Bonczidai Éva: „Ha az embernek hite van, az mindenhez erőt ad” – Beszélgetés Szilágyi Enikővel

2020. november 21., 08:33

Egy robusztus kőfal tövében kuporgó nő rövidre nyírt barna hajjal, karikás, kisírt szemmel – én így láttam meg először Szilágyi Enikőt. Egy fotón a Kolozsvári Állami Magyar Színházban: ő volt Júlia Visky András monodrámájában. Mire tanulmányaim okán Kolozsvárra érkeztem, már nem volt repertoáron a 2002-ben bemutatott darab, sosem láttam. Csak a szöveget és a mögötte lévő valós történetet ismertem, meg persze a rengeteg méltatást, a szuperlatívuszok lajstromát, amelyet rendre felmondtak, ha valahol szóba került a színésznő neve vagy ez az előadás.

Júlia – a valóságban – Visky András édesanyja volt. A drámaíró édesapja 1939-ben Magyarországra szökött, itt tanult, lelkipásztor lett, itt ismerte meg későbbi feleségét, akivel néhány hónappal a házasságkötésük után úgy döntöttek, Erdélyben vállalnak szolgálatot, és visszaszöktek Romániába. Az 1956-os forradalom utáni, romániai megtorlások idején a lelkészt 22 év nehéz börtönre ítélték, és a pesti polgári családból származó Júlia hét gyermekkel teljesen egyedül maradt, a román nyelvet sem beszélte. Miközben férje, akiről azt sem tudta, életben van-e még, a szamosújvári börtönben ült, Júliát és gyermekeit kitelepítették a Duna-deltába, a román Gulagra, mintegy ezer kilométerre otthonuktól. Ebben, a barakkok közötti kiszolgáltatottságban szólal meg Júlia a Párbeszéd a szerelemről alcímet viselő monodrámában. Konok, erős asszony – ilyennek képzeltem a fal tövében kuporgó Szilágyi Enikőt is. Amit a fotó alapján nem sejthettem, hogy mindemellett ő igazi díva is.

Szilágyi Enikő Júliaként - Forrás: Facebook/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Szilágyi Enikő 1952-ben született Kolozsváron, 1978-ban diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen, majd a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Tagozatához szerződött, de a kolozsvári Magyar Színházban és a Marosvásárhelyi Román Tagozaton is fellépett vendégként. 1989-ig tizenhét filmben kapott fontos szerepet, köztük nemzetközi produkciókban is – még csak elsőéves hallgató volt, de már forgatott. (2012-ben kiemelkedő alakításaiért jelentős román filmművészeti elismerést, Ars Cinematografica-díjat kapott.)

1989 nyarán hagyta el Romániát, pár hónapos németországi tartózkodás után férjével Hollandiába, majd Belgiumba ment; politikai menekültként érkeztek, majd négy év után letelepedési engedélyt kaptak. Tizennégy évig Magyarországon is játszott: a Budapesti Kamaraszínházban, a Thália Színházban, a Bárka Színházban, a Merlin Színházban, Debrecenben, a Csokonai Színházban és Kecskeméten, a Katona József Színházban is láthatta őt a közönség. Az év legjobb színésznőjeként négyszer lett nívódíjas, magkapta a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjat, és kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével.

Idén nyáron láthattam őt először színpadon – Kathit alakította a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciójában, mely a Gyulai Várszínház Erdélyi hetén vendégszerepelt. Az előadás után szóba elegyedtünk, kiderült, hogy budapesti próbái idejére ugyanabban a házban szállt meg, ahol mi is lakunk. Ez az augusztusi találkozás azok közül való volt, amikor mindkét fél érzi – hiába, hogy csak most látják egymást először –, régi ismerőssel találkozott. A fővárosi beszélgetéseink már olyanok voltak, mint amikor messzire szakadt családtagok mesélik el egymásnak, mi minden történt velük az utóbbi években.

Szilágyi Enikő kolozsvári gyerekkorát a nyirkos, hideg és szűkös lakás, valamint a pezsgő művészeti élet fogta keretbe: édesapja, Borbély Ferenc lírai tenor volt a Kolozsvári Magyar Operában, a bemutató után rendszerint náluk gyűltek össze a színészek, énekesek, művészek. A színpad közelében nőtt fel, már hároméves korától rendszeresen vitték a szülei operába és színházba, koncertekre, édesapja otthoni gyakorlásai során ő maga is megtanulta a dalokat, áriákat, és kislányként örömmel szórakoztatta énekével a vendégeiket.

Már színinövendékként remek szerepekben mutatkozhatott be, sikeres és ismert művész volt, amikor férjével úgy döntöttek, elhagyják Romániát. „Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a férjem, aki bútortervező mérnök, 1986 óta nem dolgozhatott. Azelőtt egy holland cégnek volt a külképviselője, szerződéskötés miatt utazott volna Hollandiába, de leszállították a repülőről. Megérkezik két civil és egy rendőr, elhangzik a neve, szegény feláll, hogy itt vagyok. Tessék velünk jönni – akkor érezte, hogy valami nem stimmel, hiszen a civilek nyilván szekusok voltak. Elkérték az útlevelét és a személyi igazolványát, majd felszólították, hogy menjen haza. Másnap bement a rendőrségre, de nem adták vissza az iratait. Három évig munkanélküli volt. Hetente többször behívták a szekura – mindig este –, és csak reggel engedték el. Azt kérték tőle, hogy általam súgja be a magyar értelmiségi társaságot, addig nem kapja vissza sem a papírjait, sem az állását. Az én nevemet pedig kihúzták az új filmek szereposztásaiból” – idézte fel Szilágyi Enikő az emigrációjuk előzményeit. Volt két nyugat-európai családtagjuk, a színésznő nővére svéd állampolgár volt, a férje testvére pedig svájci. „A nővérem küldött ezer dollár értékű svéd koronát, a sógornőm pedig kétezer dollár értékű svájci frankot, ezeket betettük egy borítékba, hogy az útlevélosztályon adjuk át az ügyintézőnek. Kitöltöttük a papírokat, beírtuk, kik vagyunk, kihez mennénk külföldre, és a kéréssel együtt beadtuk a háromezer dollárnak megfelelő valutát is. Óriási pénz volt. És megkaptuk az útleveleket” – mesélte. Csak egy barátnőjében bízhatott, neki mondta el, mire készülnek, és rábízta a hátrahagyott tárgyait, bútorait is.

„Hegyeshalom felé mentünk a férjemmel, és nagyon szótlanok voltunk. A határ előtt rám néz, és kérdi, ugye, semmi olyan dolog nincs nálad, amiért minket visszafordíthatnak? Nincs, mondom. Persze minden ott volt: a munkakönyv, a születési bizonyítvány, nagyapám kicsi ezüst szivartárcája, nagyanyám lornyonja... minden. Mintha az ördög belém bújt volna, pedig tudtam, hogy nem szabad semmit kivinni. De hát hogy érkezzünk meg idegenbe üres kézzel? – idézte fel huncut mosollyal – Mondom a férjemnek, te csak ne izgasd magad, nálam az égvilágon semmi sincs. Persze hogy megállítottak. De csak a bőröndöt túrták fel, ott viszont csak ruhák voltak, azokat egyenként kirázogatták. A férjemről csorgott a víz. Nem találtak semmit, átengedtek. Ahogy átértünk, meg kellett állnunk, annyira remegett a lábunk. Rám néz, hallgatok, erre megszólal: Úgy érzem, hogy te mégis kihoztál valamiket. Mondom, persze, minden nálunk van. Apróságok, de minden, ami fontos.”

A férje ötvenéves volt, ő harminchét, amikor két bőrönddel nekivágtak egy új életnek. Turistaútlevéllel hivatalosan három hónapig tartózkodhattak külföldön, ezért az otthoniaknak csak ősszel lett nyilvánvaló, hogy nem térnek vissza. Enikőt várták a színpadra, a közönség már a nézőtéren, a kollégák jelmezben. A Sigmond István regényéből készült Szerelemesőt adták volna elő Tompa Gábor rendezésében. „Mesélték utólag, hogy történt, és látom Gábort magam előtt, fogja a derekát, járkál a folyosón tíz perccel kezdés előtt: Ne öltözzön át senki, mindenki készenlétbe, Enikő jönni fog. Ez a mondat azóta is fáj. Hogy ekkora csalódást okoztam” – jegyezte meg, bár köztudott, hogy Tompa Gábor nem haragudott meg rá. A forradalom után levelet írt neki, visszahívta a társulatba, és a későbbiekben ismét dolgoztak együtt – a bevezetésben említett Júlia című monodrámát is Tompa rendezte, majd Samuel Beckett darabjából a Játék című közös előadásukat is.

Arról is kérdeztem, hogyan élte meg azt, hogy míg itthon ünnepelt színésznő volt, Nyugat-Európában senki. „Sosem volt nagy egóm, nem voltam elszállva. Csak végeztem a munkámat, mivel színésznő vagyok, a reflektorfény jobban megvilágított, mint mást, de nem dimenzionáltam túl ezt a helyzetet – mondta. – Amikor nekivágtunk, tudtam, hogy a színészi munkáról le kell mondanom egy ideig, nem folytathatom ugyanott. De azt is tudtam, hogy ez nem végleges. Végérvényesen nem szakíthatok a hivatásommal.” Párhuzamosan tanulta a franciát és a hollandot. Egyik nap pincér volt egy luxusétteremben, Dior kosztümben és tűsarkúban, másnap meg egy bisztróban dolgozott, éttermet és mosdót takarított. Ahogy ő mondja, tiszta fejjel és vasakarattal sok mindent végig lehet csinálni, tisztességes, kemény munka volt ez is. Később Nyugat-Flandria hivatalos tolmácsa volt egy évig a brugge-i törvényszéken és az ostende-i rendőrségen. 1993-ban Magyarországra jött, a debreceni Csokonai Színházban dolgozott, ahová Lengyel György igazgató hívta, nagy szerepekben mutatkozott be: Stuart Máriától az Amerikai Elektrán át Ibsen Hedda Gableréig. 1999-ben készült el a sanzonestje, amely megnyitotta az utat a francia közönséghez is. 2002-ben az egyik est után egy hölgy kereste meg, aki egy dél-franciaországi kastély igazgatónője volt, hogy lépjen fel a kastély 400 férőhelyes koncerttermében. Elfogadta a meghívást, és Franciaországban is állva tapsolta a közönség. Visszahívták a nyári napokra is, három nap alatt közel hatezren hallgatták meg, egy párizsi színház pedig koncertsorozatra szerződtette.

A francia közönség szeretete erősítette meg abban, hogy egyik imádott sanzonénekesük, Barbara halálának tizedik évfordulójára új műsort állítson össze Barbara dalaiból.

„Elmentem egy csodálatos színházba, a párizsi Théâtre Dejazet-be – kezdődik a Bonsoir, Barbara című előadása sikertörténete –, véletlenül az igazgatót is ott találtam a jegyiroda mellett. Volt egy kis dosszié a hónom alatt, benne volt minden, ami 2006-ig történt velem, és amiről úgy gondoltam, fontos, hogy tudja rólam. Köszöntem, majd előadtam, hogy keresek egy szép színházat, és ha engem befogadna, itt tartanék egy koncertet Barbara évfordulójára. Az igazgató teljesen ledöbbent, azt mondta, még sosem keresték meg így, hogy valaki belép az utcáról azzal, hogy ő itt szeretne fellépni. Azt kérdi: Kicsoda maga? Mondom, minden itt van a dossziéban. Nevetett, hogy ezt ő most nem fogja elolvasni rögvest. Hagyja itt, de megmutatom a színházamat, mondta. Gyönyörű, olasz stílusú színház, 900 férőhellyel. Szól az igazgató: Menjen fel a színpadra! Mondom: boldogan. Felkapcsolja a reflektorokat, s kérdi, énekelne-e valamit a capella? Elénekeltem Barbara legismertebb dalát, a Fekete sast (L’aigle noir). Nem mond semmit. Csend. Nagy sokára megszólal: Énekelje el még egyszer. Eléneklem, s azt mondja: Tudja mit, zöld a jelzés, fel fog lépni itt.”

Szilágyi Enikő a premierre Barbara egyik zeneszerzőjét, a világhírű Georges Moustakit is meghívta. (Ő szerezte Édith Piaf Milord című dalát is.) „Megkaptam az e-mail-címét valakitől, és eldöntöttem, meghívom az estre. Hát mi veszítenivalóm lett volna? Írtam neki egy gyönyörű levelet, bemutatkoztam és megírtam, hogy szeretettel meghívom, lépjen fel az előadáson egy-két dallal. A számomat is elküldtem, és valószínűleg pont a számítógép előtt ült, mert azonnal felhívott. Amikor megszólalt a telefonom, elment az erőm. Azt mondja, boldogan jövök és fellépek, de előtte meg szeretném ismerni magát. Mit csinál ma este? Itt ülök a gép előtt, mondom. Erre ő: na tudja mit, ne üljön, megadom a címem, és jöjjön, vacsorázzunk együtt. A Szent Lajos-templommal szemközt, a Szent Lajos-szigeten egy szép manzárdos lakásban élt. 73 éves volt, de mintha 93 lett volna – láncdohányos, csupaszív ember. A bejárónő szépen mindent elkészített, bemutatkoztunk, rögtön leült a zongorához, elkezdtünk énekelni. Eldőlt, hogy jön a premierre. Nagy siker volt az előadásunk. Aztán Moustaki meghívott a tavaszi turnéjára is Madridba.”

Szilágyi Enikő az est elismeréseképpen átvehette a Barbara-gyűrűt, ezt a díjat a család adja annak az előadónak, aki a leghűségesebb Barbara világához. De csak az kaphatja meg, aki nem utánozza őt. Mint mondta, a franciákat nagyon irritálja, ha valaki imitál egy előadót. 2017-ben kiváló művészeti munkásságáért kitüntette a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériuma a Művészet és Irodalom Lovagrenddel is.

„Ez már feltámadás” címmel Szilágyi Enikő idén Trianon-emlékestet állított színpadra: kortárs versek szólalnak meg a múlt századelő nagy hatású alkotóinak soraival együtt, Ady Endre, Kós Károly, Márai Sándor és Karinthy Frigyes több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett gondolatai mellett olyan – a kisebbségi léthelyzetet jól ismerő – alkotók szavait tolmácsolja, mint Székely János, Farkas Árpád, Szőcs Géza és Farkas Wellmann Éva. „Eldöntöttem, hogy ez az előadás felkiáltójel kell legyen, hogy többé ilyen ne történhessen meg” – jegyzi meg az előadó, aki a válogatáskor figyelt arra, hogy egyértelműen kiderüljön, a tragikus trianoni döntésnek voltak előzményei, többen figyelmeztettek arra, hogy ha ezen az úton megyünk tovább, elveszítjük Erdélyt. Mint rámutat, számos figyelmeztetés ma is megfontolandó, ezért fontos újra és újra megvizsgálni a múltunkat – erre kínál lehetőséget ez a centenáriumi előadás.

Mi kell ahhoz, hogy Szilágyi Enikő mind sanzonénekesként, mind Stuart Máriaként, mind Júliaként, mind Trianonról szólva hiteles legyen? „A hitem – mondja ő. – Vallásos, hívő ember vagyok, a szellemi és lelki életemnek ez az alaptápláléka. Úgy gondolom, bármilyen szakmában elengedhetetlen az önzetlen, teljes odaadás és a hit, mert ebből jön a munkabírás, jön a szorgalom, s ha a Jóisten még tehetséget is ad hozzá, az csak plusz. De a tehetség munka nélkül semmi. Apám hét évet volt orosz fogságban, a nagymamám Kolozsváron ez alatt a hét év alatt minden reggel és minden este elment a barátok templomába. A hetedik évben egyik este, amikor befordult volna a templom bejáratához, azt érezte, meg kell állnia, és belül egy hang azt mondta: Mária, menj haza, mert hazajött a fiad. Remegve hazatámolygott, és amikor édesapámat meglátta, összeesett a boldogságtól, úgy vitték be a kapuból. Később sokszor elmesélte ezt nekem. Ha az embernek hite van, az mindenhez erőt ad – ezt tanultam és ezt tapasztaltam én is.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában.)