Különleges ismertetőjele nincs
Harag György 1925. június 4-én született Margittán, de igazi gyerekkor-nosztalgiával Tasnádra gondolt, ahol a harmincas évek elejétől élt a család. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, majd érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott és kerámiakészítést tanult Budapesten. 1944 májusában szüleivel és két öccsével együtt deportálták, a szilágysomlyói gettóba kerültek, a téglagyár területén egy hónapig tartották őket szabad ég alatt. Harag György az auschwitzi láger kapujában látta utoljára családját 1944. június 8-án, amikor különválasztották az azonnali halálra és a kényszermunkára ítélteket. A 72331-es nyilvántartási számot tetoválták a karjára, majd néhány nap múlva Mauthausenbe menetelt. 180 cm magas férfi, sovány testalkatú, arca ovális, szeme kék, orra, szája, füle, fogazata normális, haja szőke, különleges ismertetőjele, jellegzetessége nincsen – ez derül ki róla az 1944. június 13-án írt lágerkártyából. „Azt hiszem, különös a természetem – vagy túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit átéltem – mert a szörnyűségek sem fizikailag, sem lelkileg nem traumatizáltak egész életemre, mint annyi más túlélőt. Pedig emberi képzeletet felülmúló szenvedésben volt részünk” – jegyezte meg egy későbbi interjúban.
Mauthausenből Ebenseebe vitték, hónapokig mínusz húszfokos hidegben dolgoztak egy szál ingben, a hegyet bontották, mert a németek egy lebombázhatatlan lőszergyárat akartak létesíteni. Harag György egyik nap huszonöt botütést kapott, sebei hamarosan eltályogosodtak, ezért a lágerkórházba került. „Többször is megoperáltak, érzéstelenítés, gyógyszer nélkül. De talán mégis ennek köszönhetem az életemet. Hogy a telet fekve, pléd alatt, a kórházban vészeltem át. […] Közvetlenül a felszabadulás előtt már jóformán hullák között feküdtem, majdnem olyanszerű állapotban, mint az aggkori végelgyengülés lehet. És ebben a félig önkívületi állapotban hallottam, vagy csak úgy rémlik, hogy hallottam, hogy az orvosok vitatkoznak mellettem: – Adjuk be ezt a C-vitamin-injekciót neki? Úgyis kimúlik... Hallottam Benedek doktor hangját: – Ez a legfiatalabb, adjuk be... – S kaptam egy utolsó percig rejtegetett, salvarsannal és bizmuttal kevert C-vitamin-injekciót. Lehet, hogy ezért maradtam életben” – mondta el egyszer Marosi Ildikó kérdésére. Az 1500 fős szállítmányból egyedül Harag György maradt életben. 1945 májusában tért haza Tasnádra. Ő sosem hozta szóba, de ha kérdezték a lágerről, sosem beszélt gyűlölettel, és azt mondta, akit érdekel, mi történt ott, Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyve pontosan leírja.
„Az ajtókat soha nem zártuk be”
Hosszú lábadozás után gyógyult meg, majd felvételizett a kolozsvári Zenei és Színművészeti Akadémia színész szakára. A legjobb négy évfolyamtársával együtt még elsőévesként szerződtették a színházhoz, 1949-től már rendezett is.
1953-ban a végzős hallgatók Nagybányán – az ott már működő román társulat mellett – magyar tagozatot alapítottak, és Harag Györgyöt felkérték, hogy menjen velük. 1960-ig volt ennek a fiatalokból álló társulatnak az igazgató-főrendezője. „Összehoztam egy igazi társulatot, egy olyan egységes közösséget, amely úgy élt, mint később a Living vagy a Grotowski-csapat. Egy tömbházban laktunk, az ajtókat soha nem zártuk be, egész nap együtt voltunk, csak a színháznak éltünk” – idézte fel ezt a hőskort, amikor hátrahagyva a kolozsvári biztos állást és ígéretes pályát, Nagybányán igyekezett megteremteni azt a közeget, amely lehetővé teszi a színház új útjainak kiépítését. „Az előadásaink nem voltak tökéletesek, de nagyon sok érdekes dolog volt bennük. Különösen nagyszerű volt a hit, a dinamizmus, az önfeláldozás. Estéről estére lehetett érezni, hogy életre-halálra megy a játék. Én is kipróbáltam mindazt, amit négy éven át tanáraimtól megtanultam” – összegezte ezeket az éveket.
1956-ban a színház Nagybányáról áttelepült Szatmárnémetibe, ahol összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket biztosítottak számukra. (A szatmárnémeti magyar társulat ma Harag György nevét viseli.) Önálló tanulmányként használhatók ma is a Hamlet-rendezésével kapcsolatos jegyzetei, amelyek két nagy címszó alatt készültek: A Hamlet rendezői felfogása és Jegyzetek a Hamlet rendezői megoldásaira – hívja fel a figyelmet Csirák Csaba.
Harag György színházi pályája Kolozsváron kezdődött és itt fejezte be hatvanéves korában a Magyar Színház főrendezőjeként. „Nemcsak a román, a romániai magyar nyelvű színháznak, s nem csupán az egyetemes magyar színháznak volt kiemelkedő alkotója; a huszadik század második felében Európa egyik legjelentősebb rendezőjévé vált” – írja róla Nánay István. Pályatársai és egykori kollégái pedig rendre kiemelik, hogy mindenkit egyenrangú alkotótársnak tekintett, türelemmel, szeretettel és őszinte érdeklődéssel hallgatta meg őket, és úgy vezette a próbafolyamatot, hogy az alkotók az üzenettel tudjanak azonosulni és hitelesen megszólalni.
„Nem csinálok utánjátszó színházat”
Most nem vehetjük számba, hogy milyen hatások formálták a színházi koncepcióját, kezdve a gyerekfejjel látott, hullámzó minőségű előadásoktól a moszkvai tanulmányúton át, ahol megtapasztalhatta Sztanyiszlavszkij szellemének élő hatását, a marosvásárhelyi iskoláig, Tompa Miklós rendezői világáig vagy a román és magyar társulatokkal közös munkákig. Ugyanígy nincs most tér legendás előadásokat megidézni vagy méltó módon bemutatni, mennyi mindent köszönhet a magyar drámairodalom annak, hogy egy ilyen formátumú rendező kiemelt ügyként kezelte a kortárs irodalom megszólaltatását, ezért inkább olyan – olykor szállóigévé vált – elveit, szempontjait sorakoztatjuk fel, melyekből hűebben kirajzolódik Harag György rendezői nagysága, valamint azok a kihívások, melyek a korszak sajátosságaiból is fakadtak.
• „Meg kell vallani, hogy alig van mozzanat, amit ne vettem volna át valakitől. A sikolyokat, a szaladgálást, mindent. S mégsem másolások az előadásaim. Másoktól tanultam, de a saját világomból alakítottam ki az előadást. A magam gondolatait fogalmaztam meg. Ezért mondhatom, hogy nem vagyok epigon, s ezért tölt el örömmel, hogy nem csinálok utánjátszó színházat.”
• „Van egyfajta provinciális szorongás, elzárkózás, hiányzik a nyitás egymás felé, a kommunikáció, az az atmoszféra, amelyben az egymás bírálata, alkotói támogatása lehetséges. A rendezők lényegében önmagukba zárva, a bírálatok, a színikritikák nyomása alatt mind nagyobb szorongással dolgoznak.”
• „A kritikák többségében nyoma sincs a korszerű színjátszásért folytatott harc igényének.”
• „Keressük a darabot, igen, azt az igazit, a rendkívülit, amely talán kisegít bennünket a kátyúból… valamit tennünk kell, ha nem akarjuk, hogy színházunk menthetetlenül a vidékiesség unalmába fulladjon.”
• „A színház elsőrendű feladata, hogy hazai színpadi művek ősbemutatójával jeleskedjék.”
• „Nem akarom én a felelősséget a kritikusokra hárítani, de a közeget, amelyben dolgozunk, befolyásolják. Mi a közegünk? A legfontosabb a közönség – »az én édes közönségeim«, ahogy Fedák Sári mondta –, de az ma már a legdemagógabb és a legnagyobb tapsokat kiváltó mondat, hogy én a közönségnek játszom. Ha a közönségközegre gondolok, nem kell többet művelődni, mert amennyi műveltsége a színésznek van, az sok is. Lényegesebb lehetne az a közeg, amelyet a kritika képviselhetne azzal, hogy mindig újra serkentene bennünket, egy magasabb rendű színházcsinálásra – de ilyen kritika nem létezik.”
• „A közönség rendszerint nem a darabot kívánja látni, hanem az évszázadok óta rárakódott sablonokat szeretné viszontlátni az előadásban.”
• „Azt kérdezték tőlem: Újvidéken három Csehovot is rendeztél, itt miért nem csinálsz legalább egyet? Azért, mert nem vagyok hajlandó két és fél hónap energiát, várakozást – és nem csak az enyémet, mindannyiunkét – beleölni egy olyan előadásba, amely néhány száz embernek készül. Sem egy Shakespeare-t, sem egy Goethét, sem egy Gorkijt nem veszek elő, mert túl vagyok azon az avantgárd perióduson, amikor mindegy volt, mennyien vannak a nézőtéren, az volt a lényeg, hogy én kifejezzem önmagamat. Ma már visszhang kell, várakozás kell, igény kell.”
• „…díszlet és zene, világítás és kosztüm, tehát minden, ami hozzátartozik az előadáshoz, magával a rendezéssel egyenértékű. Az én előadásaimban a díszlet- és jelmeztervező ma már olyan belső munkatárs, aki ott van minden próbán, és akivel együtt szüljük meg az előadás momentumait. Ilyen munkatársam volt Florica Mălureani, Kölönte Zsolt. Számukra nem a tér volt érdekes, hogy plasztikailag vagy praktikusan milyen a díszlet. Csak az az érdekes, hogy miről kell szólnia az előadásnak. Ez ugyanolyan problémája a díszlettervezőnek vagy a zeneszerzőnek, mint a rendezőnek.”
• Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabja kapcsán: „Szerintem ebben a műben Móricz drámát is írt, egyébként meg kellene maradjunk az olcsó szórakoztatás vagy nevettetés szándékánál. Ha ehhez a műhöz hozzáolvassuk és hozzátanuljuk Móricz műveinek egészét, láthatóvá lesz ennek a világnak az önpusztítása, vak, önmagát elemésztő dacos duhajkodása és kikerülhetetlen végzetbe rohanása. Az a virtus, dac, gőg, büszkeség, a származás hamis illúziójában gyökértelenné és megújulni képtelenné vált réteg, amelynek sorsa bármilyen vígjátékinak is tűnik, de tragédiába fullad. Egy sajátosan önpusztító magyar jelenség feltárása.”
• „Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltanunk, hiszen az állandó megújulás folyamatában ez anakronizmus lenne.”
„Én itt maradok!” – kiáltotta Firsz, az öreg szolga Csehov Cseresznyéskertjének utolsó jelenetében Marosvásárhelyen. 1985-ben Harag György már nagybetegen állította színpadra a darabot a Marosvásárhelyi Állami Színház román tagozatával. Firsz utolsó mondata az ő búcsúüzenete is volt.
Források:
Csirák Csaba: A szatmárnémeti színjátszás otthonai. Otthonom Szatmár megye 18. Szatmárnémeti, 2003.
Csirák Csaba: 50 év krónikája, Otthonom Szatmár megye 19. Szatmárnémeti, 2003.
Kötő József: A színház fanatikusa. Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004.
Marosi Ildikó: Emlékpróba. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
Nánay István: Harag György színháza. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992.
Idén, a rendező születésének 95. és halálának 35. évfordulóján Harag György-emlékévet hirdetett a Magyar Művészeti Akadémia. Összművészeti rendezvénysorozaton tervezték bemutatni a Kolozsvári Állami Magyar Színház egykori főrendezőjének, az erdélyi, a magyarországi és a román színházművészet korszakos alkotójának életművét. Mint annyi mindent, ezt is felülírta a koronavírus, de mégis jelentős lépés, hogy az emlékévnek köszönhetően az MMA In memoriam… portréfilmsorozatának részeként dokumentumfilm örökíti meg Harag György alakját, a korabeli előadások felvételei és más archív anyagok mellett a pályatársak visszaemlékezéseiből is képet kaphatnak a nézők a rendező munkamódszeréről, színházi mindennapjairól és emberségéről. Az életművet átfogó vándorkiállítás szöveg- és képanyaga Egy európai Kolozsváron – Harag György színháza címmel könyvként is megjelenik, a második kötetben pedig Harag György-írásokat, -interjúkat, az előadásaira reflektáló kritikákat is közreadnak. Mindez hiánypótló, főként ha valakinek hívószó Harag György neve, de hogy ne csak a szakma és az egykori közönség tagjai kapják fel a fejüket erre a névre, az emlékév szervezői a mai tizenéveseket is megszólították: diákszínjátszó-szemlét hirdettek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)
