Döbbenetes és felfoghatatlan, ahogy az idő rohan. Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: „Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!” – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadonengedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak. Anyám hihetetlenül bátor ember volt, aki szülővárosában, Kovásznán, majd Fogarason és legvégül Kolozsvárt gyakorolta az igazmondást. Ezt a tulajdonságát apjától, Ignácz László református lelkésztől örökölte, aki magyarpárti képviselő volt a román parlamentben 1927-ben bekövetkezett haláláig. Arra emlékszem, hogy Budapest ostroma alatt ülünk a mosókonyhából kialakított bunkerben, a Ráth György utca 40.-ben – vagy tizenhat ember. Egy keskeny kis vaskályha kormot és füstöt ont a csekélyke meleg mellé, miközben Porhajas Pista bácsi gennyes fejsebétől nagyokat nyög a mosókonyha másik felében.
Az ostrom utáni zűrzavarból pár remekbe szerkesztett novellával jelentkezett.
1945 nyarán Jankovich-telepen, Balatonboglár és Fonyód között vagyunk. Június 6-án délelőtt iszonyú fájdalom hasít át rajtam és összeesek. Anyám kétségbeesve biciklis futárt küld a falusi orvosért, aki belémnyom egy Ultraseptyl injekciót, majd közli anyámmal, hogy „a gyerek szimulál”. Erre kaptam egy pofont, amitől megint összeestem. Végül a szomszédos postásüdülő látogatóorvosa állapította meg, hogy megkaptam a gyermekbénulást. Erre aztán Anyám ájult el.
Szerencsém volt, mert október elején már gyalog tudtam iskolába menni. Anyám intenzív és fáradhatatlan mesemondó volt, aki nemcsak elmesélte, hanem elő is adta, amiről szó volt, s ilymódon szinte átéltem Erdély román megszállását, a civilek nagyrészének menekülését, elhagyott házaik kirablását.
Nagyapám, az öreg Ignácz, egyszer megmentette két magyar katonaszökevény életét a fogarasi várból: elintézte, hogy a kivégző osztag csak a lábukba lőjön. Egyszer meg, mikor a románok kiröhögték, mert képviselői felszólalását falusi román nyelven mondta el tele hibákkal, az öreg Ignácz Tacitus latinságával folytatta tizenöt percen át – hatalmas tapsot kapott.
Ezek az események részévé váltak anyám gondolkodásának és a hatalomhoz való viszonyának. Több tucat zsidó barátjának kormányzói mentesítést szerzett 1944-ben, valamint kitűzte magára a sárga csillagot, amire szemtanú vagyok, mint arra is, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter mélyen meghajolva kezet csókol neki és azt mondja: „Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon.”
– Aki lent van, abba nem szabad rúgni – szokta volt mondogatni anyám.
Egy regénye jelent csak meg a háború után, majd hét igen szűk esztendő következett, amikor román műfordításból tengődött. Főleg Caragialét és Sadoveanut fordított. Közben megírta a két háború utáni legfontosabb művét, A vádlottat és az Ünnepi férfiút.
Ezek keletkezésénél mint koraérett tizenéves kamasz asszisztálhattam, és ez hatalmas iskola volt. Át-áthallom főleg e két műből mindazt a tősgyökeres erdélyi székely magyarságot, valamint a kisgyerekkorom óta bennem élő balladaszavaló hangját, amelyhez foghatót csak Jancsó Adrienn produkált az utóbbi időkben. Akárhány év is nyomja a vállam, nem lehetek olyan öreg, hogy ez az élmény elhalványodna bennem.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. január 26-i számában.)
Nemrégiben az alábbi levelet kaptam József Álmos sepsiszentgyörgyi helytörténésztől: „Unokanagybátyám, firtosváraljai József Dezső (1886– 1965) a gyulai polgári fiúiskola rajztanára, festő, a gyulai képtár alapítója volt. Bár Trianon után Gyulán telepedett le, szülőföldjének néprajza mindig érdekelte. Hagyatékának néhány darabja bécsi unokahúgától hozzám jutott, közte a mellékelt szógyűjtemény.”
Zsuzsa hosszas betegség után, tíz évvel a házasságkötésüket követően meghalt. Faludy György 1963 nyarán Szerelmes versek egy haldoklóhoz című, megrendítő versciklusban örökítette meg az utolsó közös heteiket, az agóniát és a búcsúzást: „Együtt vagyunk egész nap. Tíz-tizennégy / órát beszélgetünk. Minthogyha foszló / szöveteddel próbálnám összevarrni / magam megint.”
Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.) Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.
Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól.
Dél-Magyarország országbírói 1391-ben Szegeden tartották gyűlésüket, amelynek az volt a témája, hogy romlik a közbiztonság, ezért tenni kell valamit. Csakhogy hosszú távon nem tehettek semmit, hiszen a Balkánon alapvető problémákkal küzdöttek, és a korszak nagyhatalma, az Oszmán Birodalom sorra foglalta el az államokat. Hiába létezett Zsigmond és Mátyás király védelmi rendszere, amely feltartóztatni próbálta az oszmánokat, 1521-re, tehát kevesebb mint másfél évszázaddal azután, hogy a magyar nemesség érzékelte a problémát, az oszmánok elfoglalták Belgrádot, majd újabb húsz év elteltével Magyarország nagyobbik részét is.
Béla király hadba hívja az öreg Bankót, aki – kilenc lánygyermeke lévén – egyetlen fiút sem tud küldeni maga helyett a harcba. Hogy édesapját megmentse, legfiatalabb és egyben legszebb lánya felajánlja, hogy vitézi gúnyát ölt és férfinak adva ki magát elmegy helyette a királyi udvarba. Béla király azonban egyből felfigyel a lányos külsejű vitézre, akit próbatételek elé állít, hogy megbizonyosodjon a fiatal vitéz valós biológiai neméről. Bankó lánya kiállja a próbákat, és amikor elmúlik a gyanakvás, felfedi „két szép kerek almáját” a király előtt, majd elmenekül az udvarból.
A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat.
Nemrég egy családi utazás során betértünk mi is a Kondorosi csárdába. Bár hallottunk már arról, hogy a nyolc út találkozásánál fekvő csárda igen nevezetes hely, méltán verselte meg Arany János, a legendárium szerint Erkel Ferenc is muzsikált itt a betyároknak, és Rózsa Sándor nevére a mai napig felkapja mindenki a fejét, mégsem számítottunk többre, mint egy kellemes ebédre. A rafinált étlap átböngészése után figyeltem fel arra, hogy az épületben múzeum is működik.