– Ki volt az a személy, akinek először megmutattad az első verseidet, és mi vett rá arra, hogy mással is megoszd ezeket a sorokat?
– Őszintén szólva nem emlékszem, ki lehetett az első, akinek megmutattam. Arra emlékszem, hogy titkolt hobbinak indult az egész. Az első szakmabeli azonban Lőrincz P. Gabriella volt, aki rengetett segített a versírás (nem csak) pályakezdő hibáinak kiküszöbölésében. Valahogy hozta magát a szituáció, hogy megmutassam neki a verseimet, tudtam, hogy költő, s feltétlenül érdekelt a véleménye. Utána fél évig nem beszéltünk.
– Emlékszel arra, hogy gyerekkorodban mely kérdések foglalkoztattak? Mit tartottál annyira izgalmasnak, fontosnak, hogy papíron is megjelenítsd?
– Ezek tipikusan gyerekversek voltak, amelyek a nyárról, a szépről, a jóról vagy a meg nem élt tini szerelmekről szóltak. Voltak olyan zsenge írásaim is, amelyek központjában a halál fogalma állt, drasztikus megéléssel. Aztán valahogy eltűnt az életemből az írás. Így járt a füzet is, amelyben a mai napig ott lakoznak ezek az írások, de eldugták előlem, joggal.
– Két éve jelent meg az első versesköteted A jelzőlámpák diktatúrája címmel. A kötetből az derül ki, hogy a lírád meztelenre vetkőzteti az igazságot, és a soraid által megmutatkozik a világ azon kegyetlen valósága, amit általában szeretünk eltakarni. Mennyire tudatos nálad ez a leleplezőszerű alkotói folyamat?
– Ezek szubjektív részigazságok, amelyek valamilyen tartást adnak a versnek, egyfajta szellemi nyereséget. A tabusítás során ezek elvesznek. A személyes sors megélésének különböző állomásai, a bűntudat nyugtalanságainak megmutatkozása és a valóság másként érzékelése az olvasó számára értékesnek tűnik, legalábbis ez a kezdeti tapasztalat. S nekem is szükségem van arra, hogy ne a levegőbe írjak, hanem azt érezhessem, hogy a leírt szavaknak súlya van és tétje. Így kap értelmet a versírás.
– Úgy írsz, ahogy élsz, vagy úgy élsz, ahogy írsz?
– Ez talán állandóan változó helyzet lehet, folyamatosan próbálom kitapasztalni, és mindig egy eldöntendő kérdés, de egyre inkább az látszik, most úgy írok, ahogy élek. A személyes megélések olyan izolációra késztettek, amely meglehetősen ingerszegény, ez hatással van az írásra is, hiszen az érzelmek mélyebb és konkrétabb megélései segítenek más szemszögből is látni a világot. Persze az ezzel járó bizonytalanság még mindig társra lel bennem.
– Egy korábbi interjúban azt mondtad, nálad az írás egy olyan rendszerben működik, amely nem fér össze a szélsőséges érzelmi állapotokkal. Aztán később mégis úgy nyilatkoztál egy általános iskolai felolvasásról, hogy a te verseid nem voltak oda valók, lehangoltad a felolvasást. Hogy is van ez akkor?
– A boldogság és a búskomorság számomra egyáltalán nem alkalmas arra, hogy írjak. Két olyan szélsőség, melyben az elme megragad egy bizonyos ponton, így nem képes sok mindenre fókuszálni, legalábbis nálam ez így működik. Szükség van az arany középútra, amikor az elme irányít az írás során, és nem feltétlenül az érzelmek. Bármit a két fenti szélsőség megélése közben – én azt gondolom – nem lehet leírni, de ésszel, racionalitással, az arany középúton járva: mindent. Azonban az sem mindegy, hogy ezeket hol olvassa fel az alkotó és milyen helyzetben teszi azt. Az iskolai felolvasás során egy olyan szituáció alakult ki, amikor azt éreztem, hogy a demotivációval teli verseim lehangoltak az előttem felolvasókhoz képest, akik könnyedebb vagy vicces alkotásokkal álltak elő. Én viszont nem írok mást, így csak ezeket tudtam felolvasni. Mintha stand up comedy után temetésre menne az ember. Nem egyszerű. Azért néha törekszem a könnyedségre.
– Tehát nálad a boldogság egy olyan állapotot hoz létre, melyben nem fér meg az alkotás, az írás folyamata?
– Igen. Sajnos a boldogság egy olyan érzelem, ami nem ad okot az írásra. Ki ír boldogan és miért? Miért írnak vidám verseket? (A tréfás jellegű versek egy más kategória.) Sose értettem a szükségét. Az én viszonylatomban a boldogság érzése csodás és felemelő, ilyenkor az ember nem figyel az őt körülvevő világra, csak átmeneti jóérzésének központjára, és az alkotás háttérbe szorul. A boldogság gyakorlatilag a tollforgató kómás állapota. Nem tartom feltétlenül problémának, hiszen jó, ha az alkotás szünetel, gyűlnek az új gondolatok, csak épp nem íródnak meg. Nem aggódom, most mindennap írok.
– Mennyire tartod az írást – s ilyenformán az irodalmat – társadalomformáló erőnek? Mit tud és nem tud okozni?
- A legnagyobb terjedelemmel bíró információhordozó az írás művészete. Képet ad a századok világairól, a társadalom aktuális helyzetéről, az egyén világképéről és az érzelmek megélésének mikéntjéről. Ma nem feltétlenül tartom társadalomformáló erőnek, ugyan nem elhanyagolható, de az elmúlt századok írásai, irodalmárjai tudják igazán tanúsítani az irodalom hatalmas erejét. Manapság a sajátos nyelvezetű, az olvasó számára meghökkentő sorok képesek bizonyos szintű közfelháborodást kiváltani, de aggódásra ad okot, ha az olvasó csak a közösségi médiában fellelhető, számára felháborodást jelentő írásokra „ugrik”, a legfrissebb kortárs kötetekről, szereplőkről azonban mit sem tud. Lackfinál és Varrónál is tökéletesen megmutatkozott ez, elég, ha csak a kommentszekcióban böngészünk. Ez a korszak kicsit az irodalom üresjárata, van ugyan valamilyen "hatalma", de nem elég erős: remek vita kerekedhetne ebből a kérdésből.
- Szerinted az irodalom trendi?
- Itt azért érdemes talán két részre osztani a választ. Az alkotás része abszolút trendi, főleg a fiatalok körében. Egyre többen és többen szeretnék megmutatni magukat és ezt rendkívülinek tartom. Az olvasó szemszögéből már más a helyzet: szeretném azt hinni, hogy trendi, de tudom, hogy nem az. Arányosan a technikai fejlődéssel mintha háttérbe szorult volna az irodalom, csökkent a népszerűsége az elmúlt pár évtized során. Persze, ez nem egységes: az elszakított területeken mintha picit népszerűbb lenne az irodalom az anyaországihoz képest. Több az érdeklődő, több az olvasó, a magyar kultúra erősebb gyökeret vert a kisebbségi létben, azonban itt is érezhető bizonyos szintű változás. Nyilván ez egy szubjektív meglátás és meglehetősen negatív, magam is bízom benne, hogy nem így van és én látom rosszul.
– Kárpátaljáról költöztél fel Budapestre – s a háború okán most már a családod is itt tartózkodik. Hogyan mutatkozik meg ez a tapasztalat a lírádban? Mit mersz, akarsz leírni, és mire gondolsz úgy, hogy azt már nem lehet, illetve nem is kell versbe foglalni?
– 2020 októberében érkeztem Budapestre tranzitcéllal, Anglia volt a célország. Aztán valahogy mégis itt ragadtam, úgy éreztem, Budapest szeret és befogad, s talán az életemben is történnek olyan változások, amelyek kicsit segítenek összeszednem magam. Továbbá sokan segítettek abban, hogy kialakítsak valami újfajta életet ebben a városban, jó barátok, budapesti ismeretlenek, borsodi zsiványok, akik ma az életem részei és ezért hihetetlenül hálás vagyok. Azonban kétségtelenül hiányzott az otthon és amiért eljöttem: így háromhavonta hazajártam, a kárpátaljai létnek van egy csendje és olyan nyugalma, amelyre szükségem volt és szükségem van ebben a fővárosi nyüzsgésben. A háború kirobbanása előtt még sikerült eltöltenem otthon az ünnepeket, s még február közepén lett volna egy utam haza, de akkor már éreztük, hogy gond lesz. A család és az otthoni barátok Pestre érkezésével kicsit nyugodtabb lettem, haza azonban már nem mehettem. Mostanság tudatosult bennem, hogy egy darabig még biztosan nem láthatom Beregszászt: a napokban megérkezett a behívóm. Ez a folyamatos feszültség megjelent az írásaimban is, amelyek többsége a kukában landolt. Nehéz bármit is leírni ezzel kapcsolatban. Mindenkinek megvan a véleménye, de nem mindenkié van elfogadva, ugyanez a helyzet az igazságokkal, amely ebben a háborúban már nem igazán van. Néhány verssel feszegetem ugyan a tűréshatárokat, de a téma kapcsán van valamiféle érzelmi blokkolás, így keveset írok róla. Inkább a békére fókuszálok és majd akkor írok róla, ha levontam a megfelelő konzekvenciákat. Egy biztos: nem leszek önmagam cenzora.
– A zene általában – legalábbis az én tapasztalataim szerint – mindig rátelepszik egy adott érzelemre, hangulatra. Ha boldogok vagyunk, vidám zenét, ha pedig kedvtelenek vagyunk, szomorú és elvágyódó dalszövegeket hallgatunk. Te milyen viszonyt ápolsz a zenével?
– Számomra a zene meghatározó elem, állandóan jelen van az életemben, olyannyira, hogy a következő kötetben is nagy szerepe lesz. Igyekszem követni az újdonságokat, gyakorlatilag semmitől nem zárkózom el, változó, milyen korszakból. Az írás és a zene közös pontja számomra a zongorában összpontosul, hiszen nyugalommal tölt el és nem zavar az alkotásban, épp ellenkezőleg. Astor Piazzola kiemelt helyen áll e tekintetben, óriási hatással volt rám, amikor megismertem a műveit, hasonló mód vagyok a magyar zeneszerzőkkel, főleg Liszt Ferenccel. Emellett nagyon szeretem a jelenkor népszerű dalainak zongorafeldolgozásait.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.