– A 2022-es KMI 12 Szerzőbár tagjaként számodra is lehetőség nyílik arra, hogy minél több helyre ellátogass és magaddal vidd, bemutasd a költészetedet. Május végén tartották meg Sepsiszentgyörgyön a Sepsibook nevezetű könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. Lőrincz P. Gabriellával és Izer Jankával Női sorsok női szemmel cím alatt beszélgettetek a nagyszínpadon. Mesélj, kérlek, a folyamatról – hogyan szervezik meg nektek ezeket az utakat?
– A sepsiszentgyörgyi példa, az újszülött könyves esemény nagy reményekre ad okot. Jelzi, hogy a könyv él és életben is akar maradni, mi több, a legkülönbözőbb módokon mutatkozik be. És szerencsére van is kinek. Különösen jóleső volt, hogy a KMI 12 szerzőjeként gondoltak rám, hiszen Sepsiszentgyörgy tizenéves korom óta közel áll a szívemhez. Két könyvemet is elvihettem oda az elmúlt években, és minden alkalom után feltöltődve jöhettem el, hiszen valódi érdeklődést tapasztaltam. Most három szereplésem volt három nap alatt: egy rendhagyó irodalomóra, a fent említett beszélgetés, valamint az új könyvem bemutatója, melyen jelen lehetett az Evilági együttes parancsolatdalokkal és új megzenésítésekkel. Arról, hogy miként szervezik meg az utakat, nem sokat tudok mondani, és ez szerintem jót jelent: a program munkatársai igyekeznek a leghatékonyabban és leginkább szerzőbarát módon kialakítani a feltételeket, hogy a tulajdonképpeni dolgunkkal foglalkozhassunk.
– A program alatt portréfilm is készül rólatok. Hogyan fogtatok neki egy ilyen jellegű feladatnak? Mit szabad vagy éppen mit kell mindenképp tartalmaznia a felvételeknek? Hol lesz elérhető, ha elkészül?
– Összesen egy hetet töltöttem most Erdélyben, és ennek körülbelül az egyharmadától a forgató stáb is velem volt. A rendezőnek számos jó ötlete volt, hogy az eddigi életem, pályafutásom mely részeit miképp játsszuk bele a történetbe. Élvezetes volt követni a gondolatmenetét. Merthogy vlogszerű, történetmesélős lesz kicsit a film, úgy sejtem. Helyszínekről, szereplőkről most nem spoilereznék, valószínűleg nem is lenne illendő, de annyit elárulhatok, hogy nem megcsinált történeteket vettek fel, hanem hús-vér eseményeket, látogatásokat. Sokat volt rajtam a mikrofon, gyakran meg is feledkeztem róla, hogy rögzítik azt, amit mondok. Egész biztos, hogy számomra is meglepetés lesz majd a film. Úgy tudom, őszre készül el, és lesz egy nagyobb, találkozóval egybekötött bemutatója Budapesten, lesz tévében, talán fesztiválokra is eljut, végül pedig az interneten is megoszthatóvá válik.
– Erdélyi származásúként kihasználod a KMI nyújtotta lehetőségeket és visszalátogatsz még a környező helyekre felolvasóesteket tartani?
– Természetesen, a legnagyobb örömmel. Eddig is szívesen mentem mindenhová, ahová meghívtak.
– Életvitelszerűen most már Békéscsabán töltöd a mindennapjaidat. Hogyan vélekedsz az erdélyi és a magyarországi magyar irodalom elkülönítéséről? Van mára már érdemleges különbség egyáltalán?
– Békéscsaba nagyon közel van a magyar–román határhoz; innen remek perspektíva nyílik Erdély felé, de ugyanígy a magyarországi városok felé is. De egyúttal mindkét esetben ott van a távolság. Ami az irodalmat illeti, számomra nincs éles határvonal, vagy ha fel is tűnnek ilyen-olyan különbözőségek, azok nem a földrajzi határral mutatnak egybeesést. Inkább érdekesség, ha néhány szerző hangja egybecseng, például a közös műhely okán, életkori sajátosságok miatt, vagy egyazon tapasztalati, műveltségi tőről fakadva. A Bárka folyóirat, ahol dolgozom, egyébként is a minőségre figyel, térbeli-életkori-ideológiai meghatározottságoktól függetlenül, így szerkesztőként nem kell szoronganom amiatt, hogy a számomra tetsző, igen változatos irodalmakból mit kellene kiszórni.
– Többször is úgy nyilatkozol, hogy az író–olvasó kapcsolat számodra felülmúlhatatlanul fontos, az olvasókkal kialakított párbeszéd hatással van a verseid újraértelmezési lehetőségeire. A KMI program épp ezért kiváló alkalmakat biztosít ennek megvalósítására – viszont akkor inkább a már kész művek terjesztése a cél, vagy ez inspiráló is lehet újabb versek megírására?
– Az írás alapvetően magányos műfaj, a visszajelzések később, és gyakran nem is egyértelműen érkeznek. A bemutatók, találkozók kivételt jelentenek. Egyfelől azért, mert elhangzanak a művek vagy azok részletei, és rögtön látni lehet, hogy értik-e, szeretik-e, tudnak-e kapcsolódni hozzájuk a jelenlevők, másfelől azért, mert lehetőség van arra is, hogy a kérdéseken-válaszokon keresztül a szerző kicsit megmutassa a „kontextust”. Persze, utóbbi nem mindig szerencsés, vagy nem jól jön ki belőle az ember, de akkor is azt mondom, hogy érdemes vásárra vinni a bőrünket. Szinte mindig létrejön a bemutatók után is egy-egy értékes magánbeszélgetés, amely továbbgondoltat különböző témákat, és így új értelmezés vagy akár igen, új mű is születhet.
– Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra? Mikor írtad az első versedet és mi késztetett rá?
– Nyolcéves koromig falun élhettem, ebben az időszakban felhőtlenül boldog és szabad voltam. A szüleimnek – tíz falu orvosaiként – ez nyilván sokkal nehezebb volt, de mégis rendkívül inspiráló, vidám kisgyerekkorral ajándékoztak meg. Kányádban akkoriban mindenkit ismertem, és az emberek törődtek egymással. A biztonság nem is volt kérdés, bárhová nyugodtan mehettem, bárkitől kérhettem segítséget. Erre az időre emlékszem vissza a legszívesebben. Első versből több is van nekem, kis faragványokat már tízévesen készítettem, később kreatív magyartanáraim is előálltak efféle feladatokkal. Az első olyan versekhez, amelyek maguktól fakadtak fel, mindenképp szükségesek voltak ezek az „előtanulmányok”. Körülbelül tizenhét éves koromban volt az, hogy olyan verseket írtam, amelyeket komolyan vettem, és be is kerültek később a debütkötetembe. Én innen számolom a kezdeteket.
– Kik voltak azok az irodalmi szerzők/alakok, akik leginkább vezettek a költői pályafutásod alatt?
– A korábbi korok szerzőivel kezdődött a kaland, akik olvasóvá neveltek. Nyolcéves korom táján olvastam az első regényt, és utána nem volt megállás. A versek két év múlva csatlakoztak a folyamathoz. Úgy gondolom, sőt látom, hogy a legtöbb író, költő először olvasó volt. Jobb esetben később sem hagyott alább ez a szenvedély. Ha utólag ránézek erre a mindenevő olvasó kislányra, az azért meglep, hogy Berzsenyi Dániel már az első kedvencei között ott van, hogy Farkas Árpád vagy Markó Béla költészete tízévesen megszólítja. De ha már vezetésről van szó, akkor hadd szóljak olyanokról is, akik saját ügyüknek érezték, hogy segítsék a pályámat: Orbán János Dénes a legelső pillanattól hatalmas bizalommal és szeretettel egyengette lépteimet, Gálfalvi György pedig jóságos atyai figyelemmel ösztönzött arra, hogy más műfajokat is kipróbáljak, és ne hagyjam abba az írást. Persze, sokakat sorolhatnék még, közvetlen kortársakat is, akiknek mérhetetlenül hálás voltam és vagyok: véleményezésért, kritikáért, figyelmeztetésért, támogatásért vagy megerősítésért.
– A legelső (Itten ma donna választ) és legutóbbi (Magaddá rendeződni) köteted megjelenése óta tizennyolc év telt el. A szerepversektől eljutunk a valódi énig? Hogyan látod magad ebben a folyamatban?
– Ami a címeket illeti, az egyes szám harmadik személytől a másodikig jutottam, az őtől a teig. De viccen kívül, kezdetben jó támasztékot nyújtottak a szerepek: ki-kikandikálni egy-egy álarc mögül, esetleg belebújni valaki más bőrébe, és kipróbálni a hangját. A második kötetem nyitóverse, a Magát egykor egyféle látleletét is adja a változásnak: „s hogy itt lehessen, lent, e vak világban, / időhúzásra gyártott mennyi tervet, / ha célhoz ért, se bánta már, ki látta, // legfennebb tudta: innen útra kelhet. / Most ő csak ő, a vers csak vers – s a távlat: / véglegesebben nincs itt, mint ki elment.” Ha akadékoskodni akarok a versbeszélővel, azt mondom, hogy nem ment el senki tulajdonképpen, mindenki megvan, itt van, legföljebb felnőtt, tapasztalt ezt-azt, értelmezte így-úgy, és megmutat belőle, amit tud és mer. Az utóbbi időben egyre többet.
– Említetted, hogy a Bárka folyóiratnál dolgozol, pontosabban a főszerkesztő-helyettese vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni a szerkesztői munkát az írással? Vannak befolyásoló tényezők a saját verseidre nézve?
– A szerkesztői munka legtöbbször inspirál – bár néha van olyan is, hogy sorozatban érkeznek a silányabb minőségű szövegek. A legmeglepőbb hozadéka eddig ennek a munkának az, hogy lelkesen, izgatottan reagálok mások kiemelkedő alkotásaira, valahogy úgy, mint amikor annak örülök, ha nekem jól sikerül egyik-másik szövegem. Tudom, hogy ez a mű a folyóiratot gazdagítja, és büszke vagyok, hogy a szerző éppen minket tisztelt meg vele. És van az az élmény is, amikor kiudvarolok egy olyan művet, ami lehet, hogy nem vagy nem épp abban a formában született volna meg. Észrevettem, hogy amikor sok erős művet olvasok egyhuzamban, a saját alkotóenergiáim is éledezni kezdenek. Megnyílnak bizonyos kapuk. Onnantól már csak az a kérdés, hogy meg tudom-e teremteni az írás feltételeit.
– A Magaddá rendeződni kötet hátoldalán Orbán János Dénes úgy fogalmaz: „Ritkán ír, ahogy szokás mondani: csak a jó verseket írja meg.” Te is sokszor kiemelted, hogy kritikus vagy magaddal szemben. Ez a kritikus hozzáállás a szerkesztői énednek tudható be?
– Nem, a mentalitás hamarabb megvolt, és magammal sokkal szigorúbb is vagyok, mint másokkal. Egy idegen szöveg esetében mindig töprengek, hogy a szerző vajon miért ezt vagy azt a megoldást választotta; saját esetemben viszont pontosan tudom, hogy egy bizonyos sor azért nem tetszik, mert valami kényelmetlen kompromisszumot kötöttem. Ilyenkor tudom, hogy kilóg a lóláb: azt a részt ki kell dobni, vagy keresni kell valami természetesebb megoldást. Ha egyik sem segít, ki kell törölni a verset.
– Egy korábbi interjúból kiderül, hogy jelenleg a drámaírás foglalkoztat. Hogyan fogtál neki, vagy milyen impulzusok segítenek abban, hogy a költészetről egy teljesen más műnemre térj át? Milyen téma talált meg?
– Tavaly, egy tavaszi éjszakán megálmodtam egy teljes drámát. Bíztam benne, hogy elfelejtem. Nem így lett: több órán, sőt héten keresztül fárasztottam a részleteivel a hozzám közel állókat. Egy idő után jobbnak láttam a végére járni, annál is inkább, mert tudom, hogy jót tesz a műnemváltás, különösen kötetmegjelenés után. A téma összetett, de röviden: egy értelmiségi család belső feszültségein keresztül megmutatkozik, hogy milyen messzemenő következményei lehetnek annak, ha váratlanul ránk zárul a világunk, például egy világjárvány miatt. Az addig leleményesen rejtegetett titkok teret követelnek maguknak, az ügyes lavírozások ideje lejár, ráadásul az apróságok egymásra rakódnak, kölcsönhatásba lépnek egymással, és beláthatatlan méretűre duzzadhatnak. Főleg, ha még a kommunikációt is mellőzzük. Az írás minden percét élveztem, megérte kipróbálni ezt az utat, még akkor is, ha nem látom, miként is lehetne ennek valamiféle folytatása.
– A Szerzőbár tagjai között három nagyon fiatal szerző is helyet kapott mellettetek. Ennek apropóján is az utolsó kérdésem: hogyan látod az irodalom jövőjét?
– Mind a KMI 12 fiatal tagjai, mind a többi ifjú szerző között igen markáns, komoly tehetségek vannak. Dühít, amikor még korombeliek is ezek a mai fiatalokoznak. Azt hiszem, a kritikus megjegyzések mögött mindig valamiféle féltékenység áll. A mai fiatalok számomra bátrak, nyitottak, kísérletezőek, és csápjaikkal egészen pontosan érzékelik az őket körülvevő világot. A tágabbat is, mert igen, telefonnal, laptoppal, tablettel vagy a szóbeli kérdezőtehetségükkel állandóan keresik a válaszokat. Nem csak öncélúan nyomogatják a képernyőket. Nyilván vannak olyanok is, akik elmulasztják a munkát vagy szeretik megúszni a komolyabb tanulást – de mikor nem volt ilyen? Csak azt ne mondjuk, álságos nosztalgiával a hangunkban, hogy mi mindannyian tökéletesek és okosak voltunk, pusztán azért, mert a múlt században láttuk meg a napvilágot. Szerintem az arányok nem változtak, csak lehet, hogy egyesek a rossz példákkal találkoznak, esetleg csupán azokra figyelnek. Minőségi irodalomból jól láthatóan mindig van utánpótlás. Bőségesen. Ha például egy fiatal szerző manapság meg akar ismerni egy új versformát, nem kell neki feltétlenül órákat könyvtárazni, kölcsönözni vagy vásárolni, egyszerűen utánanézhet a témának az interneten, és eldöntheti, hogy kipróbálja. Ha olvasna egy szerzőtől, ugyanez a helyzet. Ha netán megszólítana egy tapasztaltabb írót, azt is megteheti, már nincsenek elérhetetlen távolságban az alkotók. Ingyenes író-olvasó találkozók tömkelegéből válogathatnak. Szóval annak, aki fejlődni akar, a lehetőségek adottak, és a legügyesebbek élnek is a lehetőséggel. És szépen látható, hogy megvan a saját olvasóközönségük is. Ahogy elnézem a világot, különösen nagy szükség lesz a jövőben is a minőségi megszólalásra.
