Ilyés Krisztinka: Számomra a művészet a tisztaságot jelenti – beszélgetés Kopriva Nikolett költőnővel

2022. május 21., 07:57

Az idei KMI 12 Szerzőbár nevei között láthatjuk Kopriva Nikolettet is, aki nagyon fiatalon tudhat maga mögött olyan eredményeket is, mint az Irodalmi Jelen vagy a Magyar Írószövetség Debüt-díjai, de a Móricz Zsigmond-ösztöndíj is sokban segítette versei megszületését. Az év elején már a második kötettervét is leadta, mely az előzőnek egyfajta folytatásaként lesz olvasható. A költőnőt a KMI által szervezett programokról, a képzőművészet és az irodalom összjátékáról, és a jövőbeli terveiről is kérdeztük.

Kopriva Nikolett / Fotó: Kasza Péter
– Idén téged is beválasztottak a KMI 12 Szerzőbár tagjai közé.  Hogyan kell elképzelnünk a gyakorlatban a népszerűsítő projekteket, amiket ez a program ígért nektek?

–  Elsősorban nagyon meglepett ez a felkérés, nagyon megtisztelő számomra. Elismerésnek élem meg, és úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. 

A program működése főként a marketinget célozza meg; van egy Facebook-oldaluk és egy honlapjuk is, mindkét helyen tőlünk osztanak meg tartalmakat folyamatosan. Rendkívül nagy lehetőséget rejt abban az értelemben is, hogy készítenek egy portréfilmet mindenkiről, nagyjából 20-30 perceset. Az Eleven Költők Társasága kivitelezésében megzenésítésre kerülnek egyes verseink, a prózisták esetében pedig hangoskönyv készül. A KMI 12 keretében fesztiválokra is el fogunk látogatni, jelenleg a Művészetek Völgyére van felkérésünk. Nekem az a fesztivál nagy vágyam volt, nem hittem a szememnek, amikor kiderült, hogy fel is léphetek. Lesz egy közös antológia is, amelyben az összes KMI szerző fel lesz sorakoztatva, és a Művészetek Völgyében is ezt fogjuk bemutatni. A Könyvhéten is fogunk szerepelni – ezek ilyen lefixált dolgok.

– Tehát van egy általuk kiszabott terv, amit tulajdonképpen nektek követnetek kell / követni lehet az év folyamán.

–  Segítenek a saját elképzeléseim megvalósításában is. Ha jön egy felkérésem valahonnan, akkor ők támogathatják azt.

Az írórezidencia programra is felhívták a figyelmünket, amely keretén belül elvonulhatunk akár több hétre, hónapra is. Itt annyi a feladatunk, hogy írunk, csupán egy a feltétele: be kell vállalnunk még egy nyilvános szereplést. Ez nagyon megragadott, jól hangzik egy olyan lehetőség, ahol el lehet nyugodtan vonulni és csak az írásra kell összpontosítani. 

– Már említetted, hogy felkérés alapján lettél tagja a Szerzőbárnak. Nem pályáztatással  működött?

–  Nem, Szentmártoni János programigazgató keresett meg a felkéréssel. Ebben az évben kifejezetten velünk foglalkoznak, de úgy látom, hogy a múlt évi csapatra is – még mindig – nagy hangsúlyt fektetnek. Úgy érzem, hogy ez egy hosszútávú együttműködés, és nem feltétlen csak erre az egy évre szól, így egy nagy közösség is ki tud alakulni.

– Fiatalon már sok mindent tudhatsz magad mögött; az elmúlt években az Irodalmi Jelen Debüt-díját, a Magyar Írószövetség Debüt-díját is megkaptad, és 2020-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban is részesültél. Ezek az eredmények motiválnak téged az írásban, vagy csupán a megerősítésben segítenek?

–  Abszolút. Sosem éreztem azt, hogy egy elismeréssel itt most megtorpantam volna, és elárasztott volna a megelégedettség, hanem ezek éppen motiváltak, ösztönöztek, arra hogy még többet tanuljak és fejlődjek. A Móricz Zsigmond ösztöndíjat kiemelném, mert nemrég adtam le a második kéziratomat, és rájöttem, hogy a versek nagy része a Móricz-ösztöndíj fél éve alatt született. Elképesztően sokat írtam, és ezt az ösztöndíjnak köszönhetem. Nyilván közrejátszott, hogy meghatározott határidőn belül kellett egy ilyen szövegmennyiséget összehozni. Persze a díjak is inspirálóak.

– Kárpátalján születtél, Munkácson nőttél fel. Milyen hatásokkal van rád – úgy a személyes életedre, mint a művészetedre a most ott zajló orosz-ukrán háború?

–  Már kilenc éve nem Kárpátalján élek életvitelszerűen, de örökké fontos marad számomra. A családom is ott él, így természetesen még inkább megérintenek az események. Írásban még nem fedeztem fel magamban a jelenlegi helyzetet tükröző témát. Érzek egy belső feszültséget; azt is érzem, hogy írnom kellene róla, de még nem találtam meg rá a megfelelő szavakat. Lehet, hogy el kell teljen elegendő idő ahhoz, hogy ne legyek ennyire érintett benne, le kellene tisztuljon. Most még túlságosan részese vagyok, állandóan a híreket olvasom – erről próbáltam leszokni, de amióta Kárpátalján is volt egy rakétatámadás újból folyton böngészem az információkat. Ez beszippantja az embert, ami egyúttal egy sötét hangulatot eredményez, és nehéz kijutni belőle. Az íráshoz nekem kell egy letisztultság, hogy át tudjam magamban értékelni a történteket. Részben nem volt annyira váratlan a háború kitörése, a levegőben lebegett, hisz a 2014-es majdani forradalomig vezethető vissza a történet. Valamiért mégis lehetetlennek képzeltem azt, hogy ez az egész megtörténhet.

Azt hiszem, a mindennapokban kellene megtalálni azokat az örömforrásokat, amibe kapaszkodni tud az ember.

Próbáltam áthívni a családomat, de azt is megértem, hogy nem akarják maguk mögött hagyni a teljes életüket. Féltem őket, hisz ki vannak szolgáltatva az eseményeknek. A szüleim rengeteg menekülttel érintkeznek – sokan mennek Kárpátaljára belső Ukrajnából, és rettenetes dolgokról számolnak be: hátra kell hagyják az egész életüket, mérlegelniük kell, némelyikük otthona a földdel egyenlő.

– Édesapád, Kopriva Attila festőművész által sok impulzus érhetett téged a képzőművészet világából. Amire csak a fák emlékeznek című első versesköteted borítóján is az ő festményét láthatjuk. Az általam egyik legszebb versnek tartott művedben is megjeleníted édesapád művészetét: „Apában a világok nem ütköznek - / eggyé forrnak.” Hogyan gondolkodsz az irodalom és a képzőművészet összjátékáról? Eggyé forrhat ez a két világ is? 

–  Teljes mértékben összeforrhat. Szeretem, amikor két művészeti ágat együtt kezelünk, ha a kettő megpróbál párbeszédet folytatni egymással. Olyanképp biztosan összeegyeztethetők, hogy képben is el lehet mondani egy verset, és versben is lehet festeni; vagyis el is mosódhatnak ezek a határok. Ugyanúgy szeretem, ha versek születnek képekhez, vagy képek versekhez. Az illusztrációk is nagyon közel állnak hozzám – ez is egy párbeszédnek tekinthető: inspirálja az egyik a másikat. Én régebben csak zenére tudtam írni, mert valahogy a zene hozta elő a képeket az első írásaimban. Olyan volt, mintha vezetné a kezemet egy dallam. Zongorazenéket hallgatok mostanában, ezek nagyon el tudják vinni a fantáziámat. Egy másik világba invitálják az embert. No meg az sem mindegy, hogy nem ugyanaz születne meg akkor, ha zene nélkül hoznák létre őket. Az egyik a másik nélkül mást eredményezne. Ez a párbeszéd kialakulhat ugyanígy a képek szintjén is; tervben is van egy olyan kötet, melyben festményekhez írok verseket. Nem feltétlenül illusztrációképpen, nem leírni akarom azt, amit a kép mutat, hanem idézést létrehozni a kettő között, s a képekből kibontakoztatni a szöveget. Ez egy jó kísérletnek tűnik a jövőben.

– Hogyan dolgoztok össze édesapáddal? Vannak közös projektjeitek?

–  Szeretném, ha a jövőbeli köteteim borítóján is szerepelnének a festményei, jó lenne, ha úgymond védjeggyé válna egy kicsit. Egyébként nem igazán vannak tudatosan szervezett közös projektjeink; viszont nemrégiben írtunk közösen egy esszét egy huszadik századi kárpátaljai magyar festőművészről, Erdély Béláról. Magyarországon annyira nem ismert sajnos, de a kárpátaljai festőiskolának alapító tagja, s a jelentősége felbecsülhetetlen. Amellett, hogy zseniális festő volt vannak regényei, versei, naplói, amik fennmaradtak. Ezekben nagyon érdekes művészetfilozófiai megállapításokat tesz az egész művészetre, szeretetre, Istenre vonatkozóan. Ezzel az oldalával még nem igazán foglalkoztak, és így ezt a témát dolgoztuk fel az esszében édesapámmal. Ő inkább az életrajzi részével, jelentőségével és hatásával foglalkozott, én pedig a filozófiáját próbáltam megragadni az írásai alapján. Egy antológiában fog megjelenni ukrán és magyar nyelven is.

– A verseskötetedet – tematikáját tekintve – főként a természetközeliség tartja össze. Szoktál-e, s ha igen miképpen szoktál a természettel párbeszédet folytatni? (Hogyan töltesz egy napot a természetben?)

–  Úgy érzem, hogy folyamatosan van egyfajta párbeszéd a természet és köztem, mert itt élek a kellős közepén, most egy erdő közepén, egy tanyán. Ahogy kinézek az ablakon, vagy kilépek az ajtón folyamatosan fák vesznek körül – szüntelenül kommunikálunk egymással. A művészet és az irodalom terén viszont egyáltalán nem volt tudatos a megjelenésük, csak egy idő után fedeztem fel, hogy állandó jelleggel jelen vannak, a képekben is nagyon dominánsak. Az, hogy hogyan találtak rám talán azzal egyeztethető össze, hogy pont akkoriban költöztem ki vidékre és ezek az impulzusok nagyon intenzíven értek a főváros két éve után. Egyébként engem lenyűgöz, számomra ez egy misztikus hangulat. Számomra a természet a tisztaságot jelenti, itt nem találkozom gonoszsággal, irigységgel és egyéb kicsinységes dolgokkal.

– Hogyan hatott rád a sok költözködés? Sokat segít az írásban az, hogy távol vagy a nagy városok nyüzsgésétől, zajától?

–  Éveken keresztül csak kollégiumi szobákban éltem, majd egyik albérletből a másikba pakoltam. Sosem volt egy otthon-érzésem, tudtam, hogy el fogok menni ezekről a helyekről, akkor is, ha kiteszem a képeimet a falra és megpróbálom otthonossá tenni. Tudtam, hogy ezek nem állandó dolgok, így persze a költözés mindig megviselt. Viszont már a jelenlegi házunk saját, talán ezért érzem azt, hogy végre megérkeztem. Ez még nagyon újszerű. Gondolom a versekben majd utólag fog lecsapódni. A természetközeliség nálam abszolút jó hatással van az írásra, sokkal könnyebben találom meg a gondolataim.

– Egy évvel ezelőtt úgy nyilatkoztál, hogy a második versesköteteden dolgozol, és hogy a 2022-es elejére várható az elkészülése. Hogy haladtál a terv megvalósításával? Reménykedhetnek az olvasók, hogy felkerül a nyári olvasmánylistákra?

–  Az év elején valóban leadtam a kötettervemet, de még egyenlőre nem kaptam semmi visszacsatolást ezzel kapcsolatban. Reménykedem, örülnék, ha már ebben az évben megjelenne.

– Egy prózakötet-tervet is emlegettél. Mire számíthatunk egy nagyon erőteljesen lírai út után? Milyen témák foglalkoztatnak? 

–  Elég régen már, hogy elkezdtem foglalkozni egy novellafűzér megírásával, ami abbamaradt az idők folyamán. A történet egy kisfiúról szól és arról, hogy hogyan fedezi fel maga körül a világot. A gyermeki világ egy kicsit szürreális és abszurd, ezt a légkört szeretném visszahozni a novellákban. Meseszerű világban játszódna, de mégis a valóságban. Általános tapasztalatokra gondolok, amikor ismerkedik az ember a világgal és önmagával: az introvertáltság és extrovertáltság kettősége, barátkeresés, milyen, amikor be vagy zárva magadba, milyen mikor nyitsz mások felé, de akár a normalitáson kívüli állapotok, amikor megőrülsz. A kérdés az lenne, hogy ezzel miképp birkózik meg ez a gyerek, és hogy milyen emberekkel találkozik, akik segítenek neki megismerni a körülötte lévő dolgokat és önmagát.

Elég nehezen tudok koncepcióban gondolkodni, így utólag foglalkoznék a szöveg szerkesztésével. Nagyon nehéz prózában dolgoznom, hozzászoktam a lírai világ tömörségéhez, és sokszor azon kapom magam, hogy két vagy három mondatot sem tudok összefüggően egymáshoz kapcsolni. Muszáj többet foglalkoznom ezzel, úgy hiszem a sok olvasással ki lehet ezeket a problémákat küszöbölni.

A gyermeki perspektíva megragadása sem könnyű, egyre távolabb vagyok ettől a világtól. Talán az álmokon keresztül lehet hozzá közelebb kerülni. Fontos szerintem, hogy az ember ne fásuljon bele a hétköznapok szürkeségébe, hanem rá tudjon csodálkozni egy-egy dologra, mert amíg ezt meg tudja tenni addig működőképes benne ez a gyermekén.

– Hogyan vélekedsz a kortárs irodalomról? Vannak preferált szerzők, akiket szívesen olvasol, követed a pályájukat?

–  Úgy gondolom, hogy nagyon sok élő magyar költő van most, hemzseg az irodalom a szerzőktől; remélem az olvasókból is ennyi van. Jónak tartom, hogy ezeknek a nagyja remek alkotó, és az is jó, hogy lehet különböző eseményeken, táborokban találkozni, és testközelből érintkezni velük, tanulni tőlük. Ilyen példaként érdemes megemlíteni akár az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát is. Azt viszont sajnálom, hogy eléggé megosztott az irodalom is, és nem mentes különböző emberi kicsinyességektől. Számomra a művészet egy tiszta dolog, szerintem ez kellene érvényesüljön. Talán ezért nézek fel azokra az alkotókra, akik semlegesek tudnak maradni ebből a szempontból.

Akiket olvasok és nagyon szeretek: Zalán Tibor talán a topp, szeretem olvasni és van szerencsém ismerni is. Felnézek Végh Attilára, aki oktatóm és mentorom is. Szeretem Jónás Tamás költészetét, Farkas Wellmann Éváét, Terék Annáét, de a fiatalabbak közül is említhetném még Bék Timurt és Kovács Újszászy Pétert is.