– Verseid legtöbbje a tájlírában helyezkedik el. A természetközeliség egyfajta önmeghatározással is bír nálad?
– Szeretem távol érezni magam a társadalom forgatagától. Nem vagyok sokáig terhelhető, s könnyen stresszelek, ezért gyakran érzem, hogy jólesne kivonulni. Ha nehéz napjaim vannak, arról fantáziálgatok, hogy valahol az Alpokban vándorlok. Szeretném azt hinni, hogy a természettel közünk van egymáshoz, s egyáltalán nem bánnám, ha csak a bioszféra tágasságában kellene lennem valaminek. Az az egyik legnagyobb félelmem, hogy nem is szeretek annyira a természetben lenni, mint ahogy az esetleg kívülről látszódhat. Úgy érzem, hogy ez nem így van, de mi van, ha egyszer majd így lesz? Jártam már úgy most nyár végén, hogy a brassói Cenk lábánál megtorpantam, mert úgy éreztem, megromlott a kapcsolatunk. Lehet, hogy ez nemcsak a hegy és az én hibám, hanem a városé is, amelyikhez szervesen tartozik, s ami egyre jobban kinövi a látóterem, amióta Kolozsvárra szólított a tanulhatnék.
– Mennyire óvakodsz a giccstől? Hogyan tudod giccs mentesíteni a hegyekről szóló verssoraidat?
– Azt mondják, hogy a giccs a rossz abszolút tagadása. A hegy nem az. Aki giccsként közvetíti a hegyet, az nem tudja, milyen szörnyű dolgok történnek ott, nem tudja, hogy morzsolódnak a sziklák, hogy süvít a szél, hogy bőgnek a vadak… Próbálom kerülni a rózsaszín naplemente, a csúcson megcsillanó hótakaró, a selymes lombhullató erdő és a székely fenyves láttatását.
– Brassóban születtél, ott nőttél fel, viszont a legtöbb nyári élményt Csíklázárfalván gyűjtötted össze. Mennyire voltak nehezek az első napok, az az átváltás, amíg városból falura, majd faluról városra váltottál?
– Lázárfalván eléggé beleolvadtam a környezetbe, ezért nyelvileg mindig összezavarodtam, amikor vissza kellett menni Brassóba. Főleg az őszi váltás volt nehéz, valamiért nagyobb munka volt az alcsíki jellegzetességektől megszabadulni, mint a brassóiaktól (általában november elejére lett újra rend). Körülbelül tizedikes koromra sikerült az, hogy mindkét helyen hasonlóan beszéltem, de előtte sokat kínlódtam az átállásokkal. Érzelmileg mindig is szerettem túldramatizálni a városba való visszamenetelt (mégiscsak a nyári szabadság feladásáról volt szó). Nagyobbacska koromban az volt a rutinom, hogy Brassó felé menet a tusnádokat elhagyva meghallgattam a Wardruna Helvegenét.
– A gyerekkori verseidre is a táj megragadása, sorokba foglalása volt a jellemző?
– Mindig volt szerepe a tájnak, de sosem azon volt a lényeg: általában valaki szenvedett éppen, hol pókok, hol pingvinfiókák, hol kecskék.
– Az álmaidban is a hegyes vidékeket keresed, járod?
– Rengeteg olyan álmom van, ahol csak vándorolok. Nagyon nagy részletességgel tudok hegyeket álmodni, s sokhoz időről időre vissza is térek, s valamivel kibővítem.
– Középiskolában volt egy pillanatod, amikor szembesültél azzal, hogy nemcsak magadnak, hanem olvasóknak is írod a verseidet. Ez a felismerés miben mutatkozott meg a későbbi írástechnikádon?
– Nem írtam le minden hülyeséget, próbáltam megválni a tényleges életrajzi utalásoktól, kezdtem moderálni a terapeutikus ömlengéseket. Persze ezeknek a mai napig hagyok teret, csak nem kezelem őket ugyanúgy, mint azokat az írásokat, amiket „komolyan gondolok”.
– A versforma használata, próbálgatása, a formákhoz való ragaszkodás is ehhez a felismeréshez köthető?
– Azelőtt is próbáltam rímelgetni, s találtam ki magamnak mindenféle ritmikát s strófaszerkezetet. Persze a formákkal való igazi ismerkedés az a KMTG-s foglalkozások alatt történt meg. Nem mondanám azt, hogy ragaszkodom a formához, elég hullámvölgyes viszonyunk van. Nehezebben tudok komoly maradni, ha formában írok (néha sikerül, s éppen ezért nem adom fel az ismerkedést). Úgy érzem, hogy már elég generáció kicsibészkedte magát mindenféle kötöttségek közt, nem kell nekem is beállnom a sorba.
– Kolozsváron a BBTE Bölcsészkarán magyar–angol szakos végzős hallgató vagy. Egy múltkori beszélgetésünk során azt mondtad, nem szeretnél ennél távolabb kerülni az otthonodtól. Kolozsvár mennyire volt befogadó város?
– Nem szeretem Kolozsvárt. A közelünkben levő bükkerdő elviselhetőbbé teszi, de még így sem az igazi. Megszoktam a szórványlétet, van bennem egy nagy adag büszkeség, amit nehéz leküzdenem, mert „mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”? Erre a büszkeségre nem vagyok büszke. Szegény Kolozsvár próbálkozik, teli van ilyen-olyan kulturális rendezvényekkel, de valamiért a mai napig nem tudott úgy megszólítani, mint Brassó csendje. Tapasztalatgyűjtéshez nagyszerű hely, de nem szeretnék a kelleténél nagyobb szerepet vállalni benne.
– Egy korábbi interjúdban azt mondod, a kortárs vers sorsközösségbe helyez téged. Milyen ez a közösség?
– Mindenki érzi, hogy valami nincs rendben, hogy a mesék nem ezt ígérték, hogy ez a jó nem jó, s ez a rossz nem rossz, s közben minden rothad, s minden jobb vagy bal, s nem tudjuk mihez kezdjünk a versnyelvvel, hogy ne őröljük újra ugyanazt ezredjére, s már minden cringe, minden lejárt, de még nem kezdődött el semmi, nem tudjuk, hogy mi vagyunk-e a kiút ebből az egészből, vagy még nagyon is ide tartozunk.
– Brassó, Kolozsvár és Budapest – mindhárom város a maga értelmében kulturális jellegű. Hol látod a legnagyobb pezsgést, hol éled fel az irodalom (lényege) igazán?
– Ez egy nehéz kérdés. A hirtelen válasz Budapest lenne, de ez a zárójeles lényeg megnehezíti a dolgot. Szerintem az irodalom mindenképpen Budapesten és Kolozsváron történik, élvezni azonban Brassóban tudom jobban, távol a közelharcoktól.
– Lázár Kinga kolléganőddel már beszélgettünk arról, hogy a kritika hogyan lép ki az intézményesített keretek közül, s miként lesz részese egy egyszerű hétköznapnak. Hogy látod: azáltal, hogy beszélsz róla, te kelted életre a kritikát vagy a kritika öntudatlanul férkőzik be a mindennapjaidba?
– A kritika gyakran orális műfaj. Persze szóbeli formában nincs tökéletesen pontra téve, viszont jobban szomjazza a párbeszédet, sokkal etikusabb, mint az írott formája, mert képes alakulni, kell hallgatnia a kommunikáció egyéb résztvevőire is, sokkal inkább érzékelteti a megformálójával, hogy a szentencia nem lehet végleges. Szerintem a kritikának előbb a mindennapokban kell felbukkannia, elsősorban a dolgokhoz való hozzáállásban, s aztán ezt kiművelve lehet nyugodtan írni a lapokba is.
– A túrázók szeretik a csendet – a természet csendjét. Szoktál zenei kísérettel utazni, hegyet mászni?
– A természetben nem hallgatok zenét, viszont máshol igen. Nehéz lenne zene nélkül bejárnom egyetemre.
