Farkas Wellmann Endre: Valami a szabadságról – Peszeki Zoltán alezredessel, egykori vadászpilótával a repülésről beszélgettünk

2020. július 05., 09:24

Ikarosz mítosza – ha nem is a legelső irodalmi ősképe a szabadságvágynak, de mindenképpen az egyik legismertebb – a repülésről sok mindent elmond: többek között emberi határaink végességére figyelmeztet. A szabadságról szóló bármilyen megnyilatkozásban leggyakrabban ott találjuk a repülés toposzát, amely vagy eszköze, vagy feltétele a szabadságnak, vagy éppen vele azonos értékminőség. Az extrém sebesség megtapasztalása is ugyancsak kapcsolható e képzetkörhöz; ki ne próbálta volna ki, mit tud az autója, ki ne tapasztalta volna meg valami módon a száguldás okozta adrenalinlöketet, és ki ne vágyna rá, hogy újból megtapasztalja? Peszeki Zoltán alezredessel, egykori vadászpilótával a fenti irodalmi toposzokat próbáljuk körüljárni, felvázolva közben egy olyan életutat, amely épp a szabadság hajszolására épült.

Peszeki Zoltán alezredes a szolnoki RepTárban – Fotó: Farkas Wellmann Endre

– Milyen morális tanulságai vannak egy vadászpilóta-karriernek?

– Mi az, hogy morális? A tanulság részemről az, hogy ez nagyon szép szakma, még akkor is, ha tudjuk, hogy fegyverrel bánunk és katonák vagyunk, de maga a repülés az emberi lélek mindenkori titkos vágya.

– Megérte?

– Mindenképpen. Rengeteg rossz is van mögötte, de a jó elfeledteti. Ha megkérdeznék, hogy újrakezdeném-e, azt mondanám, igen, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem mindig volt annyira vidám dolog. Egy vadászgép repülésének a szépsége mellett számolni kell azzal, hogy bizonyos jogokról lemond a pilóta, aki katona is. Mint ember, lehet véleményünk, de mint beosztásban szolgáló katona, parancsokat hajtunk végre, amit az eszünkkel megkérdőjelezhetünk, de a tetteinkkel leginkább nem. Mindenki azt mondja: vadászpilóta – atyaúristen, mik ezek az emberek! Az én ifjúkoromban is egyfajta misztikum lengte körbe ezt a hivatást, nyilván ez vonzza ma is a fiatalokat. Nálam a szülői indíttatás is elég erős, édesapám ejtőernyős volt a honvédségnél. Nekem viszont már akkor jobban tetszett a repülés. Gyerekkoromban is álmodozó voltam. Eldöntöttem, hogy a világűrben, űrhajókon fogok utazni. Rengeteg fantasztikus könyvet olvastam, és ez megfertőzi az embert.

– Mit jelentett ekkor a repülés?

– A repülés nekem mindig is misztikum volt, amit az ember megpróbál megélni. Azután, hogy kipróbáltuk, milyen a beteljesült repülési vágy, majd rendszeresen repültünk, láttuk, hogy igazából miről van szó. Szépen, folyamatosan átalakult a gyermekkori álom. Az ember az utolsó felszállás után nem a szenvedélyre gondol, hanem a kötelességre. Arra, hogy tudod, ebben az országban neked dolgod van.

– A szabadság szerelmeséből egyszer csak fegyelmezett katona lesz?

– Hierarchikus a rendszer, parancsokat követünk, bár a fiatalos kezdő hév néha ezt felülírja a tetteinkben. Talán ez változik meg egy idő után: fegyelmezettebbé válik a pilóta, és jobban el tudja fogadni a parancselvűséget. Néha el tud menni a kedved, amikor cincálni kezdenek a parancsnokaid olyan dolgokkal, amelyek nem közvetlenül a repüléssel kapcsolatosak. De sok ága-boga van a dolognak – morálisan is. Képzelj el egy helyzetet: amikor vadászpilótaként készültségben vagy, a kislányod jön hazafelé egy Boeing repülőgéppel, a hírszerzés pedig azt mondja neked, hogy bomba van annak a gépnek a fedélzetén, és az elsődleges célpontja például Paks. Felriasztanak elfogni a rosszfiú gépét, befogjátok lokátorral a határon, tisztán látod, hogy ez az a gép, amin a lányod van (hiszen tudod időpont, járatszám szerint, és nagyon várod a találkozást), majd kiadják a tűzparancsot. Ilyenkor mit csinálsz? Tudod, hogy Paks nem játék, és azt is tudod, hogy a szeretteid viszont azon a gépen ülnek és lőni kell, mert az a parancs. Én sem tudom a választ. De vadászpilótaként elgondolkodhatom, hogy mennyire féltem a magyar embereket, és vajon képes lennék-e föláldozni a családomat egy terrorista gép miatt.

– Ha katonaként ölnie kellett volna, meg tudta volna tenni?

– Radnóti írt a Második eclogában a bombázó pilótáról. Sajnálom, hogy ezt nem én fogalmaztam meg. A pilóta tudja, hogy embereket fog ölni, ha leesnek valahová a bombái, de mégis békét akar. Katona vagy, azt fogod tenni, amire kiképeztek. Nem ölni tanítanak, hanem célpontot keresni. Amikor a bombázást, a lövészetet gyakorlod, azért teszed, mert lehet, hogy valamikor harckocsikat fogsz megállítani, helikoptert lelőni, azért, hogy a sajátjaidat megvédd. Az első világháborúban még azt mondták, győzzön a jobb, de a másodikban ez merőben megváltozott. Az elsőben gyakran előfordult, hogy ha harcképtelen lett az egyik fél, az ellensége, aki inkább ellenfélnek tekintette, otthagyta, nem bántotta. A másodikban már volt, hogy az ejtőernyővel menekülőket is lelőtték. A vadászpilótákról nekem mindig a Grál-lovagok jutottak eszembe. Egyfajta küldetés pilótának lenni. Valakit legyőzni, ha csak egy szimulátorban is, csuda jó dolog, a légi harc gyakorlásakor még klasszabb, vagy egy repülőnapon bemutató repüléskor a leszállás után kitenni a kabinból a magyar zászlót, míg gurulsz a tömeg előtt, felejthetetlen érzés.

– Amikor fent van a géppel, a földön minden mozdulatát kottázzák?

– Az utolsó pillanatig, a leszállásig.

– Tehát ez egyfajta csapatmunka.

– Igen, ez több száz ember együttes munkája, amelyben a polgári irányítás is részt vesz. Mi is ezeknek a gyakorlásoknak a lényege? Nem az van, hogy itt van a gyönyörű MiG–29-es, és nem azért kell vele repülnöm, hogy elmondhassam, hogy a Peszeki mekkora ász, hanem hogy ha egyszer fegyverként kell majd használnom, akkor ne legyenek kétségeim. Minden vadászgép, a MiG–21-től a MiG–29-esig a Szu–22-esen át: fegyver. Ez nem egy karcsú műrepülőgép, és nem arra építették, hogy dobáljuk a szaltókat vele – bár kétségtelenül alkalmas rá –, hanem hogy éles helyzetben tudjuk használni.

– Volt éles helyzete?

– Volt. De nem háborús. A mi generációnk úgymond békekatonákból áll. Nem éltünk meg olyan háborút, ahol esetleg lőttek volna ránk, bár a délszláv helyzet izgalmas volt. Az egyik legkomolyabb konfliktus, amikor egy magyar MiG–21-es pilóta elfogott egy szerb MiG–21-est, amely jó pár kilométerre belépett a légterünkbe. Nem alakult ki semmilyen incidens végül, a szerb gép békésen elhagyta a légterünket, csak tudni, hogy ott épp háború zajlik, nem volt túl megnyugtató.

– Katonaként komolyan lehet-e hinni, hogy a magyar légierő egy éles helyzetben képes megvédeni az országot? Kicsit oroszrulett-szerűnek érzem ezt a dolgot, ami, ha jól sül el, a legszebb kaland, ám ha rosszul…

– Ha rosszul sül el, akkor elsül. Kezdetben nem a katonai hivatástudat dominál, hogy most meg kell védenem Magyarországot, hanem a fiatalos lendület. Szerettem volna hangsebesség fölött rohangálni, vagy ennek a plusz két és félszeresével, szerettem volna felmenni tizennyolc-húszezer méterre, mert ott látom, hogy napközben, déli tizenkettőkor is éjfekete az ég és látszanak a csillagok. És ez ma már valóság, azaz ma már múlt. Milyen rövid is egy élet aktív szakasza…! Miután az ember már ezeket megtapasztalja és rutinszerűen csinálja, egyfajta mentalitásbeli változás lép fel. Ilyenkor átgondolja a fiatalos hevületet, megérik arra, hogy tudja, ezt a magyar emberekért teszi, azokért, akik bíznak benne, hogy meg tudja őket védeni. Mint amikor egy csikót betörnek. Mi félig az idézőjelesen átkos időkben, félig a NATO szele alatt repültünk, és látszik, hogy egy szövetség vagyunk, nem egyedül kell megvédenünk magunkat. A készenléti feladatokat két gép is meg tudja oldani, viszont egy tömeges légicsapás ellen, amikor megindulnak a Szuhojok vagy az Eurofighterek, ennyi géppel egyedül nem tudnánk védekezni, de itt jön a szövetség. Elmúlt az az idő, amikor kard ki kard dől el, ki a jobb. Persze dogfightok, légi közelharcok is adódhatnak, ezért kell jó műrepülőnek lenni, hogy felkészült légy a másik manővereire.

– Utoljára hány éve volt fent mondjuk tizennyolcezer méteren?

– 2010-ben. Már kilenc éve. Sőt, váratlan bonyodalmak miatt több mint húszezer méter felett…

– Mit látott?

– Gyönyörű kék eget, illetve fekete eget és csillagokat. Berepülés közben történt, egy UB-t vittünk fel, egy oktató-harci gépet javítás utáni ellenőrzésre, volt vele gond bőven... Hajtóművet cseréltek benne, ilyenkor újra be kell repülni a gépet, és történhetnek meglepetések.

– Húszezer méteren közelebb van Isten?

– Ott nagyon közel van – az ember ateistaként is megtanul hinni. Én nem vagyok vallásos, de már ateista sem.

– Közönséges földi halandó számára a repülés többnyire egy utasszállító fedélzetén élhető meg, az extrém sebesség megtapasztalása pedig még egy Forma–1-es pilóta számára is csak 300–350 kilométer/óráig terjed. Egy vadászgép pedig ennél a sebességnél emelkedik el a földtől.

– Ez élményként bődületes. Vadászgépnél a háromszáz aránylag kis sebesség. A MiG–29-es ennél kisebb sebességnél is képes volt elemelkedni és mozogni, de ez valóban az alap. Amíg fiatal az ember, meg akar tapasztalni mindent, de földközelben nyilván nem gyorsítja a gépet hangsebességre, mert ablakok törnek, emberek vagy állatok sérülhetnek meg, és csak baj meg feljelentés lesz belőle.

– A hangrobbanás a kabinban is akkorát csattan?

– Nem, a kabinban ezt nem hallod. Hiszen te magad már meghaladtad a hangsebességet, benne ülsz a vadászgépben, illetve a hermetikus kabinban csak a műszerek alapján tudod, hogy hang fölött vagy.

– Az extrém magasság hat a tudatra?

– Mi ezt repülés közben nem érezzük, de orvosilag kimutatható. A levegőben folyamatosan maximumon kell pörögnöd. Ahogy felszállsz, kialakul egy jófajta stressz, a feladatra koncentrálsz, és tudod jól, hogy ha már felszálltál, le is kell majd szállnod. A vezetést át tudod adni kis időre a robotnak, tudsz egy kicsit lazítani, de folyamatosan figyelned kell. A szemeddel pásztázod a horizontot, a műszereket, kialakul egyfajta figyelési rendszer. Ha egy mutató nem pont ott áll, ahol lennie kellene, azonnal tudod, hogy baj lehet. A hősök korán halnak, és te nem akarsz hős lenni. Az Albatrosszal volt egy ilyen esetünk – ez egy csodálatos kiképzőgép, rengeteget oktattunk és repültünk vele. Végig kellett élni, amikor egy barátunk ilyennel zuhant le, és azt is, amikor egy nagyon szeretett oktatóm, volt parancsnokom balesetet szenvedett, újságírók szeme előtt a MiG–29-essel.

– Ön a tizenötössel balesetezett.

– Igen. Visszanézve a régi képeket, rengeteg fotó van erről a gépről, voltak vele közös pillanataim a levegőben is. De az ember nem feltétlenül boldog, amikor visszaemlékezve a napra tudja, hogy azzal a géppel ő szállt fel utoljára, és nem együtt szállt le vele. Kis hibával indult, majd nagy lett belőle, tized másodpercek alatt vált valósággá az, amire egyetlenegy repülőgépvezető sem vágyik. De megmentette az életemet, hisz úgy működött a katapultrendszere, ahogy az le van írva.

– Ki lehet heverni egy ilyen élményt?

– Sokat gondol rá az ember, de ki lehet heverni. Utána még repültem két évig. Nem tört meg, de nem felejtettem el.

– Az utolsó milyen gép volt?

– 2010-ben repültem utoljára vadászgépen, amit én vezettem, majd An–26-on, Jak–52-n, Gripen hátsó kabinban, de a nagy szerelem a MiG–29 volt. Talán úgy fogalmaznék, hogy ha háborúba kell menni, csak Gripen (JAS–39) – ha műrepülni kell, csak MiG–29-es. Dinamikusabb élmény. Volt lehetőségem a Gripent is kipróbálni, de nem akkora érzés, mint a MiG–29, bár a Gripen elektronikája sokkal modernebb.

– Összefoglalva: volt önben egy óriási szabadságvágy, rááldozta a teljes életét, végigcsinálta, most meg itt állunk a leselejtezett 29-es mellett, és ma már nem repül egyikük sem. Mi a végeredmény – mit mond most a szabadságról?

– A szabadság odaát van. Az a konklúzió, hogy lehet a MiG nélkül élni, de fáj.

– Hogy lehet ezt kibírni? Ez így pont olyan, mintha a szerelemről mondana le.

– A repülés megmaradt. A vadászgépek iránti csodálatom is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy volt lehetőségem végigélni egy életet, amely a mi kis zárt világunkra jellemző, és az álmaimat közelebb hozta... ugye, csak nem lettem űrhajós. Kisgépekkel még repülök, ha nagy sebességgel szeretnék repülni, akkor sportgéppel még elvisznek egy-egy körre, de ez már nem ugyanaz. Eljön az az idő, amikor az ember belátja, hogy fizikálisan már nem tudja kiszolgálni a vadászgépet. Ötven év fölött nem ajánlott egy ilyen géppel repkedni, amely képes a 10 G-t átlépni. Az emberi váz nem erre van kitalálva.

– Utolsó kérdés: ön boldog?

– Igen. Bár boldogabb lennék, ha lenne egy saját repülőgépem, és akkor szállhatnék, amikor szeretnék. És nem parancsszóra. Vagy örömmel töltene el húsz évet visszaugorva az időben újraélni azokat a néha fájó, de vagány, büszkeséggel végigvitt ifjonti repülőéveinket. De ahogy Hegedűs „Gege” Ernő, volt századparancsnokom (Puma század) mondta: „Egyszer vége lesz mindennek, mint a botnak.” Szóval ez utópia, és ezt az eszemmel tudom. Sajnos.

 

Kevés izgalmasabb hétvégi program jut eszembe, mint a szolnoki RepTár meglátogatása. Igazi családbarát hely, ahol a gyerekek sem unatkoznak, a felnőtteknek is bőven akad lebilincselő látványosság. A felfedezőkedvű vendégnek jó dolga van itt: a rengeteg interaktív elemet is tartalmazó élményparkban profi múzeumpedagógusok és kedves személyzet segít tájékozódni, de olyan kiválóságokkal is találkozhat itt az ember, mint Peszeki Zoltán egykori vadászpilóta, aki őszinte lelkesedéssel és szívesen válaszol mindenki kérdéseire. Ez a RepTár egyik nagy erőssége: végig azt érzi az ember, hogy amit itt lát és hall, az teljesen hiteles. A gyűjtemény lépést tart a magyar katonai repülés történéseivel, például a tavaly a Dunából kiemelt repülőgéproncsok is itt tekinthetők meg a hangár földszintjén, az udvaron pedig restaurált vagy eredeti állapotukban sorakoznak a honvédség egykori repülőgép- és helikoptertípusai. A látogatáshoz egy internetes applikációt is kínál a múzeum, amely a helyszínen segít az eligazodásban, tartalmazza az egyes kiállítási tárgyak leírását, azonban az igazi élményt a személyesség és a helyszín hangulata adja.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. november 30., 04:55
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 01:35