Bonczidai Éva: Ki meri meglátni Petőfi Sándort?

2020. július 31., 09:59

Lángoszlop, költő, forradalmár, nemzeti hős, legenda – kicsoda Petőfi Sándor? Sokan evidenciaként jelentik ki, hogy ő a legnagyobb magyar költő, és ha elfogadjuk, hogy a nép egyszerű gyermeke a legnagyobb lett, akkor mesébe illő történetet kreálhatunk Petrovics Sándorról, a szabadság hőséről, aki Petőfi néven halhatatlanná vált. Ilyenkor, március 15-e táján ismerősként emlékezünk rá, vele zúgjuk a Nemzeti dal refrénjét, és az iskolai-templomi ünnepi műsorok fényében úgy tűnhet, rajta állt vagy bukott a magyar szabadság: az ő szavai szították a forradalmat, az ő elveszte után vált eltiporhatóvá a szent ügy. „…amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő mint ember, kiállhatatlanul gyarló volt” – az eszményített hősre emlékezve, milyen kijózanítóak Kossuth szavai 1877-ből! Vajon hányan bólogattak, hányan vonták fel a szemöldöküket erre a kijelentésre?

Petőfi Sándor 1845-ben – „A Barabás által kőrerajzolt s a »Pesti Divatlap« mellett megjelent hátratett kezű arczképe: ez a megszólalásig hű, nem kell jobbat keresni nála” – írta Jókai Mór. – Forrás: Wikipédia

A Petőfi Irodalmi Múzeum jelenleg három kiállítást is szentel a bámulatos költőnek: „Ki mondaná, hogy e tér csatatér?” címmel a segesvári harctéren végzett 2018–19-es régészeti kutatások eredményeit tárják az érdeklődők elé; „Ki vagyok én? Nem mondom meg” címmel az életpálya döntéshelyzeteit, tipikusságát és szabálytalanságait mutatják be, Bolyongó üstökös címmel pedig a Petőfi-kultusz alakváltozatait ismertetik. Kérésünkre a kiállításokon dr. Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese vezetett végig, E. Csorba Csilla mellett ő a tárlat egyik kurátora is.

 

A rejtőzködő magamutogató

Petőfi kapcsán annyi legenda van a köztudatban, hogy kutató legyen a talpán, aki ezeket szétszálazza és felvállalja azt az ünneprontó tisztséget, hogy a kedves történetek valóságtartalmát számonkérje, esetleg bebizonyítsa, hogy sokuk képzeletszülemény. Azért is bonyolult mindez, mert nemcsak pletykák és utólagos eszményítés színezi át a képet, hanem maga Petőfi is határozott elképzelések mentén alakította azt. „Már költői indulásától kezdve mitizálta életrajza bizonyos elemeit” – mutatott rá a kutató. Emellett megrendelt portréin is tudatosan kereste azt az arcot, mely méltón közvetíti azt a karaktert, melyet ő Petőfi néven teremtett. Példaképét, Csokonai Vitéz Mihályt öltözködésével, viselkedésével tudatosan utánozta, az elsők között ismerte fel a nyilvánosság, a média hatalmát, a lapokban közzétett arcképei és versei, melyek az olvasót egyaránt beavatják a költő hétköznapi konfliktusaiba vagy épp a szerelmi vallomások szenvedélyességébe, mind olyan közvetlenséget sugárzó gesztusok, melyek mégis álarcot és pózokat jelentenek, mögöttük megbújhat az az ember, akit a ránk hagyományozódott soraiból próbálunk megismerni. Ez az imázsépítés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fővárosi irodalmi életben neki sikerült elsőként független írói egzisztenciát teremtenie.

Olvasgatós, elidőzős tárlat, mely nem porba húzza az eszményített alkotót, hanem látni engedi az ember dilemmáit, a választási lehetőségeit és persze azokat a gesztusait is, melyek élővé teszik – Petőfi lelép a márványtalapzatokról, és kaján vigyorral mutat körbe: ez volt az életem, ezek a verseim, ezeket a szobrokat pedig ti állítottátok nekem, ezeket ti írtátok rólam.

Olyan kérdésekre is reflektáltak a kiállítás alkotói, melyek sok más életrajzban elsikkadnak – például hiába tudtam, hogy Petőfi számára a magyarság választott identitás, eddig nem tudatosult bennem, hogy a szlovák evangélikus családi háttér ez esetben azt is jelenti, hogy a család akcentussal beszélt magyarul.

 

Kihágások mentén íródó életrajz

Petrovics Sándort gondosan nevelték, mészáros édesapja értelmiségi pályára szánta, jól öltözött, kényeztetett gyerek volt. Az életrajzot közvetítő felületek versekkel, visszaemlékezésekkel egészülnek ki, valamint a kihágások lajstromával. Az aszódi diákévekről például ezt találjuk: „P. Sándor (13 éves) aszódi tanuló egy magát »titkos társaságként « megnevező diákkörben tanári felügyelet nélkül kóborol, dohányzik, és pajzán dalokat énekel. 14 évesen egy fiatal színésznő játékától megbabonázva szökést kísérel meg iskolájából, hogy csatlakozzon B. István színtársulatához. A szökést K. István osztályfőnök akadályozza meg, a diákot apja megjelenéséig elzárja. A dühös apa tettleg bántalmazza engedetlen fiát.”

1846-os acélmetszet – Barabás Miklós alkotása (Forrás: Wikipédia)

Kedves furcsaság, hogy jóformán a kihágások nyomán is feltárható az életpálya. Mire a fiú befejezte a gimnáziumot, az apja vállalkozása tönkrement, szabadszállási házukat elvitte az árvíz, a nélkülözés évei következtek, és egyre nagyobb teret nyertek a fiú döntései – például az alsó korhatár miatt 18 évesnek vallotta magát, és katonának állt. Kihágásai pedig talán tovább árnyalják a költő emberarcú portréját: „P. Sándor (17 éves) soproni katona a felettesei tilalma ellenére szolgálatban Horatiust olvas, verseket ír és egy este kiszökik a laktanyából, hogy meghallgassa Liszt Ferenc zongorajátékát. Amikor egyszer takarodó után felettesei engedélyével gyertyafénynél olvas, egy társa elfújja gyertyáját. P. Sándor dühében szuronyát hajítja katonatársa felé. Bár a fegyver csak az ágy deszkájába fúródik, az elkövetőt büntetésül kurtavasra verik.”

Szervezete nem bírta a katonaélet viszontagságait, és felmentették a szolgálat alól, de később a vándorszínészség is egy nehéz, nélkülözésekkel teli korszak volt az életében – mutatott rá Kalla Zsuzsa. Mint mondta, jelentős színészi sikerei nem voltak, Petőfi nem rendelkezett a kor elvárásainak megfelelő színészi alkattal és orgánummal elsősorban intrikusokat alakított, inkább karakterszínész volt. Ekkor már a pesti Athenaeumban jelentek meg versei, Bajza József és Vörösmarty Mihály támogatta költői indulását. „A színészetben, noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom; egypárszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni; mi négyhónapos színésznek elég. Folyó hó 23-án lesz jutalomjátékom, nagy üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne; amit megkapni szinte nem kevés küzdésembe került; mert mennyi az ármány a színészetnél. Gyakran jajdulok föl: isteni művészet, mért ördögök papjaid! […] Színésztársaim kételkednek, hogy én volnék az a Petőfi, kinek az Athenaeumban versei jőnek. Kételkedjenek! Keveset törődöm rajt, nem nekik írok” – olvashatjuk Petőfi Sándor Bajza Józsefnek írt, 1843. március 14-i levelében.

A polgárokból, politikusokból és művészekből álló Nemzeti Körnek Vörösmarty Mihály javasolta a fiatal költő első kötetének kiadását, és ő segítette segédszerkesztői álláshoz is a Pesti Divatlapnál. A fiatal költő egy csapásra a korabeli szellemi élet meghatározó alakjává vált.

Barabás Miklós: Petőfi Sándorné Szendrey Júlia – Forrás: Wikipédia

1846 őszén, a szatmári megyebálon ismerte meg a komoly irodalmi ambíciókkal is rendelkező Szendrey Júliát. A költő távollétében lapokban közzétett verseivel üzent a lánynak. Júlia kitartásának köszönhetően összeházasodhattak, Petőfi pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, a családot is képes volt a verseiért kapott honoráriumokból eltartani.

Politikai pályájának egyetlen csúcspontja volt: 1848. március 15-e. A pesti forradalom legfontosabb alakjává és jelképévé vált, mégsem választották be a pesti sajtóesküdtszékbe, de még képviselőnek sem a kiskun választókörzetben. Kalla Zsuzsa szerint ez azzal is magyarázható, hogy lendületes kortesbeszédében jócskán túlbecsülte hallgatói politikai érettségét, akaratlanul meg is sértette őket. Összeomlott a sajtópiac, mely Petőfi anyagi hátterét biztosította, a felesége gyermeket várt, egy névtelen levélben pedig gyávasággal vádolták a költőt, amiért nem harcolt fegyverrel a hazáért. A vádra reagálva, de a család rendszeres jövedelmének biztosítása érdekében is honvédtisztnek állt. „A katonai pályája is inkább költőként érdekes, az ott született versei izgalmas szempontot közvetítettek a hátországnak arról, hogy mi történik a csatamezőn” – mondta a kutató. A kihágások lajstromát Petőfi itt is folytatta, állandóan konfliktusba került a feletteseivel, csak két tábornok volt kivétel: Görgei Artúr nagyra értékelte Petőfit költőként, Bem József pedig forradalmárként. Utóbbihoz kérte magát az erdélyi hadszíntérre. Az akkor huszonhat éves költő egy vesztes csata menekülésének forgatagában, 1849. július 31-én, Segesvár mellett tűnt el.

Holtteste azóta sem került elő, ebből a bizonytalanságból adódóan a korábban megalapozott költői szerepminták újabb legendákkal egészültek ki.

Petőfi Sándor 1848-ban – Forrás: Wikipédia

 

Ki meri idézni az igazi arcát?

Verseit már életében énekelték, műveit máig a legkülönbözőbb stílusokban zenésítik meg. Ő a magyar irodalom legtöbbször, legtöbb nyelvre lefordított költője. És még ennél is több. A Petőfi-kultusz alakváltozatait vizsgálva a kiállítás létrehozói olyan kérdésekre kerestek választ, hogy miként formálódott át újra meg újra a nemzeti emlékezetben megőrződő Petőfi alakja a társadalom különböző rétegeiben, az irodalom, a képzőművészet, a politika által használt motívumokban, szólamokban, a hagyományőrzés retorikájában. Négy konkrét évforduló jellegzetességeit mutatják meg egymás mellett: az 1898–99-es, az 1923-as, az 1948–49-es és az 1973-as ünnepségek emlékeit tárják elénk.

A 19. század végén, a millenniumi ünnepségsorozatokon Petőfi kultusza egészen hihetetlen nagyságban bontakozott ki. Kalla Zsuzsa szerint ekkoriban Petőfi alakjából olyan nagyszabású jelkép lett, amelyet a magyar történelem minden szituációjához hozzá lehetett társítani – függetlenül a történeti hűség követelményeitől. Mint rámutatott, az általános és hivatalos kultusszal szemben már ezekben az évtizedekben kialakult az a baloldali (munkásmozgalmi) Petőfi-kép is, amely a társadalmi egyenlőtlenségek ellen lázadó forradalmárt ünnepelte a költőben.

Emlékműtervek – gipszminták a Bolyongó üstökös című kiállításon – Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum /Gál Csaba

1923-ban Babits Mihály Petőfi koszorúi című versében így ír: Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?/ Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak / Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, / mint az olcsó gyertyák. // Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udvarán / börtönből börtönbe.”

Negyedszázad múlva Faludy György Kiskőrös, 1948. január 1. című versében szintén keserű korrajzot vázol: „Petőfit s a szabadságharcot / jöttek – ezt mondják – az urak / Kiskőrösön megünnepelni, / s nem ünneplik, csak magukat. / A költőről most bizonygatja / Révai ott benn a zsúfolt / teremben, hogy se nem kisgazda, / se nem szocdem, de komcsi volt – / míg kint, a nagy előcsarnokban / csak néhányan ülünk, hideg / szél jár, ávósok sündörögnek / és szárazak a szendvicsek.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)