L. Takács Bálint/Forrás: Facebook
– Gyerekkorodban inkább (rajz)filmeket néztél, olvastál, vagy te magad kreáltad a történeteket?
– A filmnézés ösztönös igényként jelentkezett nálam, és emlékszem, hogy már tíz-tizenegy évesen az Aranypolgárt meg a Patyomkin páncélost néztem. Az is feltűnt, hogy jobban rögzül a rendezők neve meg a filmek megjelenési dátuma, mint a matekpéldák meg a földrajztérképek. Azért a rajzfilmeket is szerettem, meg szeretem mai napig is. Ezzel párhuzamosan, de már kicsit korábban is kreáltam történeteket magamban, ez is egyfajta ösztönös késztetés volt, segített elmenekülni a valóságból és oldotta a szorongásomat. Amikor még írni sem tudtam, csak diktáltam az agymenéseimet a családtagjaimnak, aztán rajzoltam hozzá. Filmötleteim is voltak. Egy fém hússzedő volt a kedvenc kiskori játékom, azzal a kezemben valahogy mindig jobban jött az ihlet. Nem tudnám megmondani, hogy miért.
– Pár hete Gál János alkotótársaddal beszélgettünk sokat a humorról, s így került szóba a fekete humor is. Számodra sem mellékes eszköz, ha írásról van szó. Neked miért fontos a fekete humor megjelenítése, használata?
– Olvastam az álláspontját az interjúban, és egyet is értek vele. Szerintem a fekete humor a legkézenfekvőbb eszköz arra, hogy eredményesen lehessen egyensúlyozni a vicces és visszataszító közti határmezsgyén, ez pedig mindig izgalmas játék és jó szórakozás. Úgy gondolom, ez a legnemesebb és legsokrétűbb alfaja a humornak, egyben segíti a túllendülést a nehézségeken, egyfajta evolúciós válasz az emberi szenvedésre. Hozzáteszem, hogy ha létezik transzcendens erő (nevezhetjük Istennek, univerzumnak, vagy aminek akarjuk), akkor neki biztos, hogy a legfeketébb humora van.
– A szövegeidben – mint ahogyan a legtöbben írják is róluk – a fikció hangsúlyos. Mennyiben táplálkozol a valóságból? Szükséged van a valóság elemeire?
– Ahhoz, hogy az írásaim mennyire táplálkoznak a valóságból, először tisztáznunk kell, hogy mit értünk valóság alatt. Ha azt az állandósult, kaotikus őrületet tekintjük valóságnak, amiben elméletileg együtt létezünk, akkor azt kell mondanom, a szövegeim igyekeznek tükrözni a valóságot. Szerintem a történetalkotás egyik alapvetése, hogy az általunk megélt érzéseket kódoljuk egy fiktív cselekményvázban, így beszélhetünk önmagunkról és az olvasóinkról, kitalált karaktereken és eseményeken keresztül. Sajnos az a gond a fikciós abszurditással, hogy elég komoly alkotói kihívás abszurdabbat és elborultabbat kreálni a realitásnál. De azért néha még próbálkozom.
– Ha tehetnéd, milyen új dimenziót rendeznél be magadnak, de akár a társadalomnak is?
– Az biztos, hogy semmiképp sem olyat, mint amilyenben az általam kitalált szereplők élnek. Magamhoz igyekeznék ennél kegyesebb lenni, de az sincs kizárva, hogy a társadalomnak is valami szebbet szánnék.
– Két éve jelent meg a Bad Trip című első novellásköteted. Azóta viszont tudomásaim szerint több, más műfajú szövegen is dolgozol. Kérlek, mesélj róla! Milyen újdonságokra számíthatnak az olvasók?
– A Bad Tripben szereplő szövegek többségét kábé 18 évesen írhattam. Felfedeztem, hogy van egy lehetőség: azt csinálhatom, amit szeretek, és még egy kis zsebpénzt is kapok érte. A felfedezés öröme az, ami létrehozta azt a könyvet, de még fogalmam sem volt, hogyan kell írni, csak ösztönből jött az egész. Nem tudtam, mit akarok kezdeni ezzel, csak jó poén volt csinálni egy ilyet. Azóta sok év telt el, elég sokat változtam én is, ezzel együtt a stílusom és a világlátásom is. A legfontosabb felismerésem az volt, hogy tényleg az írás lesz az életem. Emlékszem, Horváth László Imre mondta még nekem, amikor elolvasta az első kéziratomat, hogy választás előtt állok: el kell döntenem, hogy komolyan veszem-e, amit csinálok, vagy nem. Azt hiszem, ez a lényegi változás abban, amit a mostani szövegeimmel szeretnék képviselni. Eldöntöttem, hogy komolyan veszem. Egy regényem már készen van és kiadásra vár, egy másikon már az utómunkálatokat végezzük Szilágyi-Nagy Ildikó mentorommal. Közben már nekiálltam egy új koncepció kidolgozásának is, ami nem hagy nyugodni az utóbbi időben. Próbálok minimum egy lépéssel azelőtt járni, mint ami már megjelent. Most úgy érzem, jó pár lépéssel előtte járok.
– Mennyire volt nehéz kisprózáról regényre váltani?
– Az a helyzet, hogy jobban fekszik nekem a hosszabb formátum. Több időt és teret hagy a kísérletezésre, az építkezésre. Nem mondom, hogy ugyanezt nem lehet megcsinálni kisprózában is, de nekem jobb szórakozás a hosszabb ívű történetek kitalálása és strukturálása. Ráadásul, mivel addiktív személyiség vagyok, egy regényre hosszabb ideig rá tudok kattanni, mint egy rövid szöveg megírására. Ez is sokat segít a túlélésben.
– Forgatókönyvírást tanulsz az SZFE-n. A forgatókönyvírás művészet?
– Az iskolában tanult válasz erre a kérdésre az, hogy „alkalmazott művészet”. Vagyis nem művészet. Megrendelésre írsz, megkapod érte az egészen korrekt honoráriumot, és megy tovább az élet. Nem önkifejezésről, kinyilatkoztatásról szól, hanem a megrendelő igényeinek teljesítéséről. Leginkább egy mérnöki munkáról, építkezésről van szó, aztán újraírásról és még több újraírásról. Viszont a semmiből teremteni valamit, gondolatokat elültetni mások fejében, érzelmeket kiváltani mesterséges eszközökkel, ez mind a művészet alapja szerintem. Kicsit túlhájpolt szó ma a művészet, pedig csak annyiról van szó, hogy létrehozol valamit, ami addig nem volt. Ilyen értelemben az alkalmazott művészet is művészet.
– Mire kell odafigyelned, amikor forgatókönyvet írsz?
– Érdekes módon a forgatókönyvírás sokkal közelebb áll a versekhez, mint a prózához. Szigorú formai szabályok vannak, és az az abszolút belépőszint, hogy ezt a formát jól ismered és alkalmazod. Struktúrában kell gondolkozni, egy apró változtatás előre és visszafelé is hat: egy kis részlet átírása rengeteg mindent megváltoztat. Egy jó szkriptben legalábbis biztosan. Maga a forgatókönyv megírása nem igényel olyan átszellemülést, mint egy szépirodalmi szövegé. Ahogy mondani szokták, a forgatókönyvírás az átírásról szól. Másokhoz is kell alkalmazkodnod, anyagi és technikai korlátok vannak, beleszól a rendező, a gyártásvezető, az operatőr, a színész, de ahogy az osztályfőnököm, Fonyódi Tibor mondaná, beleszól még a büfésnéni is. Az irodalom magányos műfaj, a filmkészítés mindig csapatmunka. Ez a legfontosabb szempont, amit figyelembe kell vennem.
– Egy két évvel korábbi interjúban forgatókönyvek elkészítésének ötleteiről beszélsz. „Most épp egy paranormális bábjátékrövidfilmen dolgozom.” Mi lett annak a rövidfilmnek a sorsa?
– Elmosolyodtam ezen a kérdésen, mert már el is felejtettem, hogy volt ilyen projekt. Ezzel kapcsolatban meg kellett tanulnom, hogy tíz projektből egy az, ami tényleg megvalósul. Ha egy ajánlat/lehetőség túl jól hangzik, általában semmi sem lesz belőle. Rengeteg ötletet kukáztam már, de ezt egyáltalán nem bánom, mert ez is része a folyamatnak. Szerencsére most már vannak megvalósult iskolai projektjeim, és a háttérben folyamatosan megy a munka, hogy ennél komolyabb előrelépéseket is tehessek. Ez olyan, mint egy szerencsejáték: az ember mindig feltesz mindent egy lapra, aztán vagy bejön, vagy nem. De ha nem, akkor is tanulok belőle, sőt talán akkor a legtöbbet.
– Többek között a Helyőrség.ma oldalán is publikáltál filmkritikákat. Amikor tudod, hogy írni akarsz egy adott filmről, más szemmel nézed a filmkockákat, jeleneteket? Vagy esetleg minden filmet úgy nézel, hogy később írni is lehessen róla?
– Szerettem filmkritikákat írni, hiányzik ez a műfaj, és remélem, hogy életem során lesz még rá lehetőség, hogy ezt is csinálhassam magasabb szinten. A filmkritikáknak van egy betanulható sémája, amit ha begyakorol az ember, gyakorlatilag bármilyen filmről írhat. Mindig kicsit más szemmel nézem a filmeket, szeretem őket egyből elemezni, vagy elképzelni, hogy én mit csináltam volna másképp, esetleg irigykedni azon, amikor valaki sokkal jobban csinál valamit, mint amire én képes lennék. Mondhatni, hogy ez „szakmai ártalom”, de valójában már jóval a filmes egyetem előtt is így néztem a filmeket. Nyilván vannak nehezebb esetek, például az olyan filmek, amelyekről már mindenki írt, és van egy alapvető elvárás, hogy mit mondhatsz róluk és mit nem. Ezért ha tehettem, mindig olyan rétegfilmeket választottam, amelyekről nemhogy itthon, de külföldön se nagyon írnak. Például ki hány filmkritikát olvasott a Men Behind the Sun második és harmadik részéről? Én egyet sem, mert rajtam kívül nem sok olyan elvetemült ember van, aki megnézi ezeket a fényesre csiszolt hulladékokat.
– Szereted azokat a filmeket, amelyek egy irodalmi mű adaptációjaként születtek?
– Az adaptáció nehéz műfaj, főként az olvasói elvárások miatt. Általában az a „jó adaptáció” kiindulópontja a nézőknél, hogy mennyire követi pontosan az eredeti művet. Pedig valójában az adaptáció lényege nem a szolgai másolás, a leírt szöveg vizualizálása (mert ez az olvasó fejében kell hogy megtörténjen), hanem az eredeti mű szellemiségének, gondolatiságának átmentése egy teljesen más formátumra. Magyarországon a hatvanas-hetvenes években nagy divatja volt a klasszikus magyar irodalmi művek feldolgozásának, ezek jelentős része szolgai adaptáció, pontosan követik a könyvet, helyenként ez is bőven elegendő egy fantasztikus filmhez, mint Az ötödik pecsét vagy a Pacsirta esetében. De például a kétezres évek Taxidermiája hiába nevezhető Parti Nagy Lajos-adaptációnak, inkább egyfajta esszenciális továbbgondolása több kisprózai szövegnek, és mégis egy mestermű.
Részemről nem befolyásolja a befogadás élményét, hogy adaptációról van-e szó, még akkor sem, ha olvastam az eredeti regényt. Azt sem bánom, ha pontosan követi az eredeti szöveget, és azt sem, ha jelentősen átalakítja, a lényeg, hogy önállóan jól működjön. Mindkettő esetre mondanék egy személyes kedvencet: a Sin City gyakorlatilag kockáról kockára követi az eredeti képregények egyes epizódjait, a lehető legszolgaibb, mégis legizgalmasabb adaptáció. A koreai Handmaiden viszont nemcsak az eredeti brit regény helyszínét, a szereplők világát és a cselekmény időrendjét változtatja meg drasztikusan, de a végkifejlet is az ellentéte a forrásműnek. Mégis legalább olyan jó, mint a könyv, sőt szerintem erősebb is lett.
– Mennyiben más a forgatókönyvírás folyamata, ha egy irodalmi alkotással dolgozol, azt kell vászonra vinni?
– Próbálkoztam már hasonlóval, de nem vagyok mestere a témának, viszont több olyan regény is van, amit szívesen adaptálnék. Emlékszem, hogy amikor elolvastam Móricztól a Sáraranyat, egyből eszembe jutott, hogy ezt szinte egy az egyben filmre lehetne vinni. Főleg, mert Móricz alapvetően forgatókönyvesen írt, filmszerűen jelenetezte a cselekményt, pörgős dialógusokkal. Pár hónappal később bekerült forgatókönyv-fejlesztésre egy Sárarany adaptációja a Nemzeti Filmintézethez, még részt is vettem a fejlesztési folyamatban. Kicsit szomorú voltam, hogy végül nem én valósítottam meg, de örültem is, mert ez bizonyította, hogy jó adaptációs alapanyagról van szó. Szerintem a legfontosabb, hogy olyan irodalmi alkotást válasszon az ember, amihez személyes érzelmek kötik, látja maga előtt, hogy miként működne a vásznon, és az adaptációnak legyen komolyabb indoka annál, mint hogy „a könyv is tök jó volt”. Legyen egy olyan koncepció a forgatókönyvben, ami indokolttá teszi a filmes formátumot, tehát az elbeszélés módja ad egy olyan pluszt, amit írott szövegben nem lehetne megtenni.
– Mit csinálsz akkor, amikor nem írsz?
–- Alapvetően most az SZFE az életem, ott töltöm a napjaim nagy részét. Most éppen szünetünk van, hazajöttem a családhoz, van időm filmeket nézni, játszani, olvasni, a macskámmal lenni. Néha azért kimozdulok, és próbálok nem rosszul lenni az emberektől. Szerencsére van, amikor ez sikerül.
