Ilyés Krisztinka: Számomra az irodalom egy oltáron van – interjú Jánoki-Kis Viktóriával

2022. július 05., 09:50

Az építészettől az irodalomig, a novelláktól a regényig menetelt, utóbb pedig a forgatókönyvírást is kipróbálta az idei KMI 12 Szerzőbár tagja, Jánoki-Kis Viktória. A tavalyi Móricz Zsigmond-ösztöndíjas írónővel a meg nem bánt pályaváltásról, az írás folyamatáról és mérhetetlen szeretetéről is beszélgettünk.

Jánoki-Kis Viktória / Fotó: PKÜ-KMI

Pályafutásodat építészmérnökként kezdted. Mi volt az a pont, amikor rájöttél, hogy az írás a neked kiszabott igazi út?
Az irodalom mindig is érdekelt, iskolás éveimben rengeteget olvastam, és egy időben szerettem volna bölcsészpályára menni, de a szüleim lebeszéltek róla. Magyar–német szakos tanárokként úgy látták, jobb, ha egy magasabb jövedelemmel járó hivatást választok. Tizenéves koromban a rajzolás jelentette az elsődleges kifejezési formát számomra. A szabadidőm nagy részét skiccelgetéssel, képek másolásával és festéssel töltöttem. Azt már egészen korán megéreztem, hogy az alkotás adja a legnagyobb örömöt, de először azt gondoltam, a kézügyességemen és a megfigyelőképességemen keresztül fogom megtalálni az utam. Ez egy darabig építészként jól működött, öt évig dolgoztam a szakmámban, de a sokadik gyár megtervezése után erős hiányérzetem támadt, mert a gondolataimat, a belső világomat nem tudtam megmutatni. A nyaralások alatt egyre gyakrabban előfordult, hogy történeteken gondolkodtam. Amikor kiolvastam Gabriel García Márquez Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című regényét, először fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lehet írónak lenni. Ekkor már esténként lejegyeztem néhány történetet. Innen persze még hosszú volt az út – a váltás nem egyik napról a másikra történt. Csak a gyerekeim születése után léptem át az irodalmi pályára.
Akkor teljesen véget vetettél ennek a szakmának, most már csakis az írással foglalkozol, az írásra koncentrálsz?
Egy ideig megpróbáltam párhuzamosan foglalkozni a kettővel; a novelláskötetem írása közben koncepcióterveket készítettem a férjem cégének. A tavaly megnyert Móricz-ösztöndíj után azonban egyértelművé vált, hogy a két tevékenységet együtt már nem tudom folytatni. Jelenleg is érvényes a kamarai jogosultságom, tervezhetnék kisebb léptékű házakat, de már nem fér bele a hétköznapjaimba. Teljesen viszont nem szeretném elhagyni a tanult szakmámat, mert bármikor úgy hozhatja a sors, hogy ebbe az irányba kell továbbhaladnom.

A szépirodalmi munkásságod mellett milyen tevékenységeket folytatsz?
Egyéni vállalkozóként alapvetően irodalmi feladataim vannak. Tavaly az első regényemen dolgoztam, idén pedig a forgatókönyvírás zuhant be az életembe. Tavasszal az ELTE és a Budapest Film Academy közösen szervezett kurzusán az egyik munkámat beválogatták a megvalósítandó rövidfilmek közé, augusztusban fogják forgatni. Ennek kapcsán pedig felkérést kaptam egy másik forgatókönyv megírására, melyen lassan három hónapja dolgozom. Ez egy teljesen más terep, mint a szépirodalom, hiszen minden sor megírásánál szem előtt kell tartani a megvalósíthatóságot. Rengeteget tanulok belőle, bár bizonyos értelemben ugyanaz a helyzet, mint korábban a tervezésnél: csak az szerepelhet a papíron, ami kivitelezhető. Ha ez a két rövidfilm kifut, akkor szeretnék ismét novellákat írni, elkezdeni egy újabb regényt, és megpályázni egy komolyabb ösztöndíjat, mert úgy látom, az íráshoz leginkább ez teremti meg a kiegyensúlyozott feltételeket.

Szóba került már, hogy a váltást a kreatív munka iránti vágyakozás idézte elő. Én úgy érzem, hogy az irodalomnak is megvannak a maga határai, olykor a gátjai is. Nincsenek efféle tapasztalataid?
Ebből a szempontból kivételes helyzetben érzem magam, hiszen amióta publikálok, csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy visszadobták az írásomat. A novelláskötetem megjelenésével is óriási szerencsém volt, hiszen nem kellett sehol kilincselnem – a Magyar Napló Kiadó egyértelműen jelezte, hogy érdeklődik a kéziratom iránt. Jelenleg pedig kiemelten sok támogatást kapok a Petőfi Kulturális Ügynökségtől. Az írás gyakorlati részén tehát nem szembesültem különösebb korlátokkal, a kreatív oldalról pedig végképp nem érzek határokat – szerintem egy írónál nagyobb gondolati szabadságot senki nem kaphat. Ez a fő oka annak, hogy a pályaváltás mellett döntöttem.

A rajz és az írás mellett vannak olyan művészeti ágak, amelyekben kipróbáltad magad? Vagy rejtőzködnek benned efféle – akár távoli – vágyak/tervek?
Rajongok a zenéért, de csak hallgatni, élvezni tudom – a zenéléshez soha nem volt érzékem. Egyszer megpróbáltam hegedülni tanulni, de hamar kiderült, hogy én és a hangszerek világa két nagyon különböző dolog. Az viszont hiányzik, hogy a kedvemre rajzolhassak. Tíz évig hivatalból húztam a vonalakat, és közben teljesen elfelejtettem, milyen az, amikor csak úgy, saját örömömre lerajzolom valaki arcát, profilját vagy épp egy szép tájat. Erős a vizuális vénám, és azt hiszem, ez megmutatkozik az írásaimban is. Az emlékezetes, kifejező képeknek drámai hatásuk van egy történetben, ezért is törekszem a filmszerűségre: mindig lássuk magunk előtt a cselekményt, még akkor is, ha az igazán fontos dolgok lelki síkon történnek.

Említetted egy előző interjúban, hogy a novella írása rengeteg előzetes gondolkodást és anyaggyűjtést igényel. Mennyi időbe telik egy novella megírása, ha a téma kiválasztásától egészen a publikálásra váró műig akarunk eljutni?
A kötetemben szereplő történetek sok anyaggyűjtést igényeltek, mert a szereplők sorsán túl mindegyikben körbe akartam járni egy-egy izgalmas témát is. Általában több hétig készültem egy novellára, gondolkodtam, anyagot gyűjtöttem az ismerőseimtől és az interneten. A megírás jellemzően öt-hat napot vett igénybe, az utólagos szerkesztések még egyszer ennyit. Az anyaggyűjtés számomra nemcsak a hitelesség szempontjából fontos, hanem meghatározó ihletforrás is. Amint elkezdek egy témát mélyebben megismerni, élesebben látom a szereplőket és egyre könnyebbé válik a bőrükbe bújnom. A függőségek nagyon érdekelnek. Kristály című novellámban olyan fiatalokról írtam, akik dizájnerdrogokat használnak. Minél többet olvastam róluk, annál jobban értettem, mit miért csinálnak. És szerintem a mai olvasók szeretik, ha a szereplőkön keresztül belelátnak egy olyan miliőbe, amely ismeretlen számukra. Íróként pedig épp azon a ponton válik számomra érdekessé egy történet, amikor úgy érzem, felfedezőútra indulhatok egy ismeretlen világba.

Hogyan működik nálad az írás folyamata? Mindennap kötelező feladatként van beprogramozva, vagy inkább hirtelen ötletek sokaságából jönnek létre a szövegek?
Nem tekintem az írást kötelező feladatnak, de alapvetően kötött ütemterv szerint dolgozom. Prózát írni én csak így tudok. Általában reggel kilenctől délután háromig végzem el a kreatív munkát, az egyéb feladatok pedig estére maradnak, amikor a gyerekek már alszanak.

Először a karaktereket dolgozod ki, és azok élesztik fel a témát/történetet, vagy fordítva, egy kiszemelt témakörre születnek meg a szereplők?
Mindig van egy alapgondolat, amelyről írni szeretnék. A filmekben ezt premisszának hívják. A Tartozás című novellában például arról akartam beszélni, hogy szerintem egy magányosan élő szülő elhanyagolása főbenjáró bűn. A történet célja egy olyan érzés megragadása volt, mely mindig elfog, amikor vidéki szülővárosomból visszautazom a fővárosba. Valamiféle lelkiismeret-furdalással kevert veszteségérzet ez, melyet egy megrázó történetben próbáltam ábrázolni. Ehhez kellett kitalálnom a szereplőket és fölállítanom a cselekményt.

A családon belüli kapcsolatok meghatározóak a novelláskötetben, többnyire az emberi lélekre fókuszálnak a történetek. A szépirodalom mellett a pszichológia is foglalkoztat? Az anyaggyűjtés kihat a pszichológia tudományára is?
Érdekel a pszichológia, van néhány Freud- és Jung-kötetem, de engem elsősorban az egyéni sorsok foglalkoztatnak. Az az összefüggés érdekel, hogy a gyerekkorból hozott sérülések hogyan határoznak meg minket később. Szívesen olvasok olyan különleges idegrendszeri eltérésekről, mint például az Asperger, az ADHD vagy az autizmus, de ezek a szindrómák is csak olyan mélységig érdekelnek, hogy miként hatnak az érintett ember sorsára és a közvetlen környezetében élőkre. A családi kötelékek pedig azért izgalmasak számomra, mert azokból nincs kiút – vagy megoldjuk az ezekben rejlő elakadásokat, vagy örökre cipeljük magunkkal a terhüket. Ennek feszültsége számomra mindig remek kiindulási alapot ad ahhoz, hogy egy történetben a szereplők meghatározó lépésre kényszerüljenek.

Bölcsész szülőkkel az olvasás aktusa sem lehet távoli. Mely könyvek voltak irányadók, melyek a leginspirálóbbak számodra?
A szüleim nyelvtanárokként hosszú ideig éltek Németországban, sok külföldi barátjuk volt, és a nyugati irodalom iránti érdeklődés az otthoni könyvtárunkon is megmutatkozott. Már gyerekként francia, német és amerikai szerzők nagyregényei közül válogattam, ezek sorakoztak a nappaliszekrényünk polcain. Nagyon szerettem Steinbeck, Joyce Carol Oates, Remarque, Hemingway és Thomas Mann könyveit. Máig közelebb áll hozzám a nyugati szépirodalom, mint a közép- vagy kelet-európai, illetve a magyar. Persze az utóbbi években nagyon sok kortárs hazai szerző könyvét olvastam, már csak azért is, mert egyre több az író ismerősöm.

Az első regényed kiadása jövő tavaszra várható. Hogyan tudnád elkülöníteni az írásélményt a novella és a regény között? Melyik műfajban volt izgalmasabb dolgozni?
A legnagyobb különbségnek regény és novella között a sűrítést látom. Egy novella rendkívüli tömörséget kíván: minden mondatnak, szónak jelentősége van. A szereplők sorsát kevés gesztussal és a lehető leghatásosabban kell ábrázolni. Az erős redukció által a végeredmény egy csiszolt gyémánthoz hasonlít. A regénynél ezzel szemben szinte határtalanul tág a tér és az idő. A Vipassana írása közben nagyon élveztem, hogy a három főszereplőmmel tizennyolc fejezeten keresztül foglalkozhattam, és nyugodtan rászánhattam egy-egy hosszabb szakaszt olyan kis lelki rezdülések feltárására, amelyekre egy novellában öt sorom volt. Igyekeztem azért feszes maradni, hogy ne folyjon szét a történet, és megmaradjon a feszültség, de kiélveztem a regény kötetlenségének minden szépségét és szabadságát.

Min dolgozol jelenleg? Szeretnéd kipróbálni magadat más műfajokban is?
Évekkel ezelőtt jártam Lackfi János kreatívírás-kurzusára – szabadverseket és rövidprózákat írtunk. Ott született néhány versem, melyeknek nagyon örültem, főként mert János szerint is igen jól sikerültek. Viszont a líra számomra ingoványos terep, túlságosan alanyi. Kellemetlennek érzem a direkt önmegmutatást, a prózában remekül megbújhatok a szereplőim mögött, mások sorsát egyébként is mindig izgalmasabbnak tartottam a magaménál. A novella és a regény műfaján túl a forgatókönyv is nagyon érdekel. Jelenleg egy rövidfilmen dolgozom, mely az ukrán–orosz háború okozta menekültválságról, a befogadás körüli dilemmákról szól.

Az idei KMI 12 Szerzőbár tagjaként rólad is készül majd portréfilm. Íróként vagy szereplőként érzed jobban magad ebben a műfajban?
Egyértelműen íróként. Rólam ugyan még nem készült el a portréfilm, de az utóbbi hónapokban többször szerepeltem a képernyőn. Legutóbb a Duna TV Létige című műsorának stábja jött el az otthonunkba forgatni, interjút készítettek velem, vágóképeket vettek föl a házunkban, el kellett játszanom, ahogy egy történeten gondolkodva megyek föl a lépcsőn, írok az asztalnál, és más apróságokat. Ez a fajta szereplés izgalmas, de kissé megterhelő. Én abban vagyok erős, amikor elvonulhatok a belső szobámba, és egy lelki térben alkothatok.

Tavaly Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesültél, idén pedig az előbb említett KMI 12 Szerzőbár tagjai között szerepelsz. Hogyan hatnak ki az írásra ezek az eredmények?
Időnként nehéz helyén kezelni azt a sok figyelmet és elismerést, melyet az olvasóktól és a szakmától kapok. De ez inkább lelkileg hat rám, az íráshoz való hozzáállásomat nem befolyásolja. Pedig néha jó lenne, mert még mindig állandó bennem a kétely, hogy képes leszek-e megírni a következő történetet, és komoly félelmekkel küzdök alkotás közben. Persze érzem, hogy folyamatosan fejlődöm, hiszen egyre gyorsabban dolgozom, és azonnal látom a hibákat a kész szövegen. De kitartóan mozgolódik bennem egyfajta hitetlenség a saját rátermettségemmel kapcsolatban.

Én úgy érzem, alázatos vagy.
Az írás elég későn érkezett meg az életembe, viszont annál fontosabb szerepet tölt be most. Úgy is mondhatnám, hogy számomra az irodalom egy oltáron van, amelyet nem tudok csak úgy félvállról venni. Minden történetemnek tétje van, hordoz valamit a saját sorsomból, és igyekszik rögzíteni az általam megtapasztalt valóságot. Sosem adok ki a kezemből elsietett munkát. Addig nem nyugszom, míg el nem érem azt a pontot, ahol azt érzem, ennél jobban már nem tudom megírni az adott történetet. Egykori mentorom, Horváth László Imre fogalmazott úgy, hogy „egy szöveget hányásig kell javítani”. És bár a kép nem a legszebb, szerintem nagyon igaz.

Igény szerint írórezidenciát is biztosít a KMI vezetősége. Kipróbáltad/kipróbálnád ezt a lehetőséget?
Szívem szerint akár fél évre is elvonulnék egy ilyen írórezidenciára, de úgy érzem, ez nem lenne fair dolog a családommal. Igazából egy hét is komoly akadályokba ütközne. A KMI viszont erős hátszelet biztosít az írói munkásságom tágabb körű megismertetésében, és ez óriási segítség. Tavaly decemberig javarészt egyedül bajlódtam a munkámat érintő marketingfeladatokkal, és éppen idén, év elején éreztem azt, hogy kezdek tőle megcsömörleni. Nagyon jókor jött a felkérés, hogy csatlakozzam a KMI 12 szerzőgárdájához. Azóta egyre-másra szervezik nekem az író-olvasó találkozókat, és nagy megkönnyebbülés, hogy nem nekem kell ezzel foglalkozni. Szívesen megyek a programokra, melyekre meghívnak. Magamtól biztosan nem jutottam volna el Orgoványra vagy Mezőkövesdre, és felemelő érzés, amikor ezeken a vidéki településeken nagyszámú közönség fogad, és érdeklődéssel hallgatják végig a könyvbemutatómat.

Hogyan tudsz együtt dolgozni a többiekkel? Inkább egyedül szeretsz irodalmi rendezvényeken, felolvasásokon részt venni, vagy csapatban érzed jobban magad?
Közös fellépésem a többiekkel egyelőre csak az ünnepi könyvhéten volt, de hamarosan együtt megyünk majd Kapolcsra. Sokszor szerepeltem már egyedül, de inkább azt kedvelem, amikor kapok moderátort. Ha többen vagyunk a színpadon, az mindig könnyebb.