Bonczidai Éva: Ignácz Rózsa, az ünnepváró

2020. szeptember 25., 09:35
Ignácz Rózsa az Ünnepi férfiú és A vádlott írása idején

Az 1989 előtti évtizedek irodalma kapcsán gyakran hallani, hogy sok író, költő hallgatásra kényszerült, főként gyermekirodalmi műveket jelentethetett meg és műfordításból élt, miközben remekműveit rejtegetnie kellett. Aztán mindig kerül egy cinikus hang, amely megjegyzi, hogy az utóbbi harminc évben miért nem láttunk egyet sem ezekből az állítólagos remekművekből. Pedig a változás szele valóban felszínre hozott jó pár figyelemre méltó kéziratot, például Ignácz Rózsa Szent Lászlóról 1951–52-ben írt munkája, az Ünnepi férfiú már 1989-ben megjelenhetett a Püski kiadónál, később a ProPrint gondozásában Csíkszeredában is, tavaly pedig, a vallásszabadság évében kivételesen szép kiadásban jelentette meg a Magyar Unitárius Egyház és az Írók Alapítványa–Széphalom Könyvműhely.

Az ötvenes évek elején írt könyv – melyért akkoriban kényszermunka vagy halálbüntetés is járhatott volna – nem könnyű olvasmány, de aki rászánja az időt és a figyelmet, rendkívüli gondolatkísérlettel gazdagodik, ugyanis mindenféle posztmodern allűr nélkül Ignácz Rózsa Szent László alakját kutatja a múltban, jelenben, jövőben – ráadásul különféle műfajokban és stílusokban megragadva. Az egyik legmegrázóbb fejezet egy levél, melyből kiderül, hogyan erőszakoltak meg az oroszok egy nőt, és az is, hogy a 13. században Szent László lovagi törvényt hozott az úton járó nők védelmére. A sokféle írói bravúr nyomán született szövegegyüttest Kodolányi János kéziratban olvashatta, majd rajongó levelet írt a szerzőnek: „Maga ebben a műben igazi, nagy író lett. Ha körülnézek írónőink között, csak vigyorogni tudok, s ha Európát veszem szemügyre, csupán Sigrid Undsetet, Lagerlöföt említhetem társként Maga előtt, de már a szintén nagy Virginia Woolfot alig.”

Szabó Magda évtizedekkel később így méltatta az Ünnepi férfiút: „Ennek a befejezetlenségében is kimagasló műnek nemigen van a mi irodalmunkban szabvány esztétikai meghatározása. Ignácz, jóval a hasonló változások előtt, megalkotta Szent Lászlójával az új magyar esszéregényt, amelyből a tudomány nagyképűsége éppúgy hiányzik, mint az amatőrök tudálékossága. […] Az író tétele szerint egy ország teljes történelme nem lehet makulátlan, hibáktól, kátyúktól örökre mentes, mindent, ami rossz, ami hiba, a végén mégis kiegyensúlyoz benne olykor-olykor egy-egy ünnepi pillanat, ünnepi periódus, amely megszüli az ünnepi férfiút, aki nevével a korszakot jelezni szoktuk.”

 

A konok író fiókja

Idén másodjára van alkalmunk megemlékezni Ignácz Rózsáról, hiszen ebben az évben volt 110 éve, hogy megszületett, és negyven évvel ezelőtt távozott e földi világból. Az ilyen dupla évfordulók talán csak szembetűnőbbé teszik, mennyire esetleges, hogy az úgynevezett utókor hogyan viszonyul egy adott életműhöz. Ignácz Rózsa világéletében gyanús volt – és talán halála óta még inkább az. Amíg élt, a hatalom nem tudott mit kezdeni vele, hiába az ígérgetés, hiába a fenyegetettség, ő konokul képviselte azt, amit helyesnek tartott. Például 1944-ben zsidó barátai, kollégái és egykori tanárai iránti szolidaritásból ő maga is felvarrta kabátjára a sárga csillagot; amikor felszólították, hogy írjon regényt Horst Wessel náci rohamosztagosról, határozottan megtagadta, akárcsak később annak a nyilatkozatnak az aláírását, mely az 1956-os szabadságharcot ellenforradalomnak nevezte. Pedig a hivatalos látogató közölte, hogy így nem lesz sem életműszerződés, sem tévéjátékok bemutatása, és „magát akkor legfeljebb ifjúsági szinten engedik működni”. Halála óta pedig gyanússá teszi az, hogy személyisége, műveltsége, bölcs világismerete helyett gyakrabban esik szó az életrajzáról, hogy miként lett a kovásznai papleányból a Nemzeti Színház művésze vagy kora népszerű írója. Pedig talán egyszerű a magyarázat: Ignácz Rózsa arra volt hivatott, hogy színművészként és íróként is a magyar kultúrát szolgálja, emberként pedig a gyámoltalanokat oltalmazza.

 

Bányászfelkelés tizennégy éven felülieknek

Ignácz Rózsa bátor és karakán ember volt, szilárd jellem, kíméletlen szókimondó, ami nemcsak íróként tette őt kényelmetlenné, hanem emberként is azoknak a szemében, akik nehezen viselték az egyenes beszédet. Első regénye, az Anyanyelve magyar 1937-ben jelent meg, tizenhat kiadást ért meg, azzal hozott újat, hogy realista történetet épített a román uralom alatt élő magyarokról, mely nem csapott át sem irredenta követelőzéssé, sem nemzethalált vizionáló jajongássá. Született Moldovában című regényében elsőként teszi irodalmi mű szereplőivé a csángókat és engedi látni sorsukat, pedig csak kis időt tölthetett a „keleti magyarok” között, akkor sem jegyzetelt, nehogy bajt hozzon szállásadóira, mégis hiteles korrajzot vázolt fel az átalakulóban lévő közösségek léthelyzetéről. Idővel csak ifjúsági íróként publikálhatott, Az utolsó daru és a Torockói gyász című írásaiban az olvasók 1956 allegóriáit ismerték fel, utóbbi borítóján feltüntették, hogy „tizennégy éven felülieknek”, a felnőttek pedig cinkos mosollyal adták körbe, hogy aki elmúlt tizennégy, olvashassa. A regény cselekménye ugyanis az 1700-as évek legelején játszódik, amikor a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, és Rabutin francia zsoldos generálist hívják be, hogy hatalmas seregével eltiporja a szabadságukért harcoló helyi hősöket. Ugyanez az ellenállás-motívum köszön vissza a török hódoltság korában játszódó Orsika című regényében is. Nagyszámú olvasója a bátor írót tisztelte benne, de a hatalom és sokszor az azt kiszolgáló szakma is igyekezett őt a perifériára tuszkolni: nő, ír – érző emberekről téttel bíró történeteket, és igen népszerű az olvasók körében. Ennyi stigma elég ahhoz, hogy lektűrszerzőnek titulálják, de még mindig nem sikerült őt méltó helyre emelni az irodalmi köztudatban, bár több könyvét újra kiadták itthon és Erdélyben is, sőt a fiókokba száműzött kéziratok (Ünnepi férfiú, A vádlott) is napvilágot láttak.

 

Prédikáció?

Az Ignácz Rózsa-jelenségről szólva elengedhetetlen, hogy az alkotó emberi arcát is megmutassuk azzal a családtörténettel együtt, amely meghatározta az életét és sok szempontból emberi-írói-színészi attitűdjét is. Pár évvel ezelőtt Ignácz Rózsa fiával, a kétszeres Kossuth-díjas költő, műfordító, nyelvészprofesszor Makkai Ádámmal beszélgetve egy interjúban a szövevényes családtörténetükről is kérdeztem őt, ekkor idézett fel két olyan epizódot, mely látni engedi, Ignácz Rózsa embersége milyen múltból táplálkozott: „Anyám sokat mesélt az édesapjáról, Ignácz Lászlóról is, aki Kovásznán volt pap, majd esperessé választották. Nem ismertem őt, mert 1927-ben meghalt, de azt mondták róla, hogy remek orgánuma volt, zengett a templom, amikor ő beszélt. Később képviselő lett a román parlamentben. Nem tudott szépen beszélni románul, a vidéki parasztok románját beszélte. Amikor a magyarok képviseletében felszólalt a román parlamentben, a ház röhögve hallgatta. Erre nagyapám elvörösödött, kihúzta magát, és tizenöt percen át tacitusi latinnal folytatta. A beszéd végén az egész ház felállva tapsolt. Anyám többször mondta, hogy kicsiben olyan vagy, mint az apám. Ő csodálatos dolgokat művelt. Egyszer elintézte azt, hogy két szökésen kapott székely katonának, akik halálra voltak ítélve, megakadályozta a kivégzését. Egész éjjel távolt volt, amikor hajnalban visszatért, mutatta, hogy egy kordélyban vitték a székely katonákat. »Nézzétek – mondta –, elintéztem, hogy csak a lábukba lőjenek, pár hét múlva már szaladni fognak.« Ez mi volt? Irodalom, politika? Ez prédikáció, hogy valakinek a szíve helyett a lábába lőnek?”

Makkai Ádám édesapja Makkai János országgyűlési képviselő volt, és ahogy a költő mondta: „az ő élete egy tragédia volt, mert az édesanyja nagyon fiatalon meghalt, amikor apám csak hatéves volt. Egy tuberkulotikus elkülönítőben volt, nem volt szabad a gyermekével találkoznia, és kitört, kirontott onnan, összevissza csókolta apámat, és azt kiabálta, hogy »Halj meg te is! Halj meg te is!«. Apám ebbe nem halt bele, de a betegség szövődményeként huszonnyolc éves korában 36 óra alatt megvakult a jobb szemére. Akkor hagyta abba a szépírást, és ment el mérgében politikusnak. Ez bizonyos értelemben determinálta az ő életét. Egyetlen nőben tudott csak megbízni, az unokatestvérében, ő volt az anyám, Ignácz Rózsa.” A házasságuk megromlott, elváltak, Makkai János Amerikába emigrált. Fiuk 1945 nyarán gyermekparalízist kapott, de Istennek különös gondja volt rá. Életben maradt, majd 1956-ban kivándorolt, Amerikában pedig elismert nyelvészprofesszor lett, és egy kivételes költői és műfordítói életművet hozott létre. 2015-ben Hawaiiról hazaköltözött szülővárosába, Budapestre. Számos írásában idézi meg édesanyja alakját is, és azt a korszakot, melynek egy kivételes ember közelében a szemtanúja lehetett. Az Ünnepi férfiú előszavában például mint egykori „kispostás, alkalmi gépelő és kávédaráló írótanonc” tudósít a mű keletkezési körülményeiről.

Ahogy a Kádár-rendszer elkezdett „puha diktatúrává” válni, Ignácz Rózsa is utazhatott külföldre, évek múlva viszontláthatta egyetlen gyermekét, de eljutott Afrikába és Argentínába is. Az Afrikában töltött fél év élményeiben gyökerezik a Szavannatűz és a Zebradob híradó című útleírás, valamint a Hajdanában Zambiában című, német és spanyol fordításban is megjelent tanmese és a posztumusz kiadásban napvilágot látott Kóborló kisfiú kalandjai című írása, mely az erdélyi kisebbségi helyzet Afrikába transzponált leírásaként is értelmezhető. A dél-amerikai út emlékét pedig az Argentína viharszünetben című kötet őrzi. 1979. szeptember 24-én reggel Ignácz Rózsát elsodorta a 86-os busz, és pár óra múlva belehalt a sérüléseibe. Végrendelete szerint földbe temették – a Farkasréten agyag, Óbudán homok van, ezért az Új köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Fejfáján a Bibliából vett alapvető mondása áll: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 21-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. október 27., 02:20
2020. október 27., 01:40
2020. október 27., 01:35
2020. október 26., 21:46