Ágoston Szász Katalin: Az élet énekese és társa a halálnak - Juhász Ferencre emlékezünk

2020. december 02., 07:37
"A kép állandóan változott. A színek, a háttér, a kanapé görbe fabajsza, amire támaszkodtam félig-hanyatt ültömben. (...) Egy nap (írás után) újra odamentem. A kép már kész volt. Csernus az egészet átfestette!" - Forrás: Facebook/Juhász Ferenc

„… amikor írok, nem élnek agyamban a »zártság« törvényei. Olyan óriási bennem a szorítás, úgy tör fel belőlem a vers, mint vulkanikus láva, elborítja szememet, szívemet! Aztán a nagy tenyésző, tudatos robbanás után minden gyötrően, émelyítően kisimul. Mint az álom pokoltüze. Mint a lelkiismeret-furdalás. És elsiratom vers-gyászomat, amit megírtam, vacogtatóan gyötör. Mint az átok a mesében!” – jegyzi a Vigilia folyóirat 1975. évi II. száma, benne a Juhász Ferenccel készült interjú. E vallomás fényében a költő hatalmas életműve még inkább tragikus alkotói sorsot rajzol ki, ugyanakkor olyan elhivatottságot és lelkesedést mutat fel, amilyennel ritkán találkozunk („… a hús, a vér, a velő, az ér, a szem, az agy, a belső-szerv, a csont már csak földet tud remélni! / De mégis élni, élni, élni, élni!”).

 

A siker mérföldkövei

Bonczidai Éva | A szarvassá változott fiú nyomában
A mindenség szerelmese című dokumentumfilmben a költő lánya, Juhász Anna és Surányi András úgy idézte meg Juhász Ferenc portréját, hogy azt a közeget ismerjük meg, amelyben élt – a családja, a barátai, a pályatársai és mindazok, akik mesterüknek tekintették emlékeznek rá nem nagy szavakkal, hanem valódi emlékekkel, hétköznapi apróságokat emlegetnek fel, amelyek után mosolyogva megy tovább az ember. Ez a közvetlenség alapozza meg a könyv ívét is.

Juhász Ferenc 1947-ben, 19 évesen publikál először a Diárium folyóiratban. Két év múlva megjelenik az első verseskötete Szárnyas csikó címmel, majd 1950-ben József Attila-díjat kap A Sántha család című költeményéért. Egy év múlva ezt követi a Kossuth-díj az Apám című eposzáért, mindössze 22 évesen. Népiesnek induló költői hangja az ötvenes évek elején kezd besűrűsödni, az Új versek (1951) kötettel forradalmi szikrát kap, majd az 1953-tól 1955-ig sorban megjelenő kötetekben (Óda a repüléshez, A tékozló ország és A virágok hatalma) már nyílt lánggal ég. A Dózsa-eposz cselekménye 1514-ben, a felkelés leverése utáni időszakban játszódik, de a történelmi rétegződés elvéthetetlen: a tékozló ország nem mást, mint forradalmait tékozolja el. Költői bátorsága miatt folyamatosan kritikák és támadások érik, 1965-ig nem is jelenhet meg könyve. Az akkori Harc a fehér báránnyal című kötet minősége viszont már univerzális lírai szinteken mozog, kialakult szimbólumrendszere, kiforrott nyelvhasználata, képgazdagsága és legszívesebben vizsgált témája („az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban”) egyértelművé teszik helyét a magyar irodalomtörténetben, és szabad utat nyitnak számára. Kötetei ezután sorra jelennek meg, irodalmi tevékenysége szerteágazik: irodalmi lapokat szerkeszt, külföldi fellépésekre jár, köteteit különböző nyelvekre fordítják. 1973-ban a Kossuth-díj első fokozatával tüntetik ki, és két év múlva még Nobel-díjra is előterjesztik. 1993-ban a Strugai Költői Estek Aranykoszorúját kapja meg, melyhez egy 320 oldalas magyar-macedón könyvmegjelenés is tartozik. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja lesz 1998-ban, 2004-ben Prima Primissima díjat kap, majd tíz évvel azután a Nemzet Művészévé választják.

 

Az époszíró

Juhász Ferenc maga nevezi époszoknak műfajteremtő hosszúverseit: epikus történetszállal rendelkező, de lírai szemléletet kifejező és lírai érzékenységgel operáló, nagy terjedelmű versek ezek, melyekre jellemző a kompozíciós és szerkezeti nyitottság, a belső határtalanság. Kedvelt témái a születés és a halál, a jelen és a történelem, a parány és a végtelen, a rész és az egész kapcsolata, a konkrét és az elvont,  sarkalatos mozzanata pedig a teljesség megvalósítása. Az époszi világ megformálásához gyakran felhasznál balladákat és népdalbetéteket, a ritmus, a refrén repetitivitása nagyban hozzájárul a mágikus komponensek megteremtéséhez, például A szarvassá változott fiú című hosszúversét Bartók Cantata profana kórusműve ihlette – mindkettő román népi dallamok és rigmusok segítségével alapozza meg a drámai konfliktus hangulatát.

Forrás: Facebook/Juhász Ferenc

Bodnár György monográfiájában így értekezik az époszról: „A műfaj átértelmezéséhez [Juhász Ferenc] már hozzászoktatta olvasóit, de valahányszor új művel lép elő, a maga époszhagyományait is mérlegre téteti. Első elbeszélő költeményei még nem provokáltak műfajvitát, s az Apám is kapcsolódhatott az eposzhoz […] E hosszú költemények azonban már megsejtetik az eposz huszadik századi képtelenségét […] Legtöbb olvasó a hatalmas felsorolásokat érzi a rendezetlenség, a spontán ömlés jeleinek, pedig a katalógusvers épp olyan eposzi vagy mítoszi örökség, mint a szokásrend leírása vagy az emberen túli erők hierarchiájának megjelenítése. A huszadik századi eposzban ezek sem magától értetődők, hiszen a szokásrend magában a valóságban szétesett, s amint Nietzsche óta tudott, az Isten meghalt. De felülemeli a nosztalgián a költemény kultikus emlékeit a költő rezignált-elszánt következtetése is: ha minden egész eltörött is, meg kell őriznünk a közösség szokásrendjéből az élet alaptörvényeit – a halottat el kell temetnünk, a bénát meg kell mosdatnunk, a gyermeket fel kell nevelnünk, a rózsákat meg kell metszenünk.”

 

Az első tragédiája

Juhász Ferenc 1978-as második házassága, abból született két lánya (az egyikük orvos, a másikuk ismert irodalmár és apja szellemi hagyatékának gondozója lesz) az otthont, a végre-megtalált családi boldogságot jelképezi. Keveset tudunk viszont első házasságáról, csak néhány verssor jelzi az elbeszéletlen hiányt (Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl), a szombati látogatásokat (Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb), a látomásokat (Kései előszó), a kristálykoporsót (Fekete Saskirály).

Szeverényi Erzsébet és Juhász Ferenc 1948-ban házasodnak össze, egyetlen lányuk 1951-ben születik meg. Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal és feleségével közösen laknak társbérleti lakásban a II. kerületben. Szeverényi Erzsébet végzettsége szerint irodalomtudós, de szüleit kulákká nyilvánítják, ezért egyetemen nem, csak általános iskolákban taníthat. Sokat betegeskedik, depressziós lesz, majd mentális betegsége miatt elmegyógyintézetbe kerül. 1972. december 14-én, huszonnegyedik házassági évfordulójukon önkezével vet véget életének. Felesége halála után kiadott verseskötetében (A megváltó aranykard, 1973) Juhász Ferenc az éposztól visszatér a vallomásos lírához, és személyesebb költői hangon szólal meg.

 

Irodalomszervezés

1974-től Juhász Ferenc az Új Írás irodalmi-kritikai havilap főszerkesztője lesz (ekkor már tíz éve dolgozik a lapnál, lektori-szerkesztői feladatokat lát el), ami nemcsak hivatalt, de hivatást is jelent számára. Feladatának érzi az élő magyar irodalom széleskörű bemutatását és terjesztését, családja visszaemlékezése szerint a fiatal tehetségek pedig boldogsággal töltik el. Szerkesztői elvei szigorúak, igazságosak és egyben bölcsek is: „a magyar irodalom jelenkorának teljességét szeretném közölni, mindenfajta megvalósításbeli előítélet, megkülönböztetés nélkül. Mert hiszen nekem mint lapszerkesztőnek, akárcsak az olvasónak, végülis mindegy, hogy egy mű milyen módon állítódott elő. […] Egyetlen ismérve, egyetlenegy mércéje lehet: az írás valóban jó legyen és becsületesen jó! Mert lehet valami nem becsületesen jó írás is.”

 

A kozmopolita

Az irodalom egyetemességét, a közös művészeti kincset Juhász Ferenc fáradhatatlanul hirdeti egész életében: „szeretném a világirodalom jelenkorát […] az élő magyar irodalom jelenkorává tenni, vagyis hogy a magyar irodalom jelenkora mellett tükröt tartsunk a világirodalom jelenkora elé is. Hadd lássuk a világirodalom-tükörben önmagunk gyötrött, vagy szép arcát. A mosolyosat. Lehetetlenség, hogy az élő magyar irodalom elzárkózzék a világirodalomtól. […] Azt hiszem, a magyar szellemiségnek kettős a kötelessége: kötelességünk közvetíteni a világot befelé, mint ahogy önmagunkat kifelé közvetítjük.” Ennek megvalósításáért nemcsak szerkesztőként, de nemzetközi megjelenései által is sokat tesz. Már az 1950-es évek közepén kiutazik külföldi írótalálkozókra, majd az elkövetkező évtizedekben egyre gyakrabban és egyre messzebbre jut el (Ausztria, Bulgária, az egykori Jugoszlávia, Franciaország, Lengyelország, Finnország, Hollandia, Kuba, Svédország, Amerikai Egyesült Államok, Németország, Görögország, Anglia, Izrael, India stb.), hogy konferenciákon, kongresszusokon, irodalmi rendezvényeken, felolvasókörutakon vegyen részt. Utazótársasága ilyenkor többek közt Tamási Áron, Ottlik Géza, Nagy László, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János vagy Csoóri Sándor.

 

Nagyok lábnyomában

„Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: »Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója.« Árva, árva József Attila, de nagyon szeretem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: »Én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.« Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. Bevallom büszkén.” – Juhász Ferencet nemcsak költészete köti József Attilához, de tisztelete, személyes és alkotói főhajtása is. Munkáiban a költő sokszor megidézi elődeit ajánlással, felsóhajtással, egy-két bravúros intertextussal, vagy már csak azzal is, hogy oly híven műveli az irodalmat és a kultúrát, mint ők. Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Kassák Lajos, Tamási Áron, Charles Baudelaire, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Vörösmarty Mihály, Ady Endre, Szergej Jeszenyin, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Ferenczy Béni mind hatással voltak Juhász Ferenc művészetére, s ő versprózáiban mindannyiuknak méltó emléket állít.

Juhász Ferenc teljes életműve sajnos sokunk előtt ismeretlen, már csak terjedelme miatt is. Akik pedig ismerjük valamennyire, sokszor elfelejtjük a szenvedélyt, amivel írt, ami még a tragédiák ellenében is hajtotta, aminek hatására hosszú napokat töltött önkéntes száműzetésben a cigarettafüstös, keserű magányban, mikor csak a szomszéd szobába kellett volna átmennie a családi melegért. Áldozat ez, az alkotó emberé. Költészetről szóló versprózáiban, leveleiben gyakran ír erről a belső konfliktusról, de a hitet soha nem adja fel: „… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 24-i számában.)