeret-furdalás. És elsiratom vers-gyászomat, amit megírtam, vacogtatóan gyötör. Mint az átok a mesében!” – jegyzi a Vigilia folyóirat 1975. évi II. száma, benne a Juhász Ferenccel készült interjú. E vallomás fényében a költő hatalmas életműve még inkább tragikus alkotói sorsot rajzol ki, ugyanakkor olyan elhivatottságot és lelkesedést mutat fel, amilyennel ritkán találkozunk („… a hús, a vér, a velő, az ér, a szem, az agy, a belső-szerv, a csont már csak földet tud remélni! / De mégis élni, élni, élni, élni!”).
A siker mérföldkövei
Juhász Ferenc 1947-ben, 19 évesen publikál először a Diárium folyóiratban. Két év múlva megjelenik az első verseskötete Szárnyas csikó címmel, majd 1950-ben József Attila-díjat kap A Sántha család című költeményéért. Egy év múlva ezt követi a Kossuth-díj az Apám című eposzáért, mindössze 22 évesen. Népiesnek induló költői hangja az ötvenes évek elején kezd besűrűsödni, az Új versek (1951) kötettel forradalmi szikrát kap, majd az 1953-tól 1955-ig sorban megjelenő kötetekben (Óda a repüléshez, A tékozló ország és A virágok hatalma) már nyílt lánggal ég. A Dózsa-eposz cselekménye 1514-ben, a felkelés leverése utáni időszakban játszódik, de a történelmi rétegződés elvéthetetlen: a tékozló ország nem mást, mint forradalmait tékozolja el. Költői bátorsága miatt folyamatosan kritikák és támadások érik, 1965-ig nem is jelenhet meg könyve. Az akkori Harc a fehér báránnyal című kötet minősége viszont már univerzális lírai szinteken mozog, kialakult szimbólumrendszere, kiforrott nyelvhasználata, képgazdagsága és legszívesebben vizsgált témája („az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban”) egyértelművé teszik helyét a magyar irodalomtörténetben, és szabad utat nyitnak számára. Kötetei ezután sorra jelennek meg, irodalmi tevékenysége szerteágazik: irodalmi lapokat szerkeszt, külföldi fellépésekre jár, köteteit különböző nyelvekre fordítják. 1973-ban a Kossuth-díj első fokozatával tüntetik ki, és két év múlva még Nobel-díjra is előterjesztik. 1993-ban a Strugai Költői Estek Aranykoszorúját kapja meg, melyhez egy 320 oldalas magyar-macedón könyvmegjelenés is tartozik. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja lesz 1998-ban, 2004-ben Prima Primissima díjat kap, majd tíz évvel azután a Nemzet Művészévé választják.
Az époszíró
Juhász Ferenc maga nevezi époszoknak műfajteremtő hosszúverseit: epikus történetszállal rendelkező, de lírai szemléletet kifejező és lírai érzékenységgel operáló, nagy terjedelmű versek ezek, melyekre jellemző a kompozíciós és szerkezeti nyitottság, a belső határtalanság. Kedvelt témái a születés és a halál, a jelen és a történelem, a parány és a végtelen, a rész és az egész kapcsolata, a konkrét és az elvont, sarkalatos mozzanata pedig a teljesség megvalósítása. Az époszi világ megformálásához gyakran felhasznál balladákat és népdalbetéteket, a ritmus, a refrén repetitivitása nagyban hozzájárul a mágikus komponensek megteremtéséhez, például A szarvassá változott fiú című hosszúversét Bartók Cantata profana kórusműve ihlette – mindkettő román népi dallamok és rigmusok segítségével alapozza meg a drámai konfliktus hangulatát.
Bodnár György monográfiájában így értekezik az époszról: „A műfaj átértelmezéséhez [Juhász Ferenc] már hozzászoktatta olvasóit, de valahányszor új művel lép elő, a maga époszhagyományait is mérlegre téteti. Első elbeszélő költeményei még nem provokáltak műfajvitát, s az Apám is kapcsolódhatott az eposzhoz […] E hosszú költemények azonban már megsejtetik az eposz huszadik századi képtelenségét […] Legtöbb olvasó a hatalmas felsorolásokat érzi a rendezetlenség, a spontán ömlés jeleinek, pedig a katalógusvers épp olyan eposzi vagy mítoszi örökség, mint a szokásrend leírása vagy az emberen túli erők hierarchiájának megjelenítése. A huszadik századi eposzban ezek sem magától értetődők, hiszen a szokásrend magában a valóságban szétesett, s amint Nietzsche óta tudott, az Isten meghalt. De felülemeli a nosztalgián a költemény kultikus emlékeit a költő rezignált-elszánt következtetése is: ha minden egész eltörött is, meg kell őriznünk a közösség szokásrendjéből az élet alaptörvényeit – a halottat el kell temetnünk, a bénát meg kell mosdatnunk, a gyermeket fel kell nevelnünk, a rózsákat meg kell metszenünk.”
Az első tragédiája
Juhász Ferenc 1978-as második házassága, abból született két lánya (az egyikük orvos, a másikuk ismert irodalmár és apja szellemi hagyatékának gondozója lesz) az otthont, a végre-megtalált családi boldogságot jelképezi. Keveset tudunk viszont első házasságáról, csak néhány verssor jelzi az elbeszéletlen hiányt (Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl), a szombati látogatásokat (Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb), a látomásokat (Kései előszó), a kristálykoporsót (Fekete Saskirály).
Szeverényi Erzsébet és Juhász Ferenc 1948-ban házasodnak össze, egyetlen lányuk 1951-ben születik meg. Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal és feleségével közösen laknak társbérleti lakásban a II. kerületben. Szeverényi Erzsébet végzettsége szerint irodalomtudós, de szüleit kulákká nyilvánítják, ezért egyetemen nem, csak általános iskolákban taníthat. Sokat betegeskedik, depressziós lesz, majd mentális betegsége miatt elmegyógyintézetbe kerül. 1972. december 14-én, huszonnegyedik házassági évfordulójukon önkezével vet véget életének. Felesége halála után kiadott verseskötetében (A megváltó aranykard, 1973) Juhász Ferenc az éposztól visszatér a vallomásos lírához, és személyesebb költői hangon szólal meg.
Irodalomszervezés
1974-től Juhász Ferenc az Új Írás irodalmi-kritikai havilap főszerkesztője lesz (ekkor már tíz éve dolgozik a lapnál, lektori-szerkesztői feladatokat lát el), ami nemcsak hivatalt, de hivatást is jelent számára. Feladatának érzi az élő magyar irodalom széleskörű bemutatását és terjesztését, családja visszaemlékezése szerint a fiatal tehetségek pedig boldogsággal töltik el. Szerkesztői elvei szigorúak, igazságosak és egyben bölcsek is: „a magyar irodalom jelenkorának teljességét szeretném közölni, mindenfajta megvalósításbeli előítélet, megkülönböztetés nélkül. Mert hiszen nekem mint lapszerkesztőnek, akárcsak az olvasónak, végülis mindegy, hogy egy mű milyen módon állítódott elő. […] Egyetlen ismérve, egyetlenegy mércéje lehet: az írás valóban jó legyen és becsületesen jó! Mert lehet valami nem becsületesen jó írás is.”
A kozmopolita
Az irodalom egyetemességét, a közös művészeti kincset Juhász Ferenc fáradhatatlanul hirdeti egész életében: „szeretném a világirodalom jelenkorát […] az élő magyar irodalom jelenkorává tenni, vagyis hogy a magyar irodalom jelenkora mellett tükröt tartsunk a világirodalom jelenkora elé is. Hadd lássuk a világirodalom-tükörben önmagunk gyötrött, vagy szép arcát. A mosolyosat. Lehetetlenség, hogy az élő magyar irodalom elzárkózzék a világirodalomtól. […] Azt hiszem, a magyar szellemiségnek kettős a kötelessége: kötelességünk közvetíteni a világot befelé, mint ahogy önmagunkat kifelé közvetítjük.” Ennek megvalósításáért nemcsak szerkesztőként, de nemzetközi megjelenései által is sokat tesz. Már az 1950-es évek közepén kiutazik külföldi írótalálkozókra, majd az elkövetkező évtizedekben egyre gyakrabban és egyre messzebbre jut el (Ausztria, Bulgária, az egykori Jugoszlávia, Franciaország, Lengyelország, Finnország, Hollandia, Kuba, Svédország, Amerikai Egyesült Államok, Németország, Görögország, Anglia, Izrael, India stb.), hogy konferenciákon, kongresszusokon, irodalmi rendezvényeken, felolvasókörutakon vegyen részt. Utazótársasága ilyenkor többek közt Tamási Áron, Ottlik Géza, Nagy László, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Csoóri Sándor.
Nagyok lábnyomában
„Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: »Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.« Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: »Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.« Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.” – Juhász Ferencet nemcsak költészete köti József Attilához, de tisztelete, személyes és alkotói főhajtása is. Munkáiban a költő sokszor megidézi elődeit ajánlással, felsóhajtással, egy-két bravúros intertextussal, vagy már csak azzal is, hogy oly híven műveli az irodalmat és a kultúrát, mint ők. Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Kassák Lajos, Tamási Áron, Charles Baudelaire, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vörösmarty Mihály, Ady Endre, Szergej Jeszenyin, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Ferenczy Béni mind hatással voltak Juhász Ferenc művészetére, s ő versprózáiban mindannyiuknak méltó emléket állít.
Juhász Ferenc teljes életműve sajnos sokunk előtt ismeretlen, már csak terjedelme miatt is. Akik pedig ismerjük valamennyire, sokszor elfelejtjük a szenvedélyt, amivel írt, ami még a tragédiák ellenében is hajtotta, aminek hatására hosszú napokat töltött önkéntes száműzetésben a cigarettafüstös, keserű magányban, mikor csak a szomszéd szobába kellett volna átmennie a családi melegért. Áldozat ez, az alkotó emberé. Költészetről szóló versprózáiban, leveleiben gyakran ír erről a belső konfliktusról, de a hitet soha nem adja fel: „… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 24-i számában.)
A nagy művészeket sokan hajlamosak vagyunk csak abban az állapotukban számontartani, amikor már megalkották azokat a műveiket, melyek halhatatlanná tették a nevüket, s ha tudomást is veszünk a pályakezdés nehézségeiről vagy egy-egy küzdelmes korszak megpróbáltatásairól, azokat csupán érdekes életrajzi adalékként könyveljük el. Vörösmarty Mihály esetében – művei széljegyzeteként – három meghatározó viszonyulást emelnék ki: az édesanyjához, feleségéhez és pályatársaihoz fűződő viszonyát.
„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.
Mészáros Márton gyermekként mert nagyot álmodni. Egy kamasz, aki nem félt másnak lenni, mint környezetében élő társai, akit nem a focizás vagy a csocsózás vonzott, sokkal inkább az európai királyi dinasztiák megismerése, a könyvek bújása és a filmművészet felfedezése, hogy egy napon majd ő is a magyar kulturális élet kiemelkedő egyénisége lehessen. 13-14 éves korában megálmodta az Arany Medál-díjat, amely 12 éve töretlenül vonzza az irodalom, a színház és a filmművészet rajongóit.
Vadas László szabadúszó színházi rendező nem új fiú, húszéves pályafutása alatt 80 előadást készített Erdély kilenc magyar és Románia 25 román társulatánál. A világjárvány miatt most megbízás és jövedelem nélkül maradt ő is. Kérdésemre, hogy elszegődne-e egy biztonságot nyújtó kőszínházhoz, azt felelte, hogy nem. Nem, mert megszokta a szabadságot, amit most már nem adna fel semmi áron.
„A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok.”
Szilágyi Enikő már színinövendékként remek szerepekben mutatkozhatott be, sikeres és ismert művész volt, amikor férjével úgy döntöttek, elhagyják Romániát. Turistaútlevéllel hivatalosan három hónapig tartózkodhattak külföldön, ezért az otthoniaknak csak ősszel lett nyilvánvaló, hogy nem térnek vissza. Enikőt várták a színpadra, a közönség már a nézőtéren, a kollégák jelmezben. „Mesélték utólag, hogy történt, és látom Gábort magam előtt, fogja a derekát, járkál a folyosón tíz perccel kezdés előtt: Ne öltözzön át senki, mindenki készenlétbe, Enikő jönni fog. Ez a mondat azóta is fáj."
„Azt találtam ki, hogy ha megírok három Anjouk-regényt, utána mindig valami más következzen. Amikor az olvasók 2017-ben a negyedik részt várták, akkor jelent meg az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem és egy mesekönyvem, most pedig, a hatodik Anjouk-kötet után a Lázár evangéliuma, hogy legyen valami meglepő, ami nekem is kihívás, és amivel akár íróként is fejlődhetek.”
A rengeteg hadviselés, illetve az erre való nevelés már kezdetben formálta Bethlen jellemét azzá a határozott, hadakozó férfivá vált, akivé válnia kellett. Azonban a katonai neveltetés, a rengeteg csata mellett kevés lehetősége és ideje jutott a művelődésre, ezért Bethlen életét a harcok, politikai játszmák mellett a kulturális élet fejlesztése tette ki. Fontos szerepet töltött be életében a művelődés is, hiszen sérelmezte, hogy ifjúkorában nem tanították meg latinul.
Wittenbergből hazatérve az 1550-es évek elején Dávid Ferenc katolikus plébánosként állt az Úr és a közösség szolgálatába. Ő viszont nem a dogma tanításaiban, a liturgikus külsőségekben rögzült hagyományban kereste a kérdéseire a választ, hanem a Szentírásban. Ellentmondásokat érzett az egyházi tanokban, a Bibliában megszólaló Isten viszont feloldotta ezeket – ez a tapasztalat munkálhatott a reformátorok missziójában is, abban a törekvésben, hogy az egyház térjen vissza az Ige tanításaihoz.
Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt.