Makkai Ádám: „Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon”

2020. szeptember 25., 09:39
Ignácz Rózsa és Makkai Ádám 1937-ben a Színházi Élet folyóirat hasábjain

Döbbenetes és felfoghatatlan, ahogy az idő rohan. Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: „Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!” – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadonengedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak. Anyám hihetetlenül bátor ember volt, aki szülővárosában, Kovásznán, majd Fogarason és legvégül Kolozsvárt gyakorolta az igazmondást. Ezt a tulajdonságát apjától, Ignácz László református lelkésztől örökölte, aki magyarpárti képviselő volt a román parlamentben 1927-ben bekövetkezett haláláig. Arra emlékszem, hogy Budapest ostroma alatt ülünk a mosókonyhából kialakított bunkerben, a Ráth György utca 40.-ben – vagy tizenhat ember. Egy keskeny kis vaskályha kormot és füstöt ont a csekélyke meleg mellé, miközben Porhajas Pista bácsi gennyes fejsebétől nagyokat nyög a mosókonyha másik felében.

Az ostrom utáni zűrzavarból pár remekbe szerkesztett novellával jelentkezett.

1945 nyarán Jankovich-telepen, Balatonboglár és Fonyód között vagyunk. Június 6-án délelőtt iszonyú fájdalom hasít át rajtam és összeesek. Anyám kétségbeesve biciklis futárt küld a falusi orvosért, aki belémnyom egy Ultraseptyl injekciót, majd közli anyámmal, hogy „a gyerek szimulál”. Erre kaptam egy pofont, amitől megint összeestem. Végül a szomszédos postásüdülő látogatóorvosa állapította meg, hogy megkaptam a gyermekbénulást. Erre aztán Anyám ájult el.

Szerencsém volt, mert október elején már gyalog tudtam iskolába menni. Anyám intenzív és fáradhatatlan mesemondó volt, aki nemcsak elmesélte, hanem elő is adta, amiről szó volt, s ilymódon szinte átéltem Erdély román megszállását, a civilek nagyrészének menekülését, elhagyott házaik kirablását.

Nagyapám, az öreg Ignácz, egyszer megmentette két magyar katonaszökevény életét a fogarasi várból: elintézte, hogy a kivégző osztag csak a lábukba lőjön. Egyszer meg, mikor a románok kiröhögték, mert képviselői felszólalását falusi román nyelven mondta el tele hibákkal, az öreg Ignácz Tacitus latinságával folytatta tizenöt percen át – hatalmas tapsot kapott.

Ezek az események részévé váltak anyám gondolkodásának és a hatalomhoz való viszonyának. Több tucat zsidó barátjának kormányzói mentesítést szerzett 1944-ben, valamint kitűzte magára a sárga csillagot, amire szemtanú vagyok, mint arra is, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter mélyen meghajolva kezet csókol neki és azt mondja: „Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon.”

– Aki lent van, abba nem szabad rúgni – szokta volt mondogatni anyám.

Egy regénye jelent csak meg a háború után, majd hét igen szűk esztendő következett, amikor román műfordításból tengődött. Főleg Caragialét és Sadoveanut fordított. Közben megírta a két háború utáni legfontosabb művét, A vádlottat és az Ünnepi férfiút.

Ezek keletkezésénél mint koraérett tizenéves kamasz asszisztálhattam, és ez hatalmas iskola volt. Át-áthallom főleg e két műből mindazt a tősgyökeres erdélyi székely magyarságot, valamint a kisgyerekkorom óta bennem élő balladaszavaló hangját, amelyhez foghatót csak Jancsó Adrienn produkált az utóbbi időkben. Akárhány év is nyomja a vállam, nem lehetek olyan öreg, hogy ez az élmény elhalványodna bennem.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. január 26-i számában.)