Juhász Dósa János: Stelczer Endre 57 verse hófehér köntösben

2020. november 27., 01:25

„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó” – mondta barátnőjének, Mayer Juditnak pár nappal a front megérkezte előtt. 22 éves volt, komor, s bár már látszott a háború vége, nem igazán tervezgetett, mint a kortársai. Volt már 57 verse, Kosztolányi Dezső és Vajda János a társai a költői útkeresésben.

Édesapja, Stelczer Lajos a pozsonyi magyarság meghatározó alakja, a Szlovenszkói Magyar Párt tisztviselője, s mint annyian mások, 1945-ben ő is Budapestre menekül, kénytelen elhagyni annyira szeretett szülőföldjét. De csak az egyik fiát, Elemért viheti magával. Elemért, aki évtizedekig őrizgeti szeretett bátyja verseit. Szalatnai Rezső a negyvenes évek elején egy karcsú kis kötetet már összeállít három egykori tanítványa verseiből. Köztük van Stelczer Endre is. „Keserű és kiábrándult, de sorai hívő szépséggel feszülnek… A tájat, szülővárosát még nem látja, csak önmagával van elfoglalva. S ez is mindennél jobban bizonyítja, hogy ifjú, aki benső világával gondol csupán. Lesz nap, amikor észreveszi a külső dolgok érdemét és szépségét is” – írja verseiről tanára. Tévedett. A sors ugyanis nem adta meg számára ezt a nagyívű lehetőséget. A pozsonyi harcok egyik utolsó áldozataként teljesedett be jóslata. Öccse és barátnője évtizedekkel később magánkiadásban, hófehér köntösű kötetben (Üzentek értem) adta ki a Stelczer-összest. 57 költemény, egy búcsúvers, pár visszaemlékezés, s megkésett könyvbemutató Pozsonyban és Budapesten.

 

Stelczer Endre | Versek
A szememet, Uram, ó én is behúnytam,s vakon, elhagyatva járok e világban.Nem hallok fülemmel s szívemmel nem érzek,nem engedi bűnöm, hogy hívjalak Téged.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)