Salkaházi (Schalkház) Sára nagyon nagy utat járt be, amíg Kassáról, egy jómódú család szülöttjeként eljutott a Schlachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságáig. Az írónak készülő, nagyvilági nőtől a menekültek rejtegetéséig, amelynek jutalma a nyilas korszakban, alig pár héttel Budapest felszabadítása előtt, sok ezer embertársával egyetemben, a kivégzés lett. Miután letartóztatták, a Duna-partra hajtották és megszabadították őket a ruháiktól, cipőiktől, majd a jeges Dunába lőtték őket.
Családja Kassa egyik legismertebb családja volt. (A Schalkház, a mai Slovan Szálló helyén, legenda volt Kassán, Apponyi Alberttől kezdve Jókai Móron át Bartók Béláig és Pablo Casals-ig hírességek egész sora fordult itt meg.) A tanítóképzőt végzett fiatal, nagyvilági lány írónak készült. Első írásait, allegorikus-szimbolikus novelláit rajongó jóságkultusz jellemezte, de ahogy élete a szegények, az elesettek felé fordul, írásaiban is megjelenik a külvárosi nyomor naturalista ábrázolása. „Keresztül kellett gázolnom önmagamon, hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre.” 1934-ben megjelenik egy részlet A Varga lány meghal címmel, állítólag elkészült regényéből, a Prágai Magyar Hírlapban, de a Vigiliának elküldött regénye sajnos elkallódik. Így egyetlen megjelent könyve a Fekete furulya című elbeszéléskötete, amely 1926-ban Kassán került kiadásra. Rá egy évre ismerkedik meg a Szociális Testvérek Társasága nevű katolikus apácarenddel, 1940-ben leteszi örökfogadalmát (Alleluja! Ecce ego! – Íme itt vagyok, küldj engem!), s Brazíliába készül missziós munkára a magyar bencések mellé.
De a Sors másképp akarta. A háború vérzuhatagában a többi társával együtt zsidókat bújtatott, s így elérte a végzete. „Mielőtt a sortűz eldördült volna, egy alacsony termetű, rövid fekete hajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult, egy pillanatra szemükbe nézett, majd letérdelt, s égre emelt tekintettel széles, nagy keresztet vetett magára. Ez volt az utolsó mozdulata.” Idézet az 1967-es zuglói nyilasper egyik vádlottjának tanúvallomásából. Ő volt Salkaházi Sára, akit 1969-ben a Jad Vasem felvett a Világ Igazai közé, 2006-ban pedig XVI. Benedek pápa boldoggá avatta.
Karácsony című novellája eredetileg az 1937-ben megjelent Szlovenszkói magyar írók antológiája első kötetében olvasható.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Világszínvonalú és példaadóan magyar – ez a két dolog jut eszembe elsőre Ferenczi Györgyről és a zenéjéről, amely a nyolcvanas évek közepe óta, mint nagyon tudatosan építkező életmű, jelen van a magyar kulturális valóságban. Kevés ilyen jellegű zenei pályával találkozhatunk, nemkülönben ilyen mérvű művészi és emberi tudatossággal, amely a zenén túl is érzékeny a világot átívelő kulturális összefüggésekre, mögöttük pedig a művészet egysége és mindenekfölöttisége áll.
Fülöp Tibor népszerű és sikeres festő, mégsem ismert a hazai nagy publikum előtt. Neve egybefonódott a pompás színvilágú, a realizmus és szürrealizmus keverékéből született sajátos irányvonallal, amely leginkább a New Yorkban élő perui grafikus, Boris Vallejo fantasztikus, erős színvilágához áll közel. – Mégsem ő az egyetlen, akinek a munkássága sokat jelent számomra. Talán meglepő, de Munkácsy és Csontváry festészetéért, téma- és színvilágáért is oda vagyok – mondja.
Reisinger János irodalomtörténész a Duna Televízióban tartott előadás-sorozatot Jézus és… címmel, ahol többek között megemlékezett Jézus és a gyerekek kapcsolatáról is. A tanár úr nemrégiben vajdasági körúton volt. Ekkor találkoztunk vele, és a Biblia irodalmisága, irodalomban való megjelenése és költőink istenkeresése mellett az említett témáról is kérdeztük.
Nagy Lea 17 éves korában, 2018-ban jelentette meg első verseskötetét Légörvény címmel (elnyerte vele a Magyar Írószövetség Debüt-díját), idén pedig megjelent a Kőhullás című új kötete is. A vele folytatott beszélgetés után egész éjszaka azon töprengtem, hogyan tudnám megfogalmazni mindazt, amit inspiráló lénye tanított nekem ezalatt a röpke félórás, ám mélységeiben felejthetetlen társalgás során.
„Az arcok fényképezésére valamiért erősen ráállt a szemem, elkaptam az emberekben, hogy melyik az az előnyös póz, amit majd szívesen látnának viszont. Amikor ugyanis az ember a fényképezőgépet felemeli, mindenkinek megváltozik az arca, ezért kifejlesztettem egy technikát, hogy ne vegyék észre, ha fotózom” – Dávid Sándor vall a fotográfusi pályájáról, valamint az 1989-es romániai forradalomkor készített, majd három évtizedig fiókban pihenő sorozatáról.
„Az irodalom szerintem akkor jó, ha valamilyen értelemben kapcsolódik a hagyományhoz, folytatja, meghaladja vagy felülírja azt. Mi, kárpátaljai alkotók, olyan irodalmi örökséget kaptunk, amelyben az életművek legnagyobb része politikai motivációkkal terhelt. Óvatosan és kritikusan kell bánni ezzel a hagyománnyal, nagyon nehéz az értékelvű szelektálás. És még rosszabb a helyzet, ha ellenőrizetlen, csupán elbeszélésekből ismert tradícióval állunk szemben.”
Hamvas Béla valószínűleg teljesen rosszul lenne ettől a titulustól, és a maró gúny pengéjével szaggatná szét Maja fátylának ezt a személyi kultusszá csomósodott szövetdarabkáját. Ahogy minden igazi mesternek tennie kell. Ilyen mesterek természetesen csak mirákulumokban, koanokban, példabeszédekben és sagákban léteznek. Olyan emberek, mint Hamvas Béla, igazából nincsenek a történelmi valóságban. Azok az alkotók és gondolkodók, akik a valóság ilyen mértékű, átfogó sűrítését végzik egész életművükben, automatikusan egész életüket tömény példázattá alakítják.
„… a költő nem tesz mást: csak tűzliliomot ültet a lét szívébe. Elmondja a világot és meg akarja változtatni a világot. A jóság küldötte ő. Az élet énekese és társa a halálnak. Énekel, amíg száját be nem tömi a föld. És mindenkinél jobban vágyódik a szabadságra és a szeretetre.”
A nagy művészeket sokan hajlamosak vagyunk csak abban az állapotukban számontartani, amikor már megalkották azokat a műveiket, melyek halhatatlanná tették a nevüket, s ha tudomást is veszünk a pályakezdés nehézségeiről vagy egy-egy küzdelmes korszak megpróbáltatásairól, azokat csupán érdekes életrajzi adalékként könyveljük el. Vörösmarty Mihály esetében – művei széljegyzeteként – három meghatározó viszonyulást emelnék ki: az édesanyjához, feleségéhez és pályatársaihoz fűződő viszonyát.
„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.