– 2013-ban nagy szenzációt keltettél Székelyföldön azzal a hírrel, hogy elhatároztad, hogy körbebiciklized a földet. A világ körüli út ötlete a világmegismerés utáni vágyakozásodból eredt?
– A föld körüli biciklizés nekem inkább egy olyan utazás volt, amelyet az életem révbe érésének és egy továbblépésként kell elképzelni. Sikerült egyenesbe jönnöm a pénzügyi helyzetemmel, s amikor már megvolt a megélhetésem és felneveltem a lányomat, úgy gondoltam, hogy az életemhez hozzá kell tennem ezt az utat. Persze a világ megismerése örökké vonzott, de úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
– Az emberek természetükből adódóan szeretnek utazni, megismerni szomszédos és távoli kultúrákat. Ezt az utat viszont többnyire autóval vagy egyéb közlekedési eszközzel oldják meg. Miért éppen biciklivel indultál neki egy világ körüli útnak?
– A biciklivel való utazás nem volt ismeretlen számomra, előtte is lebicikliztem hosszabb utakat, például keresztülbicikliztem Európát. De gyalog is megtettem hosszabb távokat: Csíksomlyótól Rómáig. A biciklizés azért tetszett, mert kicsit gyorsabb, mint gyalog, de még mindig emberléptékű. A biciklivel megtett utakon többet lehet látni, viszont ezt a többletet még be tudja fogadni a szemem, tudom érzékelni a külvilágot. Biciklivel azért jó utazni, mert az ember kapcsolatokat tud teremteni a járdán sétáló emberekkel. A sátrazós estéim is a kapcsolatteremtésről szóltak, hiszen amikor felállítottam a sátrat a helyiek kertje mellett, vagy sok esetben a kertjükben, akkor ott elkerülhetetlen volt az ismerkedés; bárhol sátraztam, behívtak magukhoz és megkínáltak étellel is. Nem is feltétlenül a természet megismerése volt a cél, amikor a bicikli mellett döntöttem, sokkal inkább az vonzott, hogy így a vallások hatását is jobban tudom majd érzékelni, azt a hatást, amely mozgatja a közösségeket. Amikor átsuhansz egy ország felett repülővel, vagy az autópályán autóval, abból nem ismersz meg semmit, legfeljebb az utad végpontját. Viszont, ha egyetértünk azzal, hogy úton lenni boldogság, és hogy maga az út a szép, akkor tudnunk kell érzékelni ezt a köztes állapotot, és szerintem ez csak biciklivel valósulhat meg igazán.
– Mi vesz rá egy családapát arra, hogy megtegyen egy ilyen hosszú utat? Milyen érzés volt otthon hagyni a lányodat?
– Egyedülálló szülőként neveltem fel a lányomat, és nem úgy mondanám, hogy otthon hagytam, hanem – amolyan egészséges módon – elengedtem a kezét. 2013. június 12-én végzett az iskolával, én pedig 16-án útnak indultam. Azt hiszem, ahogy a gyerek befejezi a tanulmányait és felnőtté válik, szüksége van arra, hogy békén hagyják, hogy levegőt vegyen. Így amikor a lányom betöltötte a 18. életévét, jutott időm arra, hogy ezt a régóta dédelgetett vágyamat megvalósíthassam.
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kerékpár társad volt ebben a hosszú utazásban. De milyen ez a társ?
– Úgy hiszem, a bicikli lehet tükörkép is: a pedáns embernek tiszta biciklije van, a szerelő embernek nagyon jó biciklije van, az utazó embernek utazó biciklije van. Minden biciklimnek nevet adok, és mindegyiket megtartom, mert érzelmileg is kötődőm hozzájuk. Ellenben azt sem felejtem el, hogy a bicikli egy emberi alkotás, egy olyan eszköz, amely néhány csőből, vázból és kábelből van összerakva. Sokszor gondoltam rá hálával a kitartásáért, viszont a gyakorlatias énem már az út elején figyelmeztetett arra, hogy olyan biciklire lesz szükségem, amelyik erős, amelyik bírja majd a gyűrődést.
– Ha már a biciklinél tartunk: Hollandiából rendelt fekvőkerékpárod van, a neve BéBike. Miért egy ilyen típusú biciklit választottál erre az útra?
– Próbáld nézni a tévét négykézláb vagy próbáld meg ugyanezt a fotelből. Nem mindegy, hogy fekvő, kényelmes pozícióból gyönyörködöm a világban, vagy egy ilyen négykézlábállapotból. Sokféle biciklim van, és mindegyiknek megvan az előnye. A fekvőbicikli például városban kevésbé előnyös, mivel két méterrel elébb kint van a lábam, a fejem viszont még bent van az autók mögött, ez pedig nagyon veszélyes tud lenni. Voltak alkalmak, mikor célszerűbb volt kitolni a biciklit az autók mögül, s csak utána ültem fel rá és indultam el. Az út nagy részét persze úgy képzeltem el, hogy rajta ülök, illetve fekszem. A sok előnyéhez tartozik az a tulajdonsága is, hogy valóban nem egy rendhagyó bicikliről beszélünk: Ázsiában például kevésbé ismert típusa ez a bicikliknek, és rengeteg barátot szereztem általa. A piacokon mindenki ki akarta próbálni, s ez jól jött nekem is, mert olyan piacokon, ahol árultak gyümölcsöt, egy-egy almáért cserébe megengedtem, hogy fotózkodjanak vele, s ilyenkor úgy megtömtem almával a hátizsákomat, hogy hetekig nem kellett vásárolnom.
– 2015-ben egy újabb útra indultál, de ekkor már más típusú kerékpárral. Mik azok az elengedhetetlen szempontok, amelyek alapján eldöntöd, milyen biciklire lesz szükséged a következő utazásodhoz?
– 2015-ben Kirgizisztánba indultam. Mindig az ország földrajzi adottságai – ez eseteben a dombos-hegyes vidékek – írják elő azt, hogy melyik bicikli az előnyösebb. Ennél az útnál az volt a kényelmes, hogy ki tudtam emelkedni a székből és a teljes testemmel tudtam nyomni a pedált. Egy utánfutót is vittem magammal, amelyben benne voltak a hegymászó-felszereléseim. Különben a hagyományos bicikliforma leginkább Dél-Amerikában célszerű.
– Biztosan nem örülnél, ha megkérnélek, válassz ki a rengeteg utazási élményedből egyetlen egyet, amelyik a legfontosabb számodra. Ehelyett arra kérlek, hogy meséld el azt a történetet, amelyik a legtanulságosabbnak bizonyult az útjaid során!
– Valóban nem lehet másfél évből, közel ötszáz napból kiragadni egyetlenegyet. Ennek viszonylag egyszerű a magyarázata: az úton szerzett tapasztalataim is több oldalról közelíthetők meg. Egyrészt voltak szép és kevésbé szép országok, voltak gazdag és szegény környékek. Itt kiemelném, hogy a szegény országokban találkoztam a barátsággal. Voltak viszont tiszta országok, mint Új-Zéland, és voltak koszosak, mint Indonézia. Az utóbbi viszont gasztronómiai szempontból nagyon nagy meglepetés volt számomra, nagyon sokféle ízletes étellel megismerkedtem ebben az országban. Mindennap mást kóstoltam meg, de ezek az ételek sohasem ismétlődtek, száz kilométerenként mintha különböző országokban lettem volna. A gazdag országokban pedig rájöttem, hogy ahol az emberek jólétben élnek, ott könnyedén tudnak segíteni is. Ilyen pozitív tapasztalat volt Amerika is, amit mindaddig előítéletesen közelítettem meg. De talán nem is az országok a lényegesek, hanem a különböző vallási régiók: az iszlám, a buddhista és a keresztény közösségek. Egy idő után meguntam a sok szép vízesést, a sok szép épületet és tengert. A megújuló élmények sokkal inkább maguk az emberek voltak. Tanulságos volt megtapasztani, hogy a muszlim ember is ugyanolyan szeretettel emeli fel a kislányát a levegőbe, ahogyan én is felemeltem otthon a kislányomat. Ugyanazt a boldogságot láttam a szemében, mint bármelyik keresztény ember szemében láttam. Rájöttem, hogy jóval több dolog köti össze az embereket, mint amennyi szétválasztja őket.
– ,,Élj úgy, hogy az angyalok visszatapsoljanak! Úgy, hogy ha meglátnak, azt mondják: te Kobra, ez olyan jó volt, öröm volt nézni is, még ne legyen vége, menj még egy kört!” Ez a jelmondat hogyan kapcsolódik ahhoz a szabadságérzéshez, amelyet például a biciklivel megtett utazások is elmélyítettek benned?
– Ez a mondatom spontán, a biciklizés idejében született. Nagyon érdekes, mert sok helyről visszaköszön ez a gondolat. Jelenleg átlagos életet élek. Éppen ezért vissza is szoktam utasítani az ilyen felkéréseket, mint ez a beszélgetés is. Ezt most azért vállaltam el, hogy kicsit felidézhessem a múltamat. Az idézett gondolat egy olyan időszakban született, amikor épp lezártam egy korszakot, de még nem kezdtem neki egy újabbnak. A kettő között pedig abszolút szabad voltam, nem befolyásolt semmi, teljesen rá voltam hangolódva a világra, ahol csak ennem kellett, és szívtam a levegőt, mindent befogadtam… Amikor viszont az ember családban él, kötelességei is vannak: házat kell építeni, dolgozni kell, nevelni a gyerekeket, kompromisszumokat kell kötni. De vannak az ember életében olyan szakaszok, amikor meg kellene állni egy pillanatra és ki kellene szakadni a hétköznapi monotonitásból. Mondok példát: ha a gyereked betölti az ötödik életévét, menjetek el kirándulni. Ha megélitek a feleségeddel a tizedik házassági évfordulótokat, utazzatok el egy teljesen más közegbe, utazzatok egy évig a világban. Ezzel a jelmondattal nehéz kikapcsolódni egy átlagos életformából, de ilyenkor tanuljuk meg az értékeket, hogy mi szerint szeretnénk élni a közeli és távoli jövőnkben. Azt hiszem az ember akkor tudja a leghelyesebben megfogalmazni az efféle gondolatait, amikor épp a két állapot között lebeg, amikor szabad és nem befolyásolja semmi.
– A veled készült interjúkban többször is hangoztattad, hogy volt eset, amikor hetekig magányos voltál. Hogyan tudtad ezt az érzést legyőzni?
– Sosem kerestem megoldást, gyógyszert a magányra. Soha nem is erőlködtem. Tudtam, hogy ha belevágok egy sivatagi biciklizésbe, ami kétezer kilométer és három hétig tart, akkor nem vágyhatok arra, hogy a közepén egy napot ne legyek magányos... Amikor vitorlával áthajóztam az óceánt, akkor még inkább kerülgetett a magány, a vízen még inkább egyedül tudja érezni magát az ember. Ezekre a helyzetekre viszont vannak megoldások: kéthetente megálltam egy városban, öröm volt rákapcsolódni az internetre, beszélgetni az otthoniakkal. Az egyedüllét okozta érzések miatt viszont nem omlott össze a világom. Persze egy év után belőlem is előtört egyfajta fásult magányosság – az online kapcsolódás nem volt elég, szerettem volna megölelni a barátaimat, jó lett volna, ha koccan a söröskorsó…
– Milyen tanácsokat adnál egy olyan embernek, aki biciklivel vágna neki a nagyvilágnak?
– A legfontosabb az, hogy egy ilyen útra vállalkozó személy tudja, hogy mit akar. Annak a hajósnak, akinek nincsenek céljai, hiába minden jó irányú szél. Nem szeretném, hogy elolvasva a blogomat és követve az életemet, bárki azt hinné, hogy ez megoldás lehet majd az ő életére is. Ha valaki motorbiciklivel szeretné végigutazni ezt a kört, tegyen úgy. Engem a bicikli tett boldoggá, lehet, hogy másnak ez nem lesz elegendő. De minden bizonnyal nem jó amatőrként ekkora útra vállalkozni – ahogy már említettem, én is próbálkoztam már a föld körüli utam előtt rövidebb útszakaszokkal. Ez egy elég komplex dolog: a bicikli felett jó férfinak lenni, jó erősnek lenni, jó erdélyinek lenni, egyszerűnek lenni, húsevőnek lenni – Kirgizisztánban a vegetáriánus biciklis visszafordul. A tanácsom inkább az, hogy ha valaki tényleg ezt szeretné, akkor hangolódjon rá lelkileg, és csakis annyi kilométert tekerjen, amennyitől még boldognak érzi magát. Lehetek én irányadó a biciklimmel, de mindig azt mondom, ha valakinek a foci az örömforrása, akkor ne biciklire üljön, hanem rúgja a labdát a pályán.
