Kincses Krisztina: Ajlik Csenge: Mindenben ott vagyok én, és mindenben ott van az Isten

– 2022. április vége felé megosztottál egy képet nagypapád noszvaji kunyhójáról. Mi a kunyhó története és hogyan csatlakoztál be ebbe?

– Miután elvégeztem az egyetemet, egy darabig még Pesten maradtam, és munkát vállaltam egy kínai cégnél mint tolmács. Bő egy év után egyre megterhelőbbé vált lelkileg ez az időszak, elsősorban azért, mert rendszerint ilyenkor, az egyetem elvégzése után eszmél rá az ember, hogy mindössze két napja van a hétből, amikor szabadon gazdálkodhat az idejével, az összes többin pedig feladatszerűen mindig csinál valamit, és legtöbbször még azt sem nagyon tudja, hogy minek. Kerestem a helyemet. Az is nehéz volt, hogy nagyon szeretek természetben lenni, a városban viszont kénytelen voltam legalább egy villamosra vagy egy buszra felszállni ahhoz, hogy eljussak egy olyan pontra, ahol van egy kis foltnyi zavartalan természet. Később visszamentem a szüleimhez Egerbe, és egy beszélgetés során szóba került anyukám nagypapámtól örökölt kunyhója. Akkor már körülbelül negyven éve nem nyúlt hozzá senki, a családnak nem volt rá kapacitása, hogy foglalkozzon vele, ezért anya nagyon sokat gondolkodott azon, hogy eladja. Az eszmei értékét viszont nem lehetett anyagiakban mérni, és elmondása szerint volt egy megérzése, hogy megtalálja a szerepét ez a hely valamelyik gyerekének az életében. Így is lett. Felmondtam a munkahelyemen, más alternatívákat kerestem, és rövid időn belül egy közös családi projektté nőtte ki magát a felújítás. Azt gondolom, ez kicsit mindenkit kikapcsolt, és bárki, aki eljött segíteni, család, barátok, néhány órára ki tudott szakadni a saját kis mókuskerekéből. Nem állítom, hogy könnyű volt például negyven fokban cserepeket pakolni, vagy lebontani a tető belső részét, amit belaktak a nyestek, de mindenképpen megérte. És hálás is vagyok a rengeteg segítségért. Mivel rengeteg időt töltöttem a telken, egyre több szállal kezdtem el kötődni hozzá, és mivel erőteljesen spirituális vagyok, nagyon sokszor éreztem itt a nagyapám jelenlétét. Anyukámmal nagyon sokszor elérzékenyültünk, például akkor, amikor megtaláltuk a nagypapám kéziratát, amiben még a kunyhó építésének részleteit írta le. Ilyen és ehhez hasonló esetek után már nem tudtam nem kötődni a helyhez, ez volt a mentsváram. A felújítás után állandó lakhelyemmé vált, ahol végre nem betontenger, hanem az erdő fog közre.

– Innen nézve pedig nem meglepő, hogy az általad megosztott érzések, tapasztalatok, élmények legtöbb esetben a természet apró szépségei köré szerveződnek. Mit tett hozzá a természettel való kapcsolódás az életedhez és az alkotói énedhez?

– Nemrég egy magyar hölgytől kezdtem el tanulni a régi pogány papnői világról és a természettel való analógiákról, így nekem a természettel való kapcsolódás leginkább a nőiségemhez adott hozzá. Amikor Pesten laktam, még nem tudtam, hogy azért vágyom ennyire a természet közelségére – hogy bogarakat nézzek és apró dolgokat figyeljek –, mert úgy éreztem, hogy teljesítmény szintjén egy abszolút férfivonalon haladok; hogy mindent tolnom kell magam előtt, és egyszerre kell mindennek lennem. És azt hiszem, pont a puhasága hiányzott az életnek. Nagyon sokszor töprengtem azon, hogy mi van, ha épp azzal teszem magam tönkre, hogy mindent akarok? Persze nekem is fontos az egzisztenciális stabilitás, csak egy idő után már kissé agymosottnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy tényleg el fogok menni egy katica vagy mókus mellett? Vagy az első tavaszi jó időt egy irodában fogom tölteni, mert a munkaidőm miatt nem tehetem meg, hogy kimenjek?

De talán még azt adta hozzám a természethez való kötődés, hogy sokkal több dologban látom Istennek vagy a Földanyának a jelenlétét. Nem koncentrálódik egy olyan dologra, ami tőlem távol van, hanem mindig észreveszek a világban egy-egy analógiát. Nemrégiben, amikor a mínusz fokokat orkán erejű szelek kísérték, nekem is épp akkor volt egy nehezebb időszakom lelkileg, és úgy éreztem, hogy ez nem lehet véletlen. Mert amikor jön egy nagyobb szél, és azt érzem, hogy mindjárt elfúj, és aztán mégsem, akkor az tud adni utána egy óriási szilárdságot. Egy érzést, hogy oké, ezt is kibírtam, még itt vagyok, bármi is történjen velem vagy bennem, át lehet vészelni. Valahogy így tudnám ezt megragadni. Isten nem egy távoli dolog, hanem egy olyan valami, ami mindenben benne van. Olyannyira, hogy még a zajban, a betonban és a nem-természetben is. Most ezt gyakorlom, hogy a számomra nem túl komfortos élethelyzetekben is észre tudjam venni.

– Minek köszönhető ez a nagyfokú tudatosság magad és a világ felé?

– A tudatosságom nem feltétlenül a természethez való közelségemnek köszönhető, sokkal inkább annak, hogy alapvetően rettentő kontrollmániás vagyok. Ez segített megérteni azt is, hogy hiába tervezgetek előre bármit vagy számítom ki percre pontosan a dolgokat, az a legtöbb esetben úgy sem aszerint fog megvalósulni. Az életem során rengetegszer megtapasztaltam, hogy  valójában csak egy apró porszem vagyok a nagy egészben. Persze nekem is vannak vágyaim és céljaim, de talán az volna a legjobb, ha egyfajta kohézió alakulna ki ember és Isten között, hogy kéz a kézben tudjunk cselekedni. Ehhez nem is kell feltétlenül hinnünk Istenben, elég, ha hiszünk a körülményekben; hogy körülvesz más is magunkon kívül. Bár most azt vettem észre, hogy a világ egyre inkább az elmagányosodás felé halad. Ez talán elsősorban a technológiának köszönhető, de egyébként is azt látom, hogy túlságosan magunkra fókuszálunk, és ebben én sem vagyok kivétel. Mindig csak a saját céljainkat látjuk magunk előtt, és a társadalom is ezt várja el tőlünk. Ezzel a szemellenzővel magunkon pedig nagyon nehéz vállalni, ha másképp akarjuk élni az életünket. Nehéz újra elgondolkodni azon, mit is akarunk igazán, és mi az, amit tőlünk akarnak. Például ha nem akarunk három diplomát, aztán feleségnek lenni, de mindeközben több milliót is keresni, irodában dolgozni, de ugyanakkor önmagunkat is megvalósítani. Túl sok az opció, és egyszerre mindent is akarunk. Engem anya gondolata ébresztett rá erre, amikor azt mondta: „Az én időmben valamivel egyszerűbb volt. Tanultam, dolgoztam, ahol dolgoznom kellett, hogy boldoguljak, voltam szerelmes, szerettem a gyerekeimet, éltem az életemet, és eközben próbáltam mindig boldog lenni, megvalósítani azt, ami engem hív.”  

Én egyébként – de másokon is ezt látom – néha nagyon türelmetlen vagyok. Sokszor érzem azt, hogy semmi sem elég. Sokan nem állunk meg egy pillanatra sem, hogy örüljünk az apró sikereknek, hanem egyből átugrunk a következő problémára; mindig többet és többet akarunk. De mi van, ha az a jó, ha kevesebb van? Ha kevesebb célod van, de mondjuk van az az egy, ami minden szinten kiegészít téged?

– Úgy tűnik, a tavasz nagyon inspirálóan hat rád, mivel körülbelül egy évvel azután, hogy elkezdtétek gondozni nagypapád kunyhóját, 2024. április negyedikén verslevél futárnak „suttogtad ki” magad. Honnan jött az ötlet és mit takar ez a megnevezés?

– A barátaim többször is megjegyezték, hogy mennyire gyógyító a jelenlétem, és milyen különleges, hogy képes vagyok megfogalmazni olyan érzéseket és gondolatokat, amiket mások nem biztos, hogy meg tudnának fogalmazni. Ezért eldöntöttem, hogy születésnapokra, a csoki és a virág mellett, megpróbálok úgy adni magamból egy darabot, hogy az kellőképpen tükrözze az adott személy iránti szeretetemet. Eleinte csak kisebb cetlikre és papírokra jegyeztem le ezeket az érzéseket, majd később az íróakadémia egyik óráján, egy Lőrincz P. Gabriellától elcsípett félmondat – ami így hangzott: „milyen jó odafigyelni a részletekre” – segített körvonalazni az alapötletet. Ez a mondat elindított bennem egy olyan gondolatot, hogy talán tényleg lehet kívülről is olyan borítású, olyan részletes egy ajándék, hogy egy kicsit tükrözze a belsőt. Illetve, hogy a barátaimnak írt leveleket talán érdemes lenne nagyobb körben is kiterjeszteni.

Megfigyelő típusnak tartom magam. Könnyen megérintenek a dolgok, könnyen elsírom magam, és ebben sokszor vagyok egyedül. Mint ahogy alapvetően is sok időt töltök magamban. És a magány néha mindannyiunkat érint, de ha már egy ember is tudja, hogy miről beszélsz, az nagyon sokat tud segíteni. Mégis rettenetesen ijesztő volt belegondolni abba, hogy mit is ígérek én ezzel. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mégis ki vagyok én, hogy azt feltételezem magamról, hogy képes vagyok mindent átérezni? De közben meg igen, csak ez egy bátorságot igénylő feladat. Karácsonykor például egy hölgy kért tőlem verslevelet, aki épp egy nagyon nehéz időszakon ment keresztül, és ebben a három napban, míg megírtam a levelet, én is ugyanolyan mélyen voltam. Nyilván ez egy rossz érzés, de közben meg nagyon jó megtapasztalni, hogy mindannyian képesek lehetünk erre, csak szeretjük megóvni magunkat nemhogy más, de néha még a saját érzéseinktől is. Én is nagyon sokszor próbálom megvédeni magam az érzéseimtől, ezért felmerül a kérdés, hogy miért akarnám másnak a lelki szemetesét is magamra önteni? A válasz abban rejlik, hogy míg én sokáig azt hittem, az érzések megfogalmazása mindenkinek gördülékenyen megy, hamar rá kellett jönnöm, hogy rengetegen küszködnek ezzel. Így én ebben próbálok segíteni. Kezdetben olyan embereknek írtam versleveleket, akiknek szükségük volt az útmutatásra, az érzéseik letisztázására, utána viszont több olyan megkeresés is érkezett, hogy nem magukat, hanem valamelyik ismerősüket szeretnék megajándékozni. Ez már egy nehezítettebb pálya, hiszen itt már kapásból két embert kell megismernem.

Minden nehézség ellenére mégis úgy érzem, megéri, mert tényleg hiszek az együttérzés gyógyító erejében. És ilyenkor nemcsak ők, hanem velük együtt én is gyógyulok.

– És miért pont levél?

– A legjobb barátnőm három házzal arrébb lakott tőlünk, és amikor neki írtam ilyeneket, mindig becsúsztattam a postaládájukba. Rájöttem, hogy a számlák, szórólapok és tescós újságok tömkelegében milyen jó érzés lehet rábukkanni egy kis pitypangos borítékra. Biztos sokan azt gondolják, hogy ez túl giccses, de talán pár perc erejéig örömet szerez az illetőnek. Azt is tudom, hogy az a pár sor nem fog minden problémát megoldani, mégis úgy gondolom, hogy ezek az apró dolgok tudnak segíteni abban, hogy kicsit tovább tudjunk gondolkodni, hogy más szemmel nézzünk a saját életünkre.

– Mennyire viszed magaddal ezeket az érzéseket egy-egy verslevél megírása után?

– Amikor egyszerre több megrendelés is érkezik, szükségem van legalább egy-két hétre, hogy le tudjam tisztázni a bennem kavargó érzéseket. A legtöbbször talán azért maradtak velem ilyen sokáig, mert meg akartam érteni az adott személyben lezajló folyamatokat. Majd emlékeztettem magamat, hogy igazából nem megértenem vagy megmagyaráznom, hanem csak átéreznem kell a történteket. Ettől függetlenül a beszélgetések által közvetített érzések, a boldogság vagy a szomorúság, még napokon át elkísér. Ilyenkor ugyanis óhatatlanul előjönnek a saját emlékeim is, ami még intenzívebbé teszi a kapcsolódást. Mégis tudom azt, hogy ha nem mélyülnék el száz százalékig bennük, akkor nem is vállalhatnám a verslevelek megírását. Így, ha kell velük sírok, ha kell ugyanolyan ideges leszek, mint ők, és persze az öröm is ugyanolyan mértékben hatja át a lelkemet.

– A verslevelek a saját verseidre is hatással vannak?

– Igen, illetve van, amikor vice versa is működik. Én a verseimet is mindig kézzel írom, majd utána gépen szépen átformálom őket. Volt már rá példa, hogy kért valaki verslevelet, és én az azt megelőző napon pont ugyanazt éreztem és próbáltam megfogalmazni az egyik versemben. Mivel ez még nem volt egy végleges szöveg, úgy éreztem, hogy ebből tudok majd meríteni a verslevélhez. Fordítva pedig általában a mások által érdekesen összerakott szavak, szókapcsolatok azok, amik megfognak, és építem be adott esetben a saját verseimbe.

– El tudnád képzelni, hogy majd egyszer ezek a verslevelek egy kötetté szerveződjenek?

– Ezen még nem gondolkodtam, de nem tartom kizártnak. Az egyetlen bökkenő, hogy egy-egy versben sokszor olyan személyes emlékekkel teletűzdelt sorok fordulnak elő, ami, bár óhatatlanul szükséges, hogy az ajándékozott személyt megérintse, de ha egy külső olvasó kezébe kerül, nem biztos, hogy számára is teljes értékű lesz. Most azt gondolom, hogy válogatást lehetne majd belőle készíteni, ha az érintett személyek is az áldásukat adják rá, mert valóban értékes tartalmat közvetíthetnek másoknak is.

– Ha én most verslevelet kérnék tőled, hogyan zajlana ennek a folyamata? Mi az első lépés és mi az utolsó?

– Az első kérdés minden esetben az, hogy magának szeretné-e az illető, mint egyfajta üzenet, útmutatás, vagy inkább másnak, ajándékba. Ezt követően beszélgetünk, aminek a módját mindig a megrendelő dönti el. Van, akinek elég, ha csak bepötyögi a gondolatait, vagy esetleg hangüzenetben elmondja őket, de a szemtől szembeni beszélgetésre is van lehetőség. Az üzenetes beszélgetés, a szűken lejegyzett gondolatok ismételten megnehezítik a feladatot, ezért próbálom azt sugározni az embereknek, hogy bármit megoszthatnak velem, nincs ítélkezés, nincsenek tabuk. A sokadik beszélgetés után rájöttem, hogy mindenkiben ott van a késztetés, hogy megossza a történetét, csak az emberek óvatosak, ami érthető.

A beszélgetést követően kerül sor az imára – de lehet meditációnak is hívni –, amikor gyertyát gyújtok, és arra kérem a Teremtőt, hogy hadd érezzem azt, amit a másik érez. Legalábbis annyit belőle, amennyit érezhetek. Ilyenkor nagyon vegyesen, képek, érzések, hőfokok jönnek fel bennem, a testem különböző részein. Az ima és a meditáció kombinációja valósul meg ilyenkor, nem tudom pontosan, mit csinálok, csak érzem, ez ilyen Ajlik Csengé-s módszer. Megpróbálok felidézni a saját életemből is olyan gondolatokat, érzelmeket, amelyek hasonlítanak arra az érzésre, amit próbálok megragadni. Mert nyilván az a legintenzívebb, amit én élek át. Miután sikerül kellőképpen elmélyednem ezekben az érzésekben, elkezdem papírra vetni a szöveget. A kész folyószöveget mindig pihentetem egy darabig, és csak utána formálom verssé, amit már az írógépem segítségével jegyzek le. Ilyenkor lehet választani, hogy sima papírra vagy merített papírra szeretné-e az illető, utána meghajtom, megcímzem, belerakom a borítékba, aminek szintén ki lehet választani a színét, és viasszal lezárom, amit a mellettünk lévő hatalmas erdőből szedett növényekkel díszítek. Ha Egerben vagy Eger környékén él az illető, akkor igyekszem én magam elvinni és bedobni a postaládájába, ha pedig távolabb, akkor más módon juttatom el.

– Ebben az esetben az a kérdés is felmerül, hogy az alkotónak mekkora szabadság jut a versek megírásában? Előfordult már, hogy a megrendelők kérései szerint kellett alakítanod a szöveget?

– A nyers szöveget elküldöm a megrendelőnek, hogy nézze át, így aztán gyakran előfordul, hogy egy-két dolgot változtatni szeretnének benne. Sokszor nem feltétlenül olyan emberekről van szó – és ez egyáltalán nem baj –, akik követik a kortárs verseket, így nekik mások az elvárásaik. Volt már olyan is, hogy elküldtem egy szabadverset, és az illető hiányolta belőle a rímet. De mivel ez az ő ajándéka, bármennyire is nehéz, alkalmazkodnom kell. És talán pont ez a szép benne, hogy egyfajta közös munkává válik, amelyben együttesen alkotjuk meg a művet. Az egyik megrendelő még írt is magától két sort, amit megkért, hogy illesszek be a szövegbe. Utána megegyeztünk, hogy ha a versbe nem is, de a végére, kiemelve, mindenképp berakjuk. Szóval igen, vannak ilyen kis színfoltok, kicsit olyan, mint egy foldozott lepedő, és ez így van jól, ettől lesz igazán emberi.

– Számodra melyik a folyamat legizgalmasabb része?

– Az első helyre egyértelműen az ima/meditáció részét raknám, mert így óhatatlanul rá vagyok kényszerítve az elcsendesedésre. Mindenképp egy ingoványos talaj ez, sokszor nehéz eldönteni, hogy mely érzések jönnek tiszta forrásból, és melyek azok, amik csak belebeszélések. Ebben segít az ima, hogy letisztítsa a gondolatokat, érzelmeket. A másik kedvencem pedig egyértelműen az erdőbe járkálás és növénygyűjtés.

– Te miben hiszel?

– Hiszek abban, hogy mindenben ott vagyok én, és mindenben ott van az Isten, és a kettő nem különálló dolog. Egyek vagyunk, és ebben az egységben mindketten ugyanúgy részei vagyunk a másiknak.

Hiszek még a jóságban és a szeretetben. Mert bár klisés, én mégis azt gondolom, hogy ennek a kettőnek az ötvözete mozgat mindent. De a jóságot is úgy tudnám megragadni, hogy én, Ajlik Csenge, csakis úgy tudok jó lenni, ha erre időnként emlékeztetem magam. Arra, amit egyébként már régóta tudok, csak elfelejtettem, amikor leszülettem ide. És erre nekem kell újra meg újra rájönnöm. Abban hiszek, hogy minden percben megszületek.