– Emlékszik arra, hogy melyik volt az első történet, amit papírra vetett?
– A Disznófej című novella tizenöt éves koromban. Egy fiúról és szigorú apjáról szólt, akik a vidéki rokonokhoz disznóvágásra utaztak Pestről a hajnali vonattal. Az apa a vonatút alatt állandóan vizsgáztatta a fiút, keresztkérdéseket tett fel neki, oktatta, nevelte. A fiú pedig ájult tisztelettel nézett rá. Amikor megérkeztek a rokonokhoz, a férfiak, így az apa is, elkezdtek pálinkázni, majd persze berúgtak. A csattanó az volt, hogy a férfitársaság egyik tagja gondolt egyet és belerúgott a disznó levágott fejébe, mire önfeledt focizás kezdődött. A fiú pedig, látva apja arcát, ahogy a disznófejjel focizik, mélységesen csalódott apjában, és a fejét hasonlatosnak találta a disznófejhez, amit rugdostak. Azt hittem, hogy ez egy szikár, szociografikus írás, mely súlyos témát feszeget, így megrendítő erővel szól mind a fiú ödipális hajlamairól, mind az alkoholisták kegyetlenségéről, hiszen aki pálinkát iszik egy disznóvágáson, az nyilván alkoholista. Önbizalommal telve, a novellát elküldtem egy pályázatra is, egy antológiába lehetett volna bekerülni. A szerkesztő azt írta válaszként, hogy sokat és sokféleképpen kell még gyakorolnom ahhoz, hogy megjelenésre érett legyen, amit írok, tehát diszkréten közölte, hogy a szöveg rossz. Másrészt felvilágosított, hogy egy levágásra ítélt disznó feje harminc kiló körül van, így azzal nehézkes focizni, ráadásul nem is szükségszerű, hogy a fejet levágják (tényleg, miért is vágnák le?). Ez az írói pálya szempontjából is fontos tanulság volt, ugyanis megtanított arra, hogy az ember jobban teszi, ha arról ír, amit ismer vagy legalábbis amiről van némi fogalma. Miután világ életemben „budai köcsög” voltam, disznóvágáson sem előtte, sem azóta nem jártam, alkoholistából azonban az évek során többet is láttam. Erről tehát magabiztosabban tudok írni, ilyen téren megbízhatóbb ismereteim vannak. Ezután évekig nem is nagyon írtam semmit, utána viszont beiratkoztam az ELTE kreatívírás-képzésére, innentől kezdve pedig aktívabban kezdtem írni. Itt sok dicséretet és biztatást kaptam Zalán Tibortól és Nagy-Koppány Zsolttól, amiért nagyon hálás vagyok. Ebben az időszakban jelentek meg első írásaim, ráadásul ugyanazon a napon rögtön két novellám is, az egyik az Előretolt Helyőrség nyomtatott változatában, a másik pedig az Élet és Irodalomban. Politikai értelemben, megtaláltam tehát a sok magyar író által vágyott „abszolút közepet”.
– Többnyire novellákat és tárcákat ír. Más műfajokkal is próbálkozott már?
– Gyerekkoromban versekkel is próbálkoztam, bár ezek nem is versek voltak, inkább viccesnek szánt, rímes szösszenetek. Később komolyabb, mélyenszántóbb témákkal is megpróbálkoztam, ezek azonban még rosszabbul sikerültek, úgyhogy inkább nem erőltettem tovább. Keveseknek áll jól a költő-hérosz póz, nem mindenki Ady Endre. Gimnazista koromban volt egy zenekarunk, ahol gitároztam, de írtam egy-két dalszöveget is, főleg elvont vagy akkor annak tűnő témákról, szándékom szerint kispálos stílusban, olyan mennyiségű metaforával, hogy én sem értettem, mit szeretnék mondani, de szerintem más sem, ha érdekeltek egyáltalán valakit ezek a szövegek.
Most a novella műfaját érzem magamhoz a legközelebb, talán azért, mert vannak szabályai, ezek mégsem olyan szigorúak, mint például egy alkaioszi vagy szapphói strófa. Éppen annyi szabályszerűség van benne, amennyit még elbírok és amennyi szükséges. Nem mintha ezeket a szabályokat olyan könnyű lenne betartani, a csattanó például örök kérdés, nehéz megfejteni, hogy mikor jó és mitől válik sutává, esetlenné. Én úgy tanultam, hogy a főhősnek érdemes a „végén kicsit meghalni”, és ez valószínűleg így is van. Ha Kosztolányi novelláira gondolok, aki szerintem minden idők legjobbja a műfajban. Egyébként az, hogy jogászként dolgozom, kicsit kényszeres hozzáállást alakított ki bennem az írással kapcsolatban: úgy érzem, hogy még egy egyoldalas szövegnek (vagy annak igazán) is kimódolt struktúrával kell bírnia, és nyilván a merev jogszabályszövegekre sem a képzelet szabad szárnyalása jellemző, így az, hogy a hétköznapokban ezzel foglalkozom, szintén a nyelvi kényszeresség irányába hat. Az írói lazaság tehát esetemben még várat magára, remélem, mihamarabb kialakul. Persze a novellák mellett regényíróként szeretném kipróbálni magam, engem is, mint minden prózával kísérletező embert, foglalkoztat egy nagyregény gondolata.
– Nagyon sok helyen – többek között az Irodalmi Jelenben és a Pannon Tükörben – is olvashatók az írásai, mégis, ha beírom a Gorondy-Novák Márton nevet a keresőbe, könyvet, novelláskötetet nem találok. Szerepel a tervei közt könyv?
–Igen, méghozzá idén. A kötet eddig is tervben volt, de mindig volt valami, amivel igazolni tudtam a halasztgatást. Most nincs ilyen indokom, úgyhogy idén remélhetőleg összeáll.
– Ön szerint miről érdemes írni 2023-ban?
– Azt nem tudom, hogy miről érdemes, arról tudok inkább beszélni, hogy engem mi foglalkoztat. Nagyon hálás téma a kisszerűség, az irigység, ami sokkal jobban átjárja hétköznapi életünket, mint gondolnánk. Az emberi gyarlóság kimeríthetetlen témaforrás, ahogy az átlagemberre jellemző, már-már pszichiátriai tünetek is. Nálam jellemzően a nagybetűs kisember a főhős, aki számos módon képes elbukni, hol szerethetően, hogy gyűlöletesen, de szükségképpen el kell buknia. De előtte meg kell küzdenie saját gyengeségeivel és környezete (és saját) hitványságával. Bölcsészesen-manírosan, a „létbe vetett” ember szorongása érdekel, illetve azok a kényszerpályák, amelyek behatárolják a köznapi ember létezését. Ezt a léthelyzetet és a különböző jól-rosszul megválasztott küzdési stratégiákat tartom izgalmas témának. A sorsunk, létezésünk felett érzett szorongás örök irodalmi téma. Nyilván egy író ne elemezze magát, ne beszéljen saját írásairól, pláne önmagáról ne, jobban teszi, ha egyszerűen csak ír.
– Budapesten született, viszont Szegeden tanult jogot és filozófiát. Kellett egy kis környezetváltozás, vagy egyszerűen az oktatás színvonala vonzotta Szegedre?
– A környezetváltozás. Vonzott a város hangulata, illetve az ígéret, hogy egy igazi egyetemi városban tölthetem függetlenül, felszabadultan az egyetemi éveket.
– Ha jól láttam, tanulmányai során járt Németországban is. A filozófiát tekintve ez egy fontos állomáshely. Milyen tapasztalatai voltak?
– Drezdában töltöttem egy félévet az ottani jogi karon. Németország a filozófia szempontjából valóban fontos, sőt a legfontosabb állomáshely. De az igazat megvallva, Heidegger földjén én a gondtalan külföldi ösztöndíjasok életét éltem. Filozófiában persze így is volt részem, de ez inkább lépcsőházi filozófia volt, a lengyel barátokkal sokat elmélkedtünk, modorosan szólva, „helyzetünkről a nagyvilágban”. Németországban többször is jártam, és nem mondanám, hogy a németek különösebben egzotikus figurák lennének, nem nagyon különböznek tőlünk, legfeljebb kicsit körülményesebbek, rugalmatlanabbak, viszont jóval precízebbek és talán összeszedettebbek. Egy nem éppen sikertelen országot építettek fel, azt hiszem, példát vehetünk róluk.
– Ön édesapa is. Nemrég egy hasonló korú apával beszélgettünk a gyereknevelésről. Miben látja a szülő feladatát, mi az, amit a gyerekének adni tud, illetve adni akar?
– Valószínűleg a legfontosabb, hogy szeretetteljes ember váljon belőle, legyen empatikus és megértő, semmiképp se legyen gonosz, ne próbáljon uralkodni másokon, de ne is hagyja, hogy rajta uralkodjanak. Fontos persze az intellektuális irányítgatás is, fontos, hogy sok mindenre nyitott legyen. Még csak kétéves, nem lehet megjósolni, hogy milyen érdeklődésű lesz, de a számok iránti megszállott vonzódása matekos irányt sejtet. Örülnék, ha így lenne. Amit csak lehet, meg akarok adni a fiamnak, kérdés, hogy önmagamon túlmutató dolgokat is képes leszek-e vagy sem. Azt gondolom az lenne az igazi szülői teljesítmény, ha igen.
– Gyerekkorában milyen könyveket szeretett olvasni?
– Az első könyv, amire emlékszem, az Lázár Ervintől A Négyszögletű Kerek Erdő. Ebből még gyerekfejjel is meg lehet tudni ezt-azt az emberekről, annak ellenére, hogy egyébként állatokról szól. Nagy kedvenc volt a Harry Potter-sorozat is, ezeket azóta többször is újraolvastam. Persze volt egy csomó ifjúsági könyv is, Erich Kästner művei például, vagy Daniel Keyestől a Virágot Algernonnak jut még eszembe. Ilyenek rémlenek, hogy Bradley az osztály réme, Stanley a szerencse fia, Emlékek őre, Pete Pite, vagy mondjuk a Balszerencse áradása sorozat. De tizenéves koromban például elolvastam Vonnegut összes könyvét is, őrülten rock ’n’ rollnak gondoltam, de bevallom, ma már fáraszt. Tizenéves koromban olvastam Rejtő műveit is, és ezeket persze a mai napig szívesen előveszem. Viszont sok könyvet utólag visszagondolva szerintem túl korán olvastam. Ilyen volt például Kafkától A per, amin tizenkét évesen rágtam át magamat, és bár szenvedtem tőle, becsületbeli ügyet csináltam belőle és végigkínlódtam. Azóta persze jobban értem Kafkát, és szeretem is, de emlékszem, ez egy nehéz ismerkedés volt. Ez az olvasási morál azóta is jellemez egyébként, mindent végigolvasok, még ha a felénél el is döntöttem már, hogy nem éri meg.
– Milyen könyveken szeretné felnevelni a gyerekét?
– A Négyszögletű Kerek Erdőt én is mindenképpen fogom olvasni neki, ahogy Lázár Ervintől bármit, például a Berzsián és Didekit, ami szintén nagy kedvencem volt. De a fontos inkább az, hogy megszeresse az olvasást, hangolódjon rá. Sajnos ebben az általános iskolai oktatás nem sokat segít. Nem leszólva és bántva e könyveket, de nem tudom elképzelni, hogy bárki is a Légy jó mindhalálig vagy akár a Kincskereső kisködmön miatt szereti meg az olvasást. Tehát mindenfélével fogunk próbálkozni, informálódunk majd, miket érdemes. Most viszont még nem tartunk az olvasásnál, a Bogyó és Babócát nézzük végtelenítve, minden epizódot kívülről tudok.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Csáky Pál több száz publicisztikai írás és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője. Barátja, Pomogáts Béla figyelemmel kíséri és számon tartja írói munkásságát, és pár évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Számomra ő egy olyan személyiség, akinek sikerült egyesíteni a magyar nemzet szempontjából is meghatározó két kulcsfontosságú területet, a politikát és az irodalmat.” Majd hangsúlyozta, hogy „ugyan a múltban is voltak íróknak politikai próbálkozásai, illetve politikusoknak írói ambíciói, de az egyedinek számít, ha valaki mind a két területen maradandót alkot”.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.