– Történelem szakon szereztél diplomát, és jelenleg muzeológusként dolgozol. Mit tudnál kiemelni, mi a legcsodálatosabb a munkádban?
– Bár nem tudom elképzelni az életemet nélküle, valóban csodálatosnak azért mégsem nevezném. A történész–muzeológus szakma külső szemmel sajnos nem több irodai ülőmunkánál, sokszor szinte ugyanazokat a munkafolyamatokat kell elvégezni, mint egy adminisztrációs ügyintézőnek, csak több száz évvel korábbi állapotokra vonatkoztatva. Az izgalma abban áll, hogy az ember elsőként tár fel összefüggéseket, amelyekből történetek szövődnek. Rengetegen idézik a Trónok harcából Tyrion Lannister szavait miszerint „semmi sem erősebb a világon egy jó történetnél.” Talán nem látszik a közvetlen kapcsolat, de az idézet összesűrítve fogalmazza meg azt, amiről a tudomány is beszél: az embernek megadatott az idő dimenziójával való szembesülés, az arról való absztrakt gondolkodás, a valóság ember általi értelmezése bizonyos értelemben pedig csak narratív keretekben, csak történetekben lehetséges. Ha az ember történész, akkor egy adott módszerrel, de történeteket ír. Egy olyan világban, ahol a bölcsészettudományok súlytalanodása kifejezhetetlen méreteket ölt, ahol már a mesterséges intelligenciát versenyeztetjük az ember szellemi teljesítményével, valahol ez ad erőt, hogy azzal foglalkozom, ami valójában emberré tesz minket.
– A paródia műfaja elég széles érdeklődésű közönséget tud vonzani. Számodra melyek a paródia elfogadható és egyben fontos jellemzői?
– Felteszem, nem én vagyok az első, aki ezeket megfogalmazza, de talán a legfontosabb cél, hogy a paródia ne kizárólag az általa pellengérre állított szöveg vagy szerző élősködője legyen. A jó paródia önálló versként vagy prózaként megáll a saját lábán, humora pedig érthető hiányos előismeretekkel (vagy akár előismeretek teljes hiányában), illetve a szöveg igyekszik felzárkóztatni az olvasóját, hogy pontosan min is kell itt nevetni. Ha ezek teljesülnek, tetszik, nem tetszik, kevés szabály köti a parodistát. Az már mindössze valamiféle „etikai kódex” bekezdése lehetne, hogy a parodista ne legyen dúvad, stílusosabb, ha nem nyúl minden kicsinyes eszközhöz (például magánélet), és tudja, hogy kibe nem kell még rúgni egyet. Karinthyt tartjuk a magyar irodalmi paródia atyaúristenének, megérdemelten, de teszem azt, Gyóni Géza paródiájának esete szerintem már véleményes: én se vagyok Gyóni rajongója, viszont érezhetően van valami visszás abban, ha valaki egy pesti kávéházban cigarettázva nevetség tárgyává tesz egy szibériai hadifogságban megtébolyult tábori lelkészt még halála után is.
– Mitől lesz valami humoros? Van egy – számodra is elfogadható – egyetemes definíciója a humornak, vagy szerinted is a személyiségünktől függ az, hogy mit tartunk humorosnak?
– Szeretnék a jövőben ennek az elméletével foglalkozni, egyelőre azonban azt látom, hogy hozzám képest összehasonlíthatlanul nagyobb perspektívájú gondolkodók sem jutottak sokra a kérdésben, így nekem még nem jött meg az önbizalmam hozzá. A probléma szinte kétségbeejtő, amikor arra gondolunk, hogy kell lennie egy őstulajdonságnak, amely összeköti a Szentivánéji álom egyik jelenetét az Instagram megszámlálhatatlan macskásvideójával, hiszen a végeredmény ugyanaz: mindkettőn nevetünk. Nyilván humor és nevetés kapcsolata nem elválaszthatatlan, hiszen rengeteg helyzetben nevetünk, amihez a humorhoz éppen semmi köze nem volt. Henri Bergson a merevség, szórakozottság társadalmi büntetését látta a humor funkciójának, Freud szerint az abszurditásból fakad. Sorolhatjuk az elméleteket tovább, érezni fogjuk, hogy nem fedi a humor teljes egészét. Én egyelőre egy biztos dolgot látok, amit lépten-nyomon hangoztatok: humor csak új, korábban össze nem kapcsolt valóságelemekből születik. Amit személyiségünktől függőnek nevezel, amögött szerintem az húzódik, hogy a valóság elemeire vonatkozó ismereteid és hozzájuk való viszonyod függvényében tartasz valamit humorosnak.
– A fekete humor hogyan csatlakozik ehhez a megközelítéshez?
– Ebben már könnyebb bizonyosat mondani, vagy legalábbis én személy szerint elfogadhatónak tartom az említett Bergson gondolatait arról, hogy a humor sajnos csak az ész használatával és az érzelmek kizárásával működik. A humor természetéből fakadóan nem igazságos, a használatának tudatossága, megfelelő üteme és intenzitása teszi valójában működőképessé. Ha példával akarnék élni, az alkoholhoz hasonlítanám: alkalomszerűen, mértékkel rengeteg szép élmény, jó történet kelléke lehet, de tisztán, nagy dózisban fogyasztva halálos.
– „Ma újra a formákkal lehet különcködni, én pedig ehhez a különcködéshez szeretnék csatlakozni” – mondod egyik interjúdban. Mik azok az értékek, amik szerinted képviselik a különcködők útját?
– A különcködők reflektívek magukra és az emberi mivoltukra. Tudják, hogy egyszerűen lehetetlen nem egy hagyomány láncolatának a végén lenni. Ez a tény mégis inspirálja őket, és elégedettek azzal, hogy ők csak egy kőzetrétegként jelennek majd meg a geológiai szelvényben, ugyanabból a 118 kémiai elemből keletkeztek, mint az előzők, de mégis mások. A különcködőket éppen ezért egy sokkal kisebb csoportnak tekinteném, mint a klasszikus, kötött formákban alkotó kortársak. Sem a szabadversíró, sem a formaíró nem akar szembenézni a hagyomány terhével: az egyik a saját ad hominem formáit élteti és azokba menekül, a formaköltő pedig sok esetben olyan, mint egy katona, kell valamilyen parancs, amit teljesíthet, például egy forma megkötései.
– Egyre több zenész-író próbálkozik versmegzenésítéssel. Te mennyire szoktad összeolvasztani ezt a két művészetet?
– Eddig még csak saját dallamra írt szövegeimet adtam elő zenei kísérettel, illetve zenésítették már meg szövegeimet, de egyelőre nagynak érzem a feladatot, hogy más szerzők műveit zenei alkotássá alakítsam át. A jövőben mindenképp többet szeretnék foglalkozni vele. Egyértelműen látszik, hogy a 21. század nem az írott szó hegemóniájáról szól, sokkal inkább a mozgókép és a hang az úr a médiumok között, ezért úgy érzem, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni az irodalom versenyben tartásáért.
– Gyerekkorodban is megvolt a hagyományos, versformákhoz való kötődésed? Milyen szépirodalmat szerettél olvasni?
– Sokáig voltam olyan, mint a már említett Karinthy Erdélyi József-paródiája: „nem is tudok / Olvasni, csak írni.” Gyerekkoromban nem szívesen olvastam, kiskamaszként kezdtem el hébe-hóba Gerald Durrell könyveit forgatni, egykor magam is állatokat gyűjtő-megfigyelő fiúcska lévén. A költészettel való első nagy egymásra találás Berzsenyinek volt köszönhető. Visszagondolva neki is főleg csak az értéktelenebb műveit olvastam, mindenféle biedermeier enyelgő jeleneteket és disztingválatlanul hazafias költeményeket. Nem is igazán a versek érdekeltek, csak azt a nagybetűs pátoszt éreztem áradni Berzsenyiből, amit tiszteltem és magamnak is akartam. Idővel bővült a kör Kazinczyval, Csokonaival, (valamiért a felvilágosodás nagyon megfogott), aztán Arany Jánossal. Érdekelni kezdett a forma, de nem fértem hozzá sehogy se a tudáshoz vagy csak még túl lusta voltam felkutatni. Tehát minden tiszteletem és csodálatom ellenére nagyon kevés költőiséggel bíró szabadverseket írtam sokáig. Az egyetem volt az igazi megváltás, ahol verstan kurzusukon lehetett kortyolni a hiteles tudásforrásokból. Ezekben az években érett be valójában a formákkal való kapcsolatom.
– Tavaly jelent meg a debütköteted, Az eltűnt hírnév nyomában címmel. A fülszövegben azt olvashatjuk, hogy félezer évvel ezelőtt a Veronai Guarino iskolájának eminense lettél volna, akárcsak Janus Pannonius. Mit gondolsz erről?
– A fülszövegíró hozzám való jóságát köszönöm, még ha nem is érzem teljesen jogosnak, mivel antik műveltségem egy humanista baccalaureushoz képest igencsak sovány. Ha az eminensséget nem a tudásban, hanem szellemességben és a diskurzusokba való viccelődő közbepofázásban mérjük, akkor már más a dolog, ennek sem feltétlen felelek meg, erre viszont már törekszem.
– Ha rajtad múlna, hogyan rendeznéd be a világot, a társadalmi életet?
– Nem kenyerem az utópia, ha viszont adott a lehetőség, az általam elképzelt ideális társadalmi struktúra mindenekelőtt nagyon kevés szerepet engedne a kapitalizmusnak és a technikai fejlődésnek. Az emberi közösségek az önfenntartásra fókuszálnának, összehangban élnének a természettel. Az önfenntartásra való szorítkozás szolgálná azt, hogy az emberek maguk között az élet fontos dolgairól, igazságról, hitről, költészetről gondolkodjanak és sokat szórakoztassák egymást.
– A múlt idők nagyjaiból kivel beszélgetnél a legszívesebben, és mit kérdeznél meg tőle?
– Ha beletartozik a kategóriába, Szerb Antallal beszélgetnék, illetve inkább csak hallgatnám, miután megkérdeztem: hogy kell ennyire magas színvonalon szerelmesnek lenni a magyar kultúrába?
– Milyen köteten dolgozol most?
– Jelenleg az Iván báró című verses regényemre fordítom a legtöbb energiát, érdekes kihívás, nem vállalkoztam eddig ekkora terjedelmű elbeszélő mű megírására. Korábban úgy gondoltam, a verses epika könnyebb műfaj a prózánál, megengedett az egyszerűbb technikájú narráció, verstani szempontból sem kell akkora mutatványokat felvonultatni. Most világosodom, hogy ez koránt sincs így. Ha kissé megkopott volna bennem, hát most újra lehet leckéket venni alkotói alázatból.
