Ilyés Krisztinka: Száraz Miklós György: Az írásban nincs egyidejűség

– „Ahogy az emlékeink, az emlékezés sem más, mint a felejtés hiátusa: azaz hiba. Mert csak a ma van. Semmi más.” Ezt a gondolatot Az Ezüst Macska című regényéből idéztem. De ez a ma nem létezne a múlt nélkül, illetve a jövő nélküle. Hogy van ez akkor?

– Ha jól emlékszem, a könyvben ezt egy szélhámos mondja. Egyetértek vele. Az emlékeink bizonytalan töredékek. Torzók. A jelenünk is, hiszen az érzékelésünk korlátozott, a nézőpontunk is más és más. Már két ember is másként emlékszik ugyanarra az eseményre. Ha mégsem, az inkább érzelmi azonosulás, valamiféle egyezség, netán közmegegyezés. Ebből következően akár azt is mondhatjuk, hogy az emlékezés is felejtés, csak nem teljes, nem hibátlan felejtés. Átformálás. Múlt, jelen, jövő? Seregnyi író gyötrődött és gyötrődik ezzel. Hiszen az írásban nincs egyidejűség, ahogy az olvasásban sincs. Ami a valóságban egyidejű történések, zajok, látvány és szagok, érzetek és még mittudoménmi, az az írásban csak egymás után következhetik. Ez annyira dühített egy időben, amit persze a makacsságom és butaságom gyönyörű példájának is tarthatok, hogy kísérleteztem azzal, amivel sok óriás, például Borges vagy Ambrose Bierce vagy Cortázar vagy Woolf is próbálkozott, hogy valahogy mégis kifogni az időn. Írtam egymondatos rövidprózát, amiben, úgy gondoltam, megcsinálom a fából vaskarikát, egy tíz-tizenkét percnyi olvasást követelő írásban ott tartom az olvasót a jelennek ugyanabban a pillanatában. Ilyenféle mellékmondatok vannak benne, hogy „…beletörődőn írom a füzetembe, hogy milyen kár, hogy miközben ezeket a sorokat írom, semmi mást nem írhatok, csak azt, hogy miközben ezeket a sorokat írom, semmi mást nem írhatok…”. Ez jó játék, még bizonyos illúziót is kelthet, de attól még úgy van az, hogy mire leírom a játék szó harmadik betűjét, addigra j és az á már a múlt. A legutóbbi könyvem, a Bitang nyarak, emlékezős könyvnek is mondható. Az ötven-hatvan éves elbeszélő a kamaszkorát igyekszik felidézni benne. Próbálja felidézni a hajdani tizenéves önmagát. És sokat bajlódik az emlékezéssel. Meg ne kérdezze, kérem, szépen kérem, hogy a regény ötven-hatvan éves elbeszélője én vagyok-e. Nem én vagyok. Nem lehetek én, mert nem önéletrajzot írtam, hanem regényt. Olyasmit kerestem az írása közben, amit mások életében is felfedezhetek. Fordítva is igaz. Olyasmit, amit más is felfedezhet a könyv olvasása közben. Ha egyszer emlékiratot írnék, amit nem tervezek, abban biztosan csakis a saját titkaimat, csakis az én egyedi és egyszeri rejtelmeimet, sötét ügyeimet igyekeznék megmutatni, a jellemem és sorsom bugyraiba igyekeznék belelátni. Ebben a könyvben viszont a közöset kutatom.

– Az Ezüst Macska című könyvet több éven keresztül írta, 39 éves volt, amikor megjelent. Voltaképp ez az első megjelent regénye. Korábban a fotózás, a filmrendezés érdekelte, azelőtt régésznek készült. Ezek a foglalkozások leginkább az emlékek megörökítésére, illetve a múlt feltárására hivatottak.

Kertész Dávid | Nekronomikon – novellák

Tudom, hogy retteg tőle, hogy hamarosan feltöltik a felhőbe. Hogy fél, a digitális létezése semmivel nem lesz több, mint a halál. Hogy az örökkévalóság nem lesz igazi élet. Szeretném megnyugtatni, látja, itt vagyok én is. Emlékszik rám, nemcsak kegyed, hanem mindenki, aki előásta ezeket a sorokat.

– Érdekes, történelem, régészet, fotó, film, ilyen összefüggésben sosem gondoltam erre. A történelem, a régészet valóban már óvodás koromban érdekelt. Feltehetően csak sejtéseim lehettek róla, hogy mik is ezek. Vonzott a múlt. Görög–római regék és mondák, meg persze a magyarok. A nagyszüleim öreg tárgyai, régi bútorai, öreg szerszámok, régi-régi újságévfolyamok, pincék-padlások kacatjai. Erdőben megbújó rejtélyes romok. Térképfoltos, ázott falak. El ne felejtsem: az öreg könyvek. Hat-nyolc évek koromban réginek tűntek a Weltall und Menschheit aranyindás, gótbetűs kötetei, meg a Singer és Wolfner meg a Lampel és Wodianer kiadványok. Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy nem minden régi, ami öreg. Apámmal, anyámmal sokat jártunk múzeumokba, kiállításokra, biztosan ennek köszönhetően kezdtem aztán hamar önállóan is múzeumokban tekeregni. Ha most visszagondolok, talán az is igaz, hogy a fotózásban is a múlt érdekelt. Talán azért is kezdtem fényképezgetni tízéves korom körül. Egy kis orosz, bocsánat, szovjet Szmena 8-as géppel, Forte meg Orwo filmre. A cigányok érdekeltek. Erdélyben sok vándorcigányt lehetett még látni, ekhós, ponyvás szekerekkel. Szász falvakat, havasi pásztorokat, az akkoriban még festői székely falvakat, romos épületeket, templomokat fényképeztem akkoriban. És természetesen várakat. Később, tizenhat-tizennyolc évesen átálltam a diára. Egyszerűbbnek tűnt a technikája. A felvidéki és erdélyi stoppos tekergések idején ez komoly teher volt, mert ha menekültünk vagy ha barlangban, szénakazalban, romokban aludtunk, a gépre és a filmekre vigyázni kellett. Akkor már Zenit gépem volt, meg Praktica. Selmecbányát fotóztam. Segesvárt. De valójában ez csak játék volt, soha nem tekintettem magam fotográfusnak, soha nem is tanultam meg a mesterség alapfogásait sem. A filmrendezést egy időben, egyetemista korom körül, valóban el tudtam képzelni, felvételiztem, végig is jutottam a fenetudjahány, talán tíz rostán, volt hatszáz jelentkező a hat helyre, a végén Gábor Pál rendezőasszisztensi állást ajánlott. Nem fogadtam el. Nem miatta vagy Makk miatt. Ők indítottak akkor osztályt. Nyilván nem születtem rendezőnek. Nem voltam elég elszánt. Azt hiszem, az is zavart, hogy sok mindenkitől függnék, pénztől, hatalomtól, egy sereg szakembertől, színésztől, díszletezőtől, hangmérnöktől, operatőrtől. Már a felvételi utolsó fordulója, a filmetűd készítése is gondot okozott, sehogy sem tudtam megértetni sem a színésszel, sem az operatőrrel, hogy mit akarok. Akik különben aranyosak, segítőkészek voltak. De az is lehet, hogy mindez csak mentegetőzés, és igazán nem az érdekelt.

– Végül író lett, és az irodalom arra is képes, hogy egy új életet, akár egy új világot mutasson be: általában ezt nevezzük a (lehetséges) jövőnek. Így volna?

– Én nem így gondolok az írásra. A regényben nem a múltat vagy a jövőt – jelen pedig nincs, ugye, ahogy ezt korábban már megbeszéltük –, hanem olyan rejtett összefüggéseket szeretnék megragadni, amiket talán más író nem látott meg. Erre ugyan kevés az esélyem, mert Petroniustól Nádasig, vagy Rabelais-től és Boccacciótól Proustig, Krúdyig már mindent megírtak. Cervantes egyedül is majdnem mindent megírt. De azért mégsem lehetetlen. És különben is megírhatom ugyanazt másként, és ha másként írom meg, akkor az már nem is egészen ugyanaz. Az a legfontosabb, hogy az olvasóm a könyvemet olvasva fel-felsóhajtson, hogy „ezt ismerem, ezt én is megéltem”. Nem a háttér igazsága érdekel. Nem a történelmi igazság. Hogy az a telefonfülke ott állt vagy odébb, hogy a Széna tér jobb vagy bal oldalán volt a hajdani Szent János kórház épülete, hogy tényleg gonoszok voltak-e a törökök, labancok, nyilasok, komenisták. Az történelem. Tanulmány, emlékirat. Annak ez a lényege. A regényben nekem az a jó, ha a létezésünkről mond el újat. Nekem nem a cselekmény és nem a jellemrajz és nem a szereplőim úgynevezett belső fejlődése fontos, hanem a motivációk. Azt persze szeretném, ha az olvasó nem unna rá a könyvemre a tizedik oldalon. Emiatt hajlandó vagyok kompromisszumra is. Hiszen az olvasó mesére vágyik. De, remélem, felfedezésre is. Felismerésekre. Egyszer valaki azt kérdezte, hogy tudom-e, hogy a Lovak a ködbennel egy olyan terjedelmes regényt írtam, amiben a férfi főszereplőnek nincs neve, és hogy egy sereg elbeszélésemben sincs neve a hősöknek. Igen, tudom. Ez eleinte talán nem volt szándékos, de már régóta az. Ha nem akarózik, nem nevezem meg a hőst. A Bitang nyarak főhősének sincs neve. Lényegtelen. Úgy éreztem, bármilyen név valahová lehorgonyozná a regényt, odakötné, amit én nem akartam. Egy hétköznapi, gyakori név hétköznapiságában árulkodna valamiről, amit nem szeretnék, egy különleges név meg esetleg beszélő névvé válna, amit éppúgy nem akartam. A kérdése lényegére, hogy az irodalom, a regény képes-e megmutatni új világokat vagy a jövőt, arra nincs tisztességes, kimerítő válasz. Előtte tisztázni kéne, hogy mit értünk új élet, új világ, jövő alatt.

– „Ha apokalipszisvízióim támadnak, és hogy a fenébe ne támadnának, ha egyszer olyan világban élünk, mely az emberi létezés ellehetetlenülésének sosem látott bőségével kecsegtet, ha világvége-látomásaim támadnak, szinte megnyugszom, hogy talán nem is Trianon a legégetőbb kérdés, hanem az emberi létezés” – fogalmazott a Megunt Trianon című írásában. Az bizonyos, hogy a jövőképünket mindig meghatározza egy nagyon fontos dolog: a múlt. De hogyan befolyásolja ezeket a látomásokat az emberi létezés?

– A múlt mindig, mindenhol ott van. Mindenben. Hogy is mondja Proust A megtalált idő végén? A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk, rajta állunk, és beleszédülünk, ha a sok-sok év magasából alátekintünk. Ennek milyen gyönyörű régészeti példái az évezredes tellek, a lakódombok rétegei. Képzeljünk el egy embert, aki látszólag nem törődik a múlttal. Tudatosan hárítja, kerüli. A jövő tudományát kutatja, számítástechnika, programozás, Marsutazás. A lakása is modern, szürke és fekete, egyenes vonalak, hatalmas üvegfelületek. Fölötte a csillagos ég, a jövő. A falakon néhány modern műalkotás. Sehol egy avítt könyv. De aztán a látszólagos rend, a látszólagos függetlenség felborul, rémálmok gyötrik, pszichológushoz jár, jelentkezik a múlt. Ősök bűnei, öröklött gének, tudattalan. Senki nem kerülheti meg. A múltat ismerhetjük jól vagy alig vagy semennyire, az akkor is van. Én nem úgy képzelem, mint Proust, hogy rajta taposunk, hogy alattunk van, hanem hogy bennünk. A csontjainkban. A velőnkben, a vérünkben. József Attilánál szebben senki nem írta le az egész világirodalomban.  „száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen.” A világvége-érzet pedig az emberi létezés része, velejárója. Tudjuk, hogy meghalunk. Már itt elkezdődik. Nekünk, a mai tudatunkkal létező emberi egyedeknek, mindenképpen eljön a világvége. Feltehetően az emberiségnek is. Inkább nem térek ki a különböző vallásos, hitbéli elképzelésekre, különböző édenekre, mennyországra, lélekvándorlásra, nirvánára, öröklétre, mert az messze vinne. Minden nagy eredetmonda, gyűjtemény, mitológia tud Armageddonról, világvégéről, özönvízről, teljes pusztulásról. Most igen változatos emberi bűnök közül válogathatunk, amik az emberi civilizáció teljes vagy részleges pusztulásához vezethetnek. Régi idők emberei főként erkölcsi bűnök megtorlásaként számoltak vele. Kapzsiság, mohóság, hatalomvágy. Ma ki-ki válogathat kedvére, hogy mit tekint bűnnek. A szajhálkodást, a vérontást, a vallási vagy emberi törvények be nem tartását, a szeretetlenséget vagy az óceánok szennyezését.

– Ha az irodalom jelentős alakjait nézzük, szinte mindegyiknél ott rejtőzik a bizonyos látnoki képességre való hajlam. Ennek értelmében egy jó író meg van áldva azzal a talentummal, hogy előre látja a jövőt?

– Nem hiszem, hogy látnoki képességről beszélünk. A látnok úgy lát a jövőbe, ahogy a sámán. Logikátlanul. Varázserővel. Ennek semmi köze észhez, intelligenciához. Ez más szféra. Az író a jelenben lát jól, lát tisztábban, mint sokan, írói vagy költői vagy művészi érzékenységnek szokták nevezni. Tisztábban lát, gyanakvóbb, és ami igen lényeges mozzanat, le is írja. Ki tudja, hogy hány úgynevezett közember, átlagember, paraszt vagy polgár látott tisztán 1848/49-ben vagy a Tanácsköztársaság idején? Ki tudja, hány ember érzékelte a sok-sok-sok információ birtokában elvakult politikusoknál hamarabb és pontosabban a hitlerizmus vagy a sztálinizmus veszélyeit?

– Ön egyetért azzal, hogy az irodalomban már mindent megírtak? Természetesen a témák, mint a születés, halál, szerelem stb. nem változtak az utóbbi századokban, viszont ahogy a jövő változásokat hoz, úgy ezek a témák is mind más-más szemszögből válnak érdekessé.

– Így van ez. Mindent megírtunk, megfestettünk, megszobortunk. De szerencsére ezt elmondhatta volna, talán el is mondta már Orpheus vagy Homérosz is, hogy már előtte mindent megénekeltek. Aztán mégis jöttek sokan-sokan, Rabelais, Cervantes és Shakespeare meg a többiek, akik mind újra megírták ugyanazt másképp, és akkor az már nem is ugyanaz.

– Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a szépirodalom kedvelt időformája a múltban való beszédmód. Íróként ön is – ha megnézzük a köteteit – a múlt egyes darabjaival foglalkozik. Azért van ez így, mert múltban mindent könnyebb elbeszélni?

– Az írónak nem az feladat, nem az okoz nehézséget, hogy múltban, jelenben vagy akár jövőben fogalmazzon. Ez technika. A múltról lehet írni jelenidőben, múlt időben, váltogatva is. Ezzel vagy erőteljesebb hatást akarunk elérni, vagy tudattalanul váltunk, mert ösztönösen érezzük, hogy úgy erősebb, direktebb lesz. Az sem okozhat gondot, hogy a múltról vagy jövőről írunk. Vagy a nem létező jelenről. Mert mi is a jelen? A kérdése, amit feltett, az már múlt vagy az még jelen? Ez a pillanat a jelen? A mai nap? Ez az év? Vagy még a tavalyi is? A századunk? És ha az egyik elbeszélésemről kijelentem, hogy az a jövőben játszódik, ezer év múlva, a Lófej-köd nyolcadik bolygóján, akkor az a jövőben van? És mi lesz az érdekes az írásban? Hogy milyenek a cipők? A házak? A robotok? Az idegen bolygó lényei? Ez sem lehetetlen, de valószínűleg érdekfeszítőbb, nekem biztosan az, hogy hogy éreznek, hogyan gondolkodnak, mire hogyan reagálnak a hőseim. Az én ember hőseim. A Csillagok háborúja vagy az E. T. vagy a vámpírfantáziák írott vagy filmes alakjai is emberi érzelmeket váltanak ki belőlünk.

– Ha a múltunkat nézzük, nem sok kellemes – háború- és viszálymentes – történet jut eszünkbe. S talán ugyanez a helyzet áll fent, amikor a jövő felé fordítjuk a fejünket. Melyikről félelmetesebb beszélni?

– Nem értek egyet. Én a históriánkban sokkal több felemelőt látok, mint lesújtót. Finomíthatom is. Akkor úgy forgatnám, hogy a népvándorlástól Mohácsig tartó hat-hét-nyolcszáz éves, úgynevezett dicsőséges korszakunkban, kalandozások, Árpádok, magyar Anjouk, Luxembourgi Zsigmond, törökverő Hunyadik korában, akkor is találhatok dicstelen, vesztes, kevéssé fényes időszakokat. És ha a török véres kétszáz évét, majd az osztrák–német–Habsburg gyarmatosítás százötven évét, s aztán a gyászos XX. századot vizsgálnám, ott is seregestül sorolhatnám a csuda eseményeket, megrendítő alakokat, a helytállás, tudás, kitartás, hit, hősiesség, okosság példáit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell a múlt nehéz, gyötrelmes, borzalmas, ostoba és dicstelen részével szembenézni. Különösen akkor, ha nincs más választásunk. Ha nem mi diktálunk. Ha nem mi vagyunk a győztesek. Akik, ugye, írják a történelmet. Akkor aztán tényleg életbevágóan fontos felmérnünk, kíméletlenül pontosan felmérnünk a dolgaink állását és a lehetőségeinket. A győztes ferdíthet, szépíthet, hamiskodhat, tévedhet, mellé is nyúlhat, csinálhat és állíthat butaságokat. Amíg nála az erő, addig ez nem sokat számít. De ha gyöngék vagyunk súlyban, erőben, akkor életveszélyes luxus a rossz számítás, a butaság. Az ilyen hibák, a téves és rossz számítások, az önámító hamiskodás végzetes is lehet. Muszáj okosnak lenni.

– Az édesapja, Száraz György Erdély múltjáról, jelenidőben című posztumusz kötetét ön szerkesztette. A fülszövegben olvasható egy történészi alapállítás: „A történelem a valóság tudománya. A valóság ismerete nélkül illúzió minden, amit a múltról állítunk, és ingatag a jövő, amit nélküle építünk.” Tehát csakis a történelmi múltunk értelmezéseként kerülhetnek elő a jövővízióink?

– Nem értek egyet. Apámmal és az akkori történészi alapállással, ha volt ilyen. Szép és szimpatikus, tiszteletre méltó elképzelés volt az, amikor azt gondolták sokan, hogy a történelem a valóság tudománya. Ebből semmi sem igaz. A történelem nem létezik csak úgy magától. A történelmet emberek csinálják. Maguknak, a szájuk íze szerint. Gusztusuk szerint. Népük, országuk, vallásuk, megbízójuk érdeke szerint. Tapasztalom olykor, hogy akad olyan „perverz” történész is, akit valóban a múlt érdekel, a valóság, és ha úgy véli, hogy megtalálta, akkor változtatás és alakítgatás nélkül úgy meg is írja. A történelem annyiféle, ahány nézőpontból vizsgáljuk. A történelem nem a múlt, hanem a múlt értelmezése. Válogatás. Azt hiszem, nincs igaza Kunderának, amikor elavult tekintélynek, ellenséges és embertelen erőnek nevezi a történelmet, mely romba dönti az életünket. Nincs igaza, hiszen a történelem olyan, mint a természet. Gyönyörű, ocsmány, vad, kegyetlen, szelíd, közömbös. Ráadásul egyszerre. Egyidőben. Szeretem Eliade szófordulatát. Ő a történelem terrorjáról beszél. Czesław Miłosz pedig A rabul ejtett értelem című esszékötetének utolsó fejezetében írja, hogy az az ember, aki túlságosan is a lelkére veszi mindazon népek szenvedését, amiket eltiport a Történelemelefánt, az az ember menthetetlenül érzelgős, és a siránkozását soha nem hallja meg a világ. Jó erős kép ez a történelemelefánt, igaz? Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy nincs történelmi ítélőszék és nincs történelmi igazság. Történelemelefánt van. Vonul. Jó lenne elkerülni, de nem lehet. Némelyek a hátán ülnek, mások a farkába kapaszkodnak, megint másokat eltipor. Akik az oszloplábak alá kerülnek, azoknak végük. Olyanok is akadnak, akik fölött átsuhan a súlyos talp, és olyanok is, akik el tudnak húzódni. Vonul. Állandóan és örökké és megállíthatatlanul. Ez az egy, ami kiismerhető benne. Itt van, elment, mégis örökké közelít.