Elek apó meséit mindannyian ismerjük és szeretjük. Gyermekek milliói nőttek fel a magyar mesék és mondák csodálatos világában neki köszönhetően. Élete, heroikus munkássága sem ismeretlen a nagyközönség előtt. A magyar népmese napját 2005 óta ünnepeljük az ő születésnapján.
Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született a Kovászna megyei Kisbaconban, a mai Románia területén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd az egyetemi tanárképzést Budapesten kezdte el. Már diákkorában néprajzi gyűjtőutakra járt, melynek eredményeit a fővárosban meg is mutatta Gyulai Pál író-irodalomtörténésznek, aki az újságírói pálya felé terelte a lelkes fiatalt. Népmesegyűjtéseit először 1882-ben jelentette meg, és három év múlva már önállóan megírt meséi is a nagyközönség elé kerülhettek. Az igazi ismertséget azonban az 1894–1896 között, öt kötetben megjelent Magyar mese- és mondavilág hozta el számára. 1884-ben feleségül vette Fischer Máriát, a félárva zsidó lányt, és később hat közös gyermekük született. 1887-től 1892-ig a oklándi kerület országgyűlési képviselői posztját töltötte be, ahol leginkább a gyerek- és ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. 1889-ben részt vett az első irodalmi értékű hazai gyermeklap, Az Én Újságom megalapításában, majd szerkesztője lett a Jó Pajtás gyermeklapnak is. Élete során számos napilap és folyóirat munkatársaként dolgozott, ilyenek többek között a Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Néptanítók Lapja. A Kis Könyvtár ifjúsági könyvsorozat szerkesztője volt. Verseket, színdarabokat, lányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1921-ben hazatért Kisbaconba, ahol felkarolta a helyi irodalmi kezdeményezéseket, és a Cimbora gyermeklap főszerkesztője lett. 1929-ben hetvenévesen, munka közben érte a halál, ahová felesége – egymásnak tett ígéretük szerint – hamarosan önként követte.
Amit azonban kevesen tudnak a nagy mesemondóról, hogy újságíróként milyen kiterjedt irodalmat hagyott maga után. Tárcái, esszéi, kritikái, fordításai, portréi, elmélkedései és vitairatai közel félszáz különféle lapban jelentek meg. Mindez azért is kevésbé köztudott, mert publicisztikáihoz gyakran álnevet használt, volt Bándi Miklós, Elek apa, Kópé, Krónikás, Zeke, Góbé, Bus Székely, sőt gyakran Székely Huszár is, hogy csak néhányat említsünk újságírói alteregói közül. Álnevei általában igazodtak írásainak témájához és hangulatához, egyrészt a kor irodalmi szokásai szerint, másrészt az írói játékosság jegyében.
Most a Nemzeti Iskola című tanügyi lap 1900. október 6-i lapszámában megjelent tárcarészletét közöljük: „Jöjjetek velem a mezőre, köszöntsük a magvetőt: áldja meg az Isten a munkáját. Ím, ott áll földje határán, levett kalappal tekint az égre, s alázatos szívvel fohászkodik Ő hozzá, akitől száll e földre minden áldás. Piros hajnal pirkadása őt már itt találta, s a fölkelő nap verejtéket szárít homlokán. Édesreménységtől dobog a szíve: oszlik-foszlik a felhők tábora, mely a csöndes éjszakában meglepte az eget. A szelíd hold gyönge ereje nem bírt velök, s lám, most megriadva futnak a lánggal égő sugarak elől: ameddig a szem ellát, mosolyog a határ. Mosolyog az egész világ. Fenséges nyugalom árad szét a mezőn, arany színt mutat a szürke ugar. […] A szántó-vető embernek minden munkája szép: legszebb a magvetés. Nem a külsőségek teszik azzá, hanem a benne rejlő mély lelki tartalom. Emberé a munka, Istené az áldás. S bőven vagy szűken osztja szét Isten az ő áldását a föld népe közt, egy részt mindjárt visszaád Istennek. Mert a föld kebelébe hinti a magot, de míg karja jobbra, balra lendül, lelke Istennel társalkodik. Az ő megmérhetetlen jóságára bízza az elhintett mag sorsát.”
Gyerekkoromban az aranytulipán meséje volt az egyik a kedvencem. Ott sorakozott a polcomon minden Benedek Elek-kötet: különböző kiadások, különböző méretek, különböző sorozatok. Voltak közöttük díszesen illusztrált, reprezentatív kiadványok, és voltak egyszerűbbek, szerényebbek is. Volt meséskönyv, volt mondagyűjtemény, némelyik egyetlen történetet illusztrált hosszú és gyönyörű oldalakon keresztül. Mindegyikben volt legalább egy-egy kedvencem, amit estéről estére anyukámmal vagy nagymamámmal elolvastattam magamnak. Hetek teltek egy-egy mese újra- és újraolvasásával, és családom örömére, persze, mindig a leghosszabbakat választottam. Így volt ez A francia királykisasszonnyal (legalább harminc oldal), A rózsát nevető királykisasszonnyal, Az élet vizével és Az aranytulipánnal is.
A mesének több változata is ismert, több gyűjtésben is kánonba került, Benedek Elek Az aranytulipánján kívül például Illyés Gyula keze nyomán A kiskondás címen. Vannak olyan változatok, amiben királyfi indul szerencsét próbálni, máskor egy szegénylegényt küldenek el otthonról munkát keresni; a segítői is váltakoznak, néha róka, néha varjú, néha galamb; a búvóhely a tó feneke, föld mélye vagy Nap háta is mögött lehet; sőt a próbák száma sem mindig három, más varázsszámokkal is találkozhatunk; de a mese lényege mindig ugyanaz marad: meglátni, ami ott sincs, és felfedezni, ami mindig ott volt. És valóban ez a teljes népköltészet titka és szépsége: olyan igazságokat és bizonyosságokat rejt el és fejt fel bennünk, amelyekben mindannyian osztozunk, amelyek közös tudatunkban áramlanak, mióta a közös nyelvet beszéljük.
Már Benedek Elek is felszólalt képviselőházi beszédeiben, hogy „a magyar ifjúsági irodalom szánalmasan szegény” és hogy a „gyermek nő, a sok grammatika és mindenféle nyelvű olvasmány káosszá kavarodik fejében, s nem ismeri anyanyelvének szellemét, s nem tudja méltányolni annak szépségeit, sajátosságait, mert csírájában fojtották meg benne az ez iránt való érzéket.” Bár korunkban terjedése az internet és az elektronikus eszközök térnyerésével még jobban felgyorsult, ne higgyük, hogy újkeletű probléma ez.
És sopánkodás helyett vegyük fel a szántó-vető ember földre ejtett tarisznyáját, merjük mi is tenyérrel a magot s szórjuk a föld kebelébe, hogy gyökeret verjen bennünk is a reménység, és újraültessük lelkeinkben minden ősszel az aranytulipán hagymáját.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).