– A barátaid Genovévaként hivatkoznak rád. Honnan jött ez a becenév? Művésznév is egyben?
– Gyűjtöm a porcelánbabákat. Édesanyám legutolsó karácsonyi ajándéka is egy baba volt, amit már nem tudott átadni. Genovévának neveztem el. Lényegében a Gere Nóra Éva összevonása. Tartozik hozzá egy Gold is, de az inkább csak a vicc kedvéért. Művésznév nem teljesen, mert csak Genovévaként rövid, Gerével redundáns, Golddal kiegészítve meg pornós lenne. De a barátaim tudják, és sokan, főleg az írótársaim közül, így szólítanak, amit imádok. Ha nem is Genovéva, de a verseimet Gere Nóra Évaként írom. Kiskoromban meg voltam győződve, hogy az Éva is hozzá tartozik a nevemhez. Mindenkinek így mutatkoztam be, a tanítóbácsimmal vitatkoztam, hogy kerüljön be a naplóba, mert úgy a helyes. Amikor megkérdezte a szüleimet, hogy akkor most hogy van, kiderült, hogy az Évát a pap adta szentnévként, mert a Nóra nem az, és kereszteléskor kellett egy. Édesanyámat Évának hívták, ez egy gesztus is egyben, hogy velem legyen és a részem legyen.
– Csíkszeredában születtél, jelenleg Prágában élsz. Milyen gyakran látogatsz haza a szülővárosodba?
– Kevesebbszer, mint szeretnék. Hiányzik a családom, a barátaim, a nyelv. Meg az, hogy körbe lehet sétálni a várost negyven perc alatt. Másfélszer. Évente azért kétszer igyekszem haza menni, és ebből eddig meg tudtam engedni magamnak, hogy az egyik egy egész hónapos otthonlét legyen. Remélem ez így is marad, szükségem van az otthoni tájra. Már ha látszik a ködtől, ami gyakran van arrafelé, de igazából nem zavar, része a csomagnak. És most, hogy egyre több barátomnak van esküvője, vagy a gyerekének keresztelője, talán sűrűbben bukkanok majd fel.
– Az egyetemi tanulmányaidat Kolozsváron kezdted a BBTE Bölcsészettudományi Karán. Egy év után viszont a budapesti MOME design- és művészetelmélet hallgatójaként folytattad. Minek volt köszönhető ez a váltás?
– Világéletemben érdekelt az irodalom, de a képzőművészet, design is épp annyira, csak az nem az alkotás, hanem a befogadás felől. Érettségi után jelentkeztem a MOME-ra, de akkor nem vettek fel. Nem voltam elkeseredve, igazából csak profitáltam belőle, mert láthattam, hogy mik az elvárások. Először, hogy úgy mondjam, nagyon el voltam tájolódva, nem az a megközelítés kellett, amit otthon megszoktam. Szóval mivel mindkét világ érdekelt, nem bántam, hogy bölcsészkar lett belőle. Az ott töltött egy évben rengeteget tanultam, fejlődtem, de csak nem hagyott nyugodni a MOME gondolata, megpróbáltam még egyszer. És sikerült.
– Mesterszakra már a prágai UK-ra jelentkeztél. Miért pont Prága?
– Egy véletlennek köszönhetően. Jelentkeztem az Erasmus-programba még az alapképzés során, Varsóba. De végül egy adminisztrációs baki miatt oda nem mehettem, a koordinátor behívott az irodájába, hogy válasszak egy másik várost. Prágát választottam, és hatalmas élmény, mondhatni szerelem volt, csavart egyet az életemen, hogy kiutazhattam. Szóval, mivel annyira tetszett Prága, gondoltam, miért ne mesterizhetnék ott? Rengeteget nyílt számomra a világ, az önbizalmam is megerősödött, az angolom szintén. Előtte nem mertem megszólalni, írásban sokkal jobb voltam. Itt kint viszont muszáj volt. Külföldi barátaim lettek, megismertem más kultúrákat. És a város gyönyörű. Tele van parkokkal, ami számomra elképesztően fontos, hisz természettel körülvéve nőttem fel, és ami például Budapesten hiányzott, bár ott is szerencsém volt, a kollégium gyönyörű helyen van. De a város egészében véve sokkal zöldebb itt. Valamint minden sarkon van egy galéria, egyik hobbim lett megnyitókra járni. Az emberek kiegyensúlyozottabbnak tűnnek, és nyitottabbak.
– Az alapképzés során írt szakdolgozatodban az elektronikus tánczenei kultúrát vizsgálod. Van valami különösebb oka a témaválasztásodnak?
– Időbe telt, amíg megtanultam értékelni és szeretni az elektronikus zenét. Direkt használom a megtanultam szót, ez tényleg egy tudatos folyamat volt. De onnantól nem tudom elképzelni, hogy másmilyen buliba menjek táncolni, mint valamilyen fajta techno. Otthon viszont nem azt hallgatok mosogatáshoz, csak nagy ritkán. Valahogy külön van nálam a zene, amit hallgatok, és amire táncolni szeretek. Mert ezt szeretem a legjobban a technobulikban, a táncot. És hogy lehet az ember fura, ringatózhat, mint egy fűszál vagy bűvölhet sárkányt, senkit nem érdekel, mindenki elvan a maga mozdulataival. Mivel az, hogy megszerettem a műfajt és kellett egy téma az alapszakos dolgozathoz, épp egybeesett, így lett először az elektronikus tánczene és a design kapcsolata a fókusz, majd a mestermunkám esetében a Covid hatása a szcénára.
– Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy a ruházat, a divat mindig is egy adott kor lenyomatát tükrözte. Vannak vagy szerinted kellene lenniük a jelenkorban öltözködési elvárásoknak?
– Szerintem még mindig vannak, de nem kellene lenniük. Például a nemekhez kötött színek, vagy hogy szoknyát ne hordjon férfi. Rettenetesen élvezem, hogy Prágában egyikből sem csinálnak gondot. Nem ettől lesz valaki jó vagy rossz ember.
– Mit gondolsz a kötelező egyenruhákról? Elveszik az ember személyiségét, stílusát?
– Paradox módon nem vagyok kategorikusan ellenük, a Harry Potter-könyveket imádtam, és ott is egyenruha van, vagy például Csíkban a román tannyelvű általános iskolában is. Van egy hangulatuk, és az egyéni stílust a részletekkel is ki lehet fejezni, talán kreatív kihívásként is felfogható, bár gondolom az egyenruha a haj- és körömfestés meg minden ilyesmi tiltásával is jár. De hogy nagy nevelő hatásukat nem látom (be), az is biztos. Tehát valahogy úgy pontosítanék, hogy mint ruhadarab nem vagyok ellene, de mint eszme igen, mert egy haladó társadalom nem profitál az egyformaságból, hanem a jól együttműködő különbözőségből, ezt kellene megtanítani a gyerekeknek, hogy az erősségeikre legyenek büszkék és tudják használni, amiben meg nem jók, ahhoz tudjanak és legyenek alázatosak segítséget kérni. Történeti szociológia szakon mesteriztem, és volt alkalmam belelátni, hogy az idők során minden szélsőség csak arra volt jó, hogy átcsapjon az ellenkezőjébe. Valahol az egyenruhák kérdése ehhez kapcsolódik. Sokszor megesett, hogy a legszigorúbb szülők gyermekei lettek a legnagyobb partiarcok egyetemen, és nem tudták vagy nem akarták tudni, hogy hol a határ. Szeretem hinni, hogy van középút mindenben. Azokkal az érvekkel sem értek egyet, hogy az egyenruha segít beilleszkedni azon gyerekeknek, ahol a családban nincs keret márkás vagy épp új ruhákra. Mert a gyerekek rengeteg más részlet alapján is meg tudják mondani, hogy ki szegény és ki gazdag. Sajnos a piszkálást nem lehet ezzel kivédeni. Inkább arra van szükség, hogy a gyerekeknek meglegyen a bátorságuk kifejezni a stílusukat vagy felvállalni a nehezebb anyagi körülményüket. Ez tanult képesség, rengeteg múlik a családon, de a tanítókon is, hogy erről beszéljenek velük.
– A ruháid segítenek az önkifejezésben?
– Abszolút. Hála az „egy lej kilója turkálós” áraknak, rengeteg ruhám van, túl sok is. Megveszek darabokat azzal a felkiáltással, hogy majd átalakítom őket, ez néha meg is történik. Szeretem a bő, csillogó, fényes, giccses dolgokat is, ilyenkor ráfogom, hogy ez Genovéva Gold gardróbja. Kicsit kiélem az alkotási vágyamat ebben is, kombinálok stílusokat és valahol ezzel személyiségeket is.
– Mi a helyzet a zenével? Hogyan alakítja öltözködési szokásainkat a zenei ízlésünk?
– Szerintem nagyon. Az egyes szubkultúrákhoz általában tartozik egy öltözködési stílus. Ugyanakkor az egész függ attól is, hogy a környezet mennyire megengedő, mennyire ítéli el az egyént, ha merészebben öltözik, mint farmer-póló. Én például amióta szeretem a technót, a bulikba is másként öltözöm fel. Több a merészebb, hálós anyagú, állatmintás vagy épp neon darab a ruhatáramban.
– Mióta írsz verseket? Emlékszel az első írásodra vagy arra, hogy kinek mutattad meg először az alkotásaidat?
– Igen, emlékszem. Három-négy éves voltam, a szüleimnek diktáltam le, egy kiszámoló szerű versike volt Csibi néni és Virág néni beszélgetéséről, a szövegre is emlékszem nagyjából, de arra azért, mert volt lehetőségem felfrissíteni a memóriám a kis jegyzetfüzetből. Illusztráltam is a művet.
– Verseidben szereted összepasszírozni a valótlant a nagyon is valódi képekkel. A képzőművészet elemei pedig gyakran belopják magukat a sorok mögé. Jól érzékelem, hogy így mindkét fontos és számodra kikerülhetetlen érdeklődésed egy helyen találkozik?
– Igen, amint már említettem, mindkettő érdekelt mindig is. A verseimben szerintem azért is működik ez így, mert nagyon sokáig inkább prózát olvastam, és elsőként prózaírással akartam foglalkozni. Vagyis mindkettővel, mindig volt egy korszakom, attól függően, hogy épp grófkisasszony szerettem volna lenni, ez volt a próza, vagy szerelmes voltam, ez pedig a líra. A verseimben, ahogy mondod, gyakran keveredik a két világ. Szeretek történeteket mesélni általuk, bennük; nem csak egy hangulatot, érzést megfesteni, hanem leírni a cselekvéseket, melyek ezeket kiváltották vagy következtek belőlük.
– Tavaly Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesültél. Ez a kitüntetés mennyire befolyásolta az alkotói tevékenységedet?
– Nagyban. Egyfelől megszabott egy tematikus irányt, hiszen egy tervvel kellet pályázni, amiről be is kellett számolni. Másodsorban adott egy löketet az önbizalmamnak, hogy azt mondjam: költő vagyok, írással foglalkozom, ha valaki arra volt kíváncsi, hogy mi a munkám.
– Nagyjából mikorra datálható a debütkötet, és mire számíthat az olvasóközönség?
– A kézirat már egy ideje kész, kiadásra vár. Sajnos azt, hogy ez mikor fog megtörténni, nem tudom. Nagyon remélem, hogy idén. Repedések lesz a címe. A cím témamegjelölés: valami elromlik, megreped, valaki meghal, eltűnik. A veszteségről szól. De ugyanúgy a megjavításról, megváltásról (nem feltétlenül vallásos, de spirituális értelemben), megtalálásról. Mint a kintsugi, ami megőrzi, sőt kiemeli a tragédiát, de gyönyörűvé is formálja. Azt szerettem volna, hogy a kötetnek legyen egy íve, a ciklusokon belül és összeadva is: a lírai én utakat járjon be. A versek túlnyomó többsége Prágában íródott, így a város elemei is felfedezhetők.
