Farkas Wellmann Endre: „Magyar zenészként keresem az utat Woodstockba” - beszélgetés Ferenczi Györggyel

2020. december 19., 04:50

Világszínvonalú és példaadóan magyar – ez a két dolog jut eszembe elsőre Ferenczi Györgyről és a zenéjéről, amely a nyolcvanas évek közepe óta, mint nagyon tudatosan építkező életmű, jelen van a magyar kulturális valóságban. Kevés ilyen jellegű zenei pályával találkozhatunk, nemkülönben ilyen mérvű művészi és emberi tudatossággal, amely a zenén túl is érzékeny a világot átívelő kulturális összefüggésekre, mögöttük pedig a művészet egysége és mindenekfölöttisége áll. Mostanság legújabb projektje, az Első Pesti Rackák okán találkozhatunk a nevével és persze azokkal a hangulatos koncertekkel, amelyeknek frontembereként és zenei vezetőjeként láthatjuk a színpadon.

Ferenczi György - Fotó: Mohácsi László Árpád

– Beszéljünk rólad, Ferenczi Györgyről, a zenészről és az emberről. Milyen volt a nyolcvanas években zenésznek és művésznek lenni Magyarországon? Azt hiszem, a legsűrűbbjében kezdted a pályádat.

– Nyolcvanötben kezdtem. Tizenhét évesen bekerültem egy komoly zenekarba, amely turnézó életmódot folytatott. Nekem nem volt szükségem akklimatizációra, én erre születtem.

– Ez volt az a bizonyos Kápa együttes?

– Igen. Countryzenét játszottunk, amit imádtam gyermekkorom óta.

– A műfaj a lázadás módja volt? Épp country, nyolcvanötben, Magyarországon?

– Nem, akkoriban mindenki lázadt. Marha könnyen lázadtunk, mert volt egy jól körülírható ellenségkép. De egyenként olyan kis pontok voltunk, hogy egyszerűen nem vették komolyan, amit csinálunk.

– Nagy hagyományai nem voltak a műfajnak akkor sem Magyarországon.

– Igazság szerint az amerikai country be se tudott ide jönni. Ellentétben a blues-zal, ami pont jókor, a hatvanas években megtermékenyítette a magyar muzsikát. Azt a fajta countryzenét, amit én szeretek, nem is akkor, hanem jó tizenöt évvel később ismertem meg. Nagyon kezdő voltam akkoriban, és a mai fejemmel azt sem értem, hogy miért vettek be abba a zenekarba. Tagjai nagyon jó barátaim a mai napig, két remek tanár, akik látták, mennyire szeretek gyakorolni, és olyan szinten munkára fogtak, hogy azt a három évet, amíg velük muzsikáltam, végigdolgoztam. Évi háromszáz koncerttel, gyakorlással, roadolással egy olyan iskolát adtak nekem, hogy a mai napig is ez az életem. Nemcsak zenélni szeretek, de gyakorolni is, a hozzá vezető utat is megszerettem. Ezt annyira ügyesen csinálták, hogy nem lettem tróger, hanem gyakorló zenész vagyok.

– Ekkor már szájharmonikáztál, vagy az egy későbbi szerelem?

– Már megvolt. Az egész történet úgy indult, hogy egy házibulin elkezdtem hülyéskedni, mire a gitáros azt mondta, jó, akkor holnap próba. Megbeszéltük, melyik művelődési házban találkozunk, odamentem, próbáltunk egyet, eljátszottam mindent, ami eszembe jutott a zenéjükre. Aztán azt mondták, hogy hétkor kezdés, mert koncerteznek ebben a művelődési házban, és tessék játszani. Így kezdtem el muzsikálni velük, és azóta ezt csinálom. Ez harminchárom évvel ezelőtt volt.

– Kilencvenháromban ötödik lettél egy világszintű szájharmonika-versenyen. Tehát mindössze nyolc év telt el eddig a pillanatig.

– Igen, de közben jött egy másik zenekar, úgy hívták: Rodeo. Róluk azt kell tudni, hogy nagy álmom volt közéjük bekerülni, de elképzelhetetlennek tartottam. Nagyon profi banda volt, Magyarországon nem is muzsikáltak, csak külföldön. Koncertzenekar volt, saját lemezekkel. Ausztriában, Németországban játszottak.

– Mennyire volt ez könnyű akkoriban?

– Egyáltalán nem volt könnyű. Ez be is igazolódott, amikor elkezdtük a közös munkát. A Kápa zenekarból három év után kerültem át hozzájuk. Felhívtak, hogy üresedés van és lehet menni. Én mentem. Nagyon profi munka volt, nyelveket kellett tanulni, nem volt mese. Soha nem mondták, hogy muszáj, de külföldön játszottak, tehát kellett. Az első hétvége után úgy jöttem haza, nyolcvankilenc áprilisában, hogy vettem magamnak két nyelvkönyvet, és a turné végére megtanultam angolul és németül, három hónap alatt. Időnk volt a buszozás során. Gyakoroltam és nyelveket tanultam. A zenekar tagjai, akikkel máig jóban vagyunk, még mindig el tudják játszani a skálákat, amelyeket gyakoroltam.

– Ekkoriban, a kilencvenes évek elején már ment a Herfli Davidson is. Mi indított el az önálló úton, ami miatt arra jutottál, hogy saját zenekart kell alapítani?

– Ez egy ilyen kor volt. A rendszerváltás kora, amikor kiszabadultunk és kinyílt a világ. A Rodeo zenekarral április végétől szeptember végéig koncerteztünk. Utána mindenki azt csinált, amit akart. Amikor éppen nem a Rodeóval játszottunk, én egy S-modell nevű rhythm and blues együttesben zenéltem, Pribil Gyurival – Isten nyugosztalja! Az egy állati banda volt, annyira szerettem velük játszani, hogy azon gondolkodtam, otthagyom a Rodeót és hazajövök velük muzsikálni. Ezt meg is csináltam, de akkoriban már stúdióztam Presser Gáborral, és ő beszélt arról, hogy kiadhatnék egy saját lemezt. Ez 1992-ben meg is jelent. Nagyon nyitott időszak volt, a népzenészek a blueszenekarokkal együtt dolgoztak, nagyon nagy volt az átjárás. Mindenki barátkozott mindenkivel.

– A Herfli Davidson mögött azonban a kezdetektől egy nagyon komoly koncepció állt. Ezért kérdezem, hogy zenei értelemben honnan jött ez a vállalkozás.

– A saját zenémet szerettem volna játszani. Mindenféle zenét szeretek és hallgatok, plusz az iskola Pici bácsi mellett nagyon meghatározta az életemet, rengeteget tanultam belőle. Például az LGT-nagykoncerteken való munkám során láttam, hogy néz ki egy profi zenekar fellépése. Amikor megírtuk az első dalainkat, és elvittem őket Pici bácsinak, azt mondta, teljesen jó, legyen ez az első lemez. Egy élő felvételt csináltunk, ez volt a Live. Ilyen addig nem volt a világon, hogy egy ismeretlen zenekar egy élőlemezzel kezdje. Az első koncertünkön teljes telt ház volt, akkora volt az érdeklődés, persze az egy másik időszak volt, manapság ez egészen más. Az még igazi Woodstock volt.

– Mi változott azóta?

– Az emberek ugyanolyan befogadóak most is. A művészekből veszett ki a bátorság. Nem a tehetség hiányzik, mert iszonyatosan tehetséges művészek vannak most is. Csak a bátorság, hogy ne azért mondd ki a mondanivalód, hogy népszerű legyél, hanem mert kikívánkozik belőled.

– Innentől kezdve következik egy jó tíz-tizenkét éves diadalmenet. A Herfli Davidsont ismertük, szerettük, rajongtunk érte, és egyszer csak vége lett a történetnek. Miért?

– A korszaknak lett vége. Woodstock kikopott a társadalomból. Volt egy generációváltás. A mi nemzedékünk elment dolgozni és családot alapított. Mindenki ott maradt közönség nélkül. Azt vettem észre magamon, hogy belekövesedtem az eredményekbe, és ez nagyon veszélyes. Addigra már mást akartam muzsikálni. A kilencvenes évek közepére érett meg annyira ez a dolog, hogy tudjam, mivel akarok foglalkozni. Népzenei hatású zenét akartam írni, amit magyar bluesnak is hívhatunk. Ezt sokan nem értették meg és nem fogadták el a blueszenészek közül sem. Részben igazuk is volt, mert nehezen magyarázható meg, hogy évi százötven-kétszáz fellépéssel az ember miért oszlat zenekart.

– Hogyan értelmezzük a Dioptrio-korszakot? Egy rövid útkereső szakasz volt?

– A Dioptrio egy véletlen szerencse volt. Állandó vendég voltam a Hobo Blues Bandben, összebarátkoztunk Tóth János Rudolffal, akit az egyik legnagyobb zenésznek tartok, és megcsináltuk a Dioptriót úgy, hogy csak ketten voltunk. Mi voltunk a legkisebb trió a világon. Ez is az iskola része volt. Tóth úr tanított meg a műfajra, enélkül a Rackajamet sem tudtam volna megcsinálni. Akkor már kerestem a kijáratokat a hagyományos zenekarozásból. Akkoriban kocsmákban játszottak az együttesek, volt egy-két fesztivál, de azok kezdtek eltűnni, és maradtak a kocsmák, amelyek viszont nem vitték előre a zenekart. Ebből is lehet tanulni, de egy idő után ez nagyon beszűkül. A Dioptrióval megtaláltuk a kiutat, ahogy összeálltunk, elkezdtünk külföldön fellépni, és volt olyan év, amikor nyolc turnénk volt Amerikától kezdve Németországig mindenhol. De tudtuk, hogy egy idő után ennek is vége lesz.

– Mi történt 2002 és 2004 között?

– Akkoriban én már folyamatosan jam sessionöket tartottam a városban, és hívtam a fiatalokat muzsikálni. Kerestem az embereket, akikkel egy teljesen új zenekart a nulláról el lehet kezdeni.

– Így lett a Racka?

– Így lett a Racka. Pintér Zsoltival és Apáti Ádámmal így ismerkedtünk meg, akkor barátkoztunk össze, és azóta is együtt muzsikálunk. Két fantasztikus zenész. Volt egy időszak, amikor csak mi hárman voltunk a bandában.

– Felteszem a hülye kérdést: miért pont racka?

– Azért, mert magyar! A racka nem azonos az ostoba birkával, egy félig domesztikált, félig vad állat. Nagyon makacs, nagyon magyar félvadállat.

– A Racka zenei világa a többivel összevetve egyfajta kiteljesedés, ahol azt lehet mondani, hogy Ferenczi Gyuri most megékezett valahová? Itt találkozik Hendrix Petőfivel és a kalotaszegi muzsika az örömzenével. Miből áll össze ez a világkép?

– Abból, hogy pontosan ugyanolyan régen járok táncházba, mint blueskoncertre. Az ember pedig komolyodik, népzenéből csak olyat játszunk, amit amúgy is eljátszanék, versből a kevésbé ismerteket, mert nem slágervadászat folyik. Ez az egésznek a lényege. Nagyon jó dolog a slágerrendszer, csak nem nekem való, nem akarok részt venni benne. A slágerrendszer mozgatja a zenei eladásokat a világon, ez egy jól működő szisztéma, ennek köszönhetjük Elvis Presleyt, Jimi Hendrixet, de ez nem nekem való, mert nem szeretném, hogy egy dal miatt járjanak az emberek koncertre. A Rackával a kezdetektől ezt csináljuk. Ezért nem hallani minket a rádióban, ezért nem írunk refrénes dalokat, mert keresztbevágná az együttest úgy, ahogy van. Nem kell ezt a rendszert kiszolgálni, hogy a zenélésből meg tudjunk élni. Én független, szabad zenésznek tartom magam. Mondhatjuk, hogy ilyen állat nincs, de van.

– Hacsak nem a racka... Az Amerika felé való nyitás, értékközvetítés ars poetica vagy más célt szolgál? Hogyan működik ez az átjárás?

– Ott találták ki a műfajt – tanulni ott lehet a legjobban. Nekem a rock and roll nagyon fontos. A woodstocki kultúra legalább annyira meghatározó, mint Bach. Hiába nézed végig a XX. századot, nem lesz még egy annyira gazdag és kreatív művészi környezet, mint ami a hetvenes évekig bezárólag létezett. Számomra az vonzó, hogy ez hogyan jöhetett létre, és mit lehet belőle megtanulni, mert a mai világban a szabadságnál nagyobb értéket nem tudok elképzelni. Magyar zenészként élem ezt meg, előbb a vasfüggöny mögül, aztán a rendszerváltás utántól, az úgynevezett szabad világ óta. Ahhoz, hogy ebbe ne őrüljön bele az ember, szüksége van a saját hagyományaira. Magyar zenészként keresem az utat Woodstockba, de ez nem azt jelenti, hogy Hendrix-feldolgozásokat fogok játszani, hanem azt, hogy a saját kultúrámat próbálom alkalmassá tenni arra, hogy a világ megismerje. Közben jött egy nagyon nagy áttörés a világzene megjelenésével. Az angolszász hegemónia megtört. Ők maguk rúgták fel, mert érezték, hogy kell a frissítés. Húsz-harminc éve, amióta megjelent ez a fogalom, nem vagyunk kötelesek angolul énekelni: az anyanyelveden is énekelhetsz és van lehetőséged a saját kultúrádat megmutatni. Ez nekünk kapóra jött, mert még egy ilyen gazdag kultúra, mint a miénk, nincs a világon. Járunk Kentuckyba előadásokat tartani, ők is tartanak nekünk, mi is nekik. A kentuckyi művészeti egyetemet összekötöttük igazgatószinten a Hagyományok Házával, most azon dolgozunk, hogy az amerikai módszereket meghonosítsuk. Az amerikai showbusiness népzenei alapú. Úgy kezdődött, hogy az Appalache-hegységből lejött öt manus, és elkezdték játszani a saját zenéjüket, amit mindenki azonnal megszeretett. A második világháború miatt az elektronika fejlődött egy hatalmasat, elektromos hangszereket kezdtek használni, a hangrögzítés is fejlődött – pont jókor voltak jó helyen ezek a zenészek, így lett a rock and roll. Mi Nashville-be járunk stúdiózni, ottani hangmérnökökkel dolgozunk, és elképesztő sokat lehet tőlük tanulni. Ezt a saját kultúránk szolgálatába akarom állítani. Azt szeretném, hogy Magyarországon mindenkinek meglegyen a lehetősége ilyen szinten lemezt felvenni. A magyar ember őrült tehetséges, a magyar hangmérnök pedig pont annyira tehetséges, mint a magyar zenész. Ameddig lehetett, mi ösztönösen eljutottunk. Igazság szerint nem a magyarokkal van a baj, hanem az európai showbusiness-szel, ami az amerikainak egy lebutított változata. Mert az elektronikus rock- és popzene egyébként lehet nagyon jó is – a Prodigyt említeném például –, de a dance flooros tánczenével, amit Európára nyomnak, olyan kompresszálás folyik, hogy nem tudnak a rádióban normálisan megszólalni. Magyarországon csak a Kossuthon és a Bartókon nem használják ezt a kompresszálást – élő zenét csak ezen a két adón lehet hallgatni. Az összes többi ki van szolgáltatva az előbbi trendnek. Amerikában viszont akkora piaca van az élő hangszeres zenének, pont a countryzene miatt, hogy ez nem fejlődött vissza, hanem átlépett a huszonegyedik századba, és a huszonegyedik század technikai feltételeinek megfelelően építették ki a stúdiórendszert. Szerintem nekünk semmi szükségünk az európai showbusinessre, mert az elmúlt harminc évben semmi jót nem kaptunk tőle. Érdemes egyből az amerikaihoz nyúlni, erre egyszer már volt példa, nem mi találtuk ki. Az első világháború sem tette akkor tönkre, ennek lett az eredménye a pesti Broadway, amely a korabeli Európa kulturális központja volt

 – Örülök, hogy ezt valaki kimondta, már tudom, hogy a következő interjúnk miről fog szólni.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. október 27-i számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 08:14
2024. február 20., 11:58
2024. február 20., 11:56
2024. február 20., 09:27
Legnézettebb