Ilyés Krisztinka: ,,Úgy gondolom, van bennem egy egészséges bizonytalanság” – interjú Bánki Benivel

– Amikor rákeresünk a nevedre az interneten, sok mindennel találkozhatunk: influenszerkedsz, slammelsz, verseket és dalszövegeket is írsz, és az Ökumenikus Segélyszervezet több kampányába is bekapcsolódtál. Tizenkét évesen kezdtél komolyabban foglalkozni a szövegalkotással. Hogyan emlékszel vissza az első írásaidra, milyen témák inspiráltak téged kisiskolásként?

– Koraérett fiúként hallgatóztam és figyeltem: a felnőttek beszélgetései érdekeltek. Az olvasmányok közül is azok vonzottak leginkább, amiket nem egészen értettem. A gyermekkor törékenysége, az elmúlás éppúgy foglalkoztatott, mint a szerelem. A szüleim egy napon megtalálták a füzetemet, aminek a borítóján ez állt: ,,Bánki Benjámin összes eddigi, el nem ismert alkotása”. Karácsonyra be is köttették, úgy kaptam kézhez, kemény fedeles könyvként az írásaimat. Ekkor 12 éves voltam.

– Az irodalom iránti szeretetedet elsősorban a családodnak, édesapádnak és a CD-kről meghallgatott verseknek köszönheted. Voltak kedvenceid? Van rá alkalom, hogy ma is kézbe veszed ezeket a CD-ket és újrahallgatod őket?

– Ha nem is CD formájában, de az interneten ma is visszatérek azokhoz az ikonikus versmondásokhoz, amelyek nagy hatással voltak rám. Érdekes, hogy gyerekkoromban inkább Latinovits Zoltán, később viszont Jordán Tamás szuggesztív előadásában szerettem hallgatni a magyar költészet klasszikusait. Előbbitől az Eszmélet, utóbbitól a Szabad ötletek jegyzéke fontos számomra, így a kapocs épp József Attila. De nagy élmény nézni Pilinszkyt is, ahogy a saját műveit olvassa fel.

– A környezeted viszonylag elég hamar felismerte a benned rejlő tehetséget. Középiskolásként bekerültél a La femme 50 tehetséges magyar fiatal nevű mentorprogramba, később pedig a Nemzet Fiatal Tehetségei ösztöndíjasa is voltál. Hogyan kezelted, illetve nehéz volt megbirkózni azzal a hírnévvel, amelyet a tehetséged és a felsorolt támogatások nyújtottak?

– Úgy gondolom, van bennem egy egészséges bizonytalanság, ezért soha nem tudok egészen elégedett lenni magammal, cserébe viszont állandóan törekszem önmagam fejlesztésére. Nagyon figyelek arra, hogy ne kényelmesedjek el és az átmeneti siker ne részegítsen meg. Ezért végeztem el az irodalom- és kultúratudomány mesterképzést és jelentkeztem a doktori iskolába, mert habár a hírnév sokat ad, de az nem cél, legfeljebb eszköz.

– A La femme 50 tehetséges magyar fiatal mentorprogramban példaképed, Lackfi János mentorált. Hogyan tudtál együtt dolgozni a kortárs irodalmunk egyik legelismertebb költőjével?

– Lackfi Jánoson kívül Simon Márton és Szálinger Balázs is véleményezte a szövegeimet gimnazista koromban, ők mentoráltak az indulásom során. Az irodalmi műhelyek, a kreatív írás szakmailag sokat segített, a legnagyobb kihívást mégis az jelentette, hogy rátaláljak a hangomra. Ezt a munkát mindenkinek egyedül kell elvégeznie.

– Két énedre hivatkozol, amikor bemutatkozol: egyrészt influenszer vagy, másrészt viszont van egy magányosabb tevékenységed: az alkotás. Azt állítod, a kettő nem üti egymást. Voltak ezzel kapcsolatban negatív tapasztalataid?

– Igazán szeretek a határokon dolgozni és hibridekben gondolkozni, míg mások inkább kategóriákat emlegetnek és felcímkéznek mindent. Nekem belefér ez az ingaszerű mozgás a kilengésekkel együtt, de volt, hogy egy irodalmi folyóirat ezért nem hozta le egy versemet, és fordítva is, az internet véleményvezérei is fordultak el tőlem, mert nem tudták értelmezni a jelenséget. Az ilyen hozzáállás ma már nem ér felkészületlenül és nem bénít le: emelem tovább a hidat pop- és magaskultúra között. Én megértem, ha valakinek szűk a látóköre, de az én világom ennél jóval tágasabb.

– A celebség nem merül ki a magamutogatásban, fontos, hogy értékeket is közvetítsünk – vallod. Tehát az irodalom terjesztését az influenszerkedésen keresztül látod megvalósíthatónak?

– Igen, hívtak már irodalmi influenszernek is emiatt. Ha rendelkezésünkre állnak új csatornák, az irodalmi kommunikáció új felületei, fórumai, nagy hiba lenne, ha nem élnénk ezekkel. Miért ne mondhatnék verset az Instagramon vagy a TikTokon? Ha úgy érezzük, kevés érték van ezeken a platformokon, ideje, hogy pótoljuk a hiányt.

– Hogy látod, mit szeretnek ma a fiatalok az irodalomban?

– A pár másodperces videók, a hatásvadász címek és a felugró hirdetések jelenében nem csoda, hogy a fiataloknak nincs türelmük a hosszú művekhez. De úgy látom, ők is meg tudnak különböztetni egy jó sort egy rossztól, és ami igazán zseniális, sosem marad rejtve. A versek online gyakran a mottóként kiragadott, idézhető soraikon keresztül illeszkednek két beállított kép vagy sűrűn vágott videó közé, de ha képesek megálljt parancsolni a telefonon görgető ujjnak, a hiperlinkek koordinálása mentén cikázó tekintetnek, az már sikerként könyvelhető el. Mindenki szereti megszólítva érezni magát: azt hiszem, az új nemzedék tagjai épp ezt várják az irodalmi szövegektől, hogy a 21. századi önmagukra, fájdalmaikra és vágyaikra ismerjenek egy műben.

– A rendhagyó irodalomóráidon sok új utat és megközelítést mutatsz a diákoknak. Az utóbbi projekted a zene és a költészet kapcsolatában rejlik. Klasszikus versek és kortárs dalok mixelésére ösztönzöd az óráidon a fiatalokat. Honnan jött ez az ötlet és mi a végeredménye a feladatnak?

– Állandóan azt hangoztatjuk, hogy a mai fiatalok már nem olvasnak, miközben elég közeli kapcsolatban állnak a dalszövegekkel. Ebből a felismerésből következett az ötlet, hogy a középiskolás diákokat a saját nyelvükön, a kedvenc zenéiken keresztül szólítsam meg, majd tereljem a költészet felé. Hiszen vannak élethelyzetek, amikor a Bagossy Brothers talál be, de Kányádi Sándor éppolyan aktuális lehet; ezt akarom megmutatni. Nemcsak az a szöveg szólhat rólunk, ami tegnap született, hanem az is, ami száz évvel ezelőtt és érdemes a nagy költőinkhez fordulni válaszokért. Ráadásul ez a feladat azt is bizonyítja, hogy a szövegalkotás örömöt ad, ez a generáció pedig tud nagyon kreatív lenni és szüksége van a sikerélményre.

– Te magad is közel állsz a zenéhez, hiszen dalszövegeket is írsz. A zene és a költészet ugyanazokat az értékeket képviseli számodra? A zenén keresztül pedig könnyebb a költészet világához is kapcsolódni?

– Bánom, hogy nincs szép énekhangom és sosem tanultam meg hangszeren játszani, azt hiszem, ezeket a hiányosságaimat kompenzálom azzal, hogy egyre több zenei projektben is közreműködöm. Azt talán nem kell magyarázni, hogy sok esetben hogy milyen vékony a határ vers és dalszöveg között, én is ehhez a gazdag hagyományhoz szeretnék csatlakozni. Jelenleg olyan előadókkal dolgozom együtt mint Puskás Peti, Dallos Bogi, Szivák Zsolti és Tolvai Reni.

– Melyik műfajban nehezebb az alkotás? Hogyan tudnád elkülöníteni a két alkotói folyamatot?

– A figyelemért való küzdelemben mindenképpen könnyebb dolga van a zenének, hiszen a leírt szöveghez képest pluszdimenzióval bír. A dallamvilág viszont határok közé szorítja a szövegírót, hiszen hoz magával egy olyan hangulatot, amihez érdemes igazodni. A vers számomra szabadabb tevékenység: nincs előre megszabott ütem, csak a mű belső lüktetése.

– Egy középiskolás bemutatkozásodkor a céljaid között megemlítetted a latin- és az ógörögtanulást. A holt nyelvek iránti érdeklődésed is az irodalomhoz köthető?

– Igen, bár akkoriban még mindenképpen naiv voltam, hogy azt hittem, mindenre lesz időm és enyém lehet a világ összes tudása. Annak nagyon örültem, hogy a mesterképzés szabadon választható óráiként felvehettem a poétika- és a stílusgyakorlat-kurzust, illetve hogy a lírás érdeklődésem egy Borbély Szilárd Halotti pompáját vizsgáló diplomamunkában összpontosulhatott.

– A versírás mellett, ha alkotásról van szó, a slammelő Beni juthat eszünkbe. Mikor kezdett el érdekelni ez az előadói műfaj?

– Versmondó fiúként már nem volt idegen a színpad, amikor felfedeztem a pécsi slamklubot. 15 évesen már épp elég magyar rapet hallgattam, hogy fülem legyen a jó szójátékokra, a bemondásokra és punchlineokra. Az első versenyemet rögtön meg is nyertem, és most úgy hiszem, a kísérletező kedvem miatt a slam nyelvét érzem igazán magaménak.

– Pár éve az embereket az irodalom felé terelő Red Bull Pilvaker együttes tagja lettél. Az összművészeti projekt ötlete 2012-ben született azzal a szándékkal, hogy a maga eszközeivel tisztelegjen a hősök előtt és közelebb hozza a mai szóforradalmárokat az 1848-as költőkhöz. Hogyan inspirált ez a csapat, mit tettél hozzá a közösséghez?

– Máig hihetetlen, hogy 2019-ben kiállhattam 13 ezer ember elé, hogy a saját szövegemet előadjam, ráadásul 2022-ben ugyanezt egy dupla telt házas műsorral sikerült megismételni. Több szempontból kakukktojásként érkeztem, mégis: a csapat legfiatalabb tagjaként és egyetlen slam előadójaként is azonnal befogadtak a többiek, a hazai könnyűzenei szcéna szereplői. Ezt mi sem igazolja jobban, mint hogy a tizedik, egyben utolsó Pilvakeren hat csodálatos művész szájából hangzottak el az én soraim: Kautzky Armand, Sub Bass Monster, Fluor Tomi, Lábas Viki, Farkas Izsák és Trokán Nóri.

– Már kisgyerekként is minden nyarat Balatonfenyvesen töltöttél. Az év többi részében viszont szülővárosodban, Pécsen, vagy tanulmányaid okán Budapesten lehet téged elérni. A három helyszín közül melyik milyen mértékben inspirál? Melyik település az, amelyik leginkább segíti és hatással van az önkifejezési és önmegvalósítási folyamataidra?

– Év közben nagy a hajtás, az egyetemi órákra való készüléshez idén a szakdolgozat munkálatai is hozzáadódtak. Ilyenkor leginkább arra van időm, hogy mondatokat gyűjtsek, szövegtöredékeket a jegyzeteim közé. A Pécs–Budapest vonalon ingázva nyitott szemmel és füllel járok, így inspirálódom. A Balatonon töltött nyarak nagyobb szabadságot ígérnek, hagynak elidőzni és elrendezni ezt az élményanyagot.

– Melyek a legfontosabb céljaid az irodalom terén?

- Szerencsésnek tartom magam, mert a 2015-ös bemutatkozásom óta – amikor megnyertem a KiMitTube nevű online tehetségkutatót – már nem cseng ismeretlenül a nevem, és ha megjelenik egy alkotásom, az garantáltan közönségre talál. A sok különálló projekt helyett viszont inkább nagy, összefogott struktúrákban gondolkodom: albumban és kötetben.