– „Akkoriban még a dallamos zene volt a menő, és minden együttesnek karaktere volt. Ez volt a lényeg. Minden együttes egy-egy baráti társaság volt” – mondta egy korábbi interjúban. Arról, hogy a zenehallgatók felismerték a különböző zenekarok zenéjét, már Tóth János Rudolf is mesélt nekem. Ez hogyan változott át azzá, amit ma is tapasztalunk?
– Bárhol is legyünk a világban, mindig utólag tudja az ember megmondani, hogyan is kezdődött a folyamat. Akkor még a zenekar tagjai baráti társaságokból kerültek össze, egy környéken lakó emberek. Nem lehetett összekeverni a zenekarok zenéit egymással, azért nem lehetett, mert mindegyiknek karaktere volt. Ez a lényeg. De a világon megjelent a pénz, megjelent a menedzservilág. Ezután pedig, 1973 környékén elindult a diszkózene is. Jött a hüppögés. Az ember lement a pinceklubokba, a sötétben villódzó fények közé, és akkor kezdődött a tudatalatti világ szétrombolása. A középfrekvenciát, ami tulajdonképpen az emberi test rezgése, mint például a cselló hangja is, kivették. És ami maradt, a dolog két széle, nem volt elég, hiányérzet lépett fel az emberi testben. Ezekben az időkben kezdődött el a CD-gyártás is. Amikor pedig hiányérzete van az embernek, akkor megváltozik a test kémiája, szomjas lesz. Erre ott voltak az energiaitalok… Időközben kialakultak a supergroupok, minden együttes felrobbant, elvetve az eredeti ötleteit. A 70-es évek elejétől kezdve szisztematikusan ez történik. A mai világot be se kell mutatni, én nem is tudom követni. Kátai Mihály barátom, aki a tűzzománcművészet újraélesztője és festőművész volt (sajnos már az égi világban van), azt mondta nekem, hogy „minden út visszafelé vezet előre”. Vissza kell térnünk oda, ahonnan indult a dolog. A mai világban nem tudom meghallgatni a zenéket, mert egyből rájövök a monotonitásra, az ismétlésekre, belenyomja az ember agyába mindazt, amit nem kellene. Egy népdalhoz viszonyítva egy ilyen görcsáradat mit ér? Az értékvilágunk teljesen kicserélődött, és ma már minden fel van vágva egy hálózatra, ahonnan le kell tölteni őket. Ezek már emberkísérletek, ki merem mondani, hiszen ez folyik ma a világban. Azt viszont elfelejtjük, hogy hol van a föld, hol van a tűz, hol van a víz. Az alapértékek mintha devalválódnának…
– A korai időszakban sok zenekar még nem próbálkozott saját dalokkal, leginkább a nyugaton egyre jobban feltörekvő Beatlest tolmácsolták az itthoni fiatalok is. Önök viszont már a pályafutásuk elején írtak saját muzsikát.
– Valóban voltak saját muzsikáink, s akkor még nem is tudtuk, hogy mit is játszunk. A harmadikos általános iskolai énekeskönyvben volt egy bányászdal, fogtam, átírtam a szövegét, mert az nem érdekelt senkit. Ebből lett a Ne menj el című dalunk, az első Tolcsvay-sláger. Egy alkalommal egy rádióriporter megkérdezte tőlem, hogy miért mondom azt, hogy én nem játszom folkbeatet, hanem csak simán beatzenét. A kérdést azzal magyarázta, hogy én ugyanazt a magyar népdalt dolgoztam fel az előbb említett számban, amit Bartók Béla az egyik vonósnégyesében. Még a hangnem is egyezett egymás mellett, lejátszották a rádióban. Én azt sem tudtam, hogy mit műveltünk. Persze ez nem véletlen, mivel akkor a Kodály-módszer szerint szerkesztették az énekeskönyveket. Az eredeti népdalokat átírták a politikailag megfelelő szövegekre, ez esetben a bányászatra. Így derült ki, hogy népdalt énekeltem.
– Testvérével, Tolcsvay Lászlóval és Balázs Gáborral a Ki mit tud? címet viselő tehetségkutatónak köszönhetik a „sztárságot”. Ez a titulus mivel járt akkor?
– Egyik napról a másikra híresek lettünk. Benne voltunk a tévében, akkor csak egy adás volt. Másnap felismertek minket az utcán. Ezt el kellett tudni viselni. Kellett ehhez egy megfelelő viselkedésforma is, amit meg kellett tanulni. Sok tanítónk volt, akik elmondták, mire vigyázzunk. Így kerültünk össze Vujicsics Tihamérral, ő egy szerb származású zeneszerző volt. Emlékszem, hogy az autóbusz hátsó peronján három szólamban énekeltük a Beatles-nótákat. Szerettük, és minden az égvilágon a szeretetről szólt. Az egész muzsika. És ez lejött a színpadról. Akusztikus hangszerekkel játszottunk, nem voltak beerősítve. Amikor látták az emberek, hogy lehet így is, jöttek a követők.
– Akusztikus gitárral terjesztették a beatzenét. Ez mennyiben volt más, különlegesebb az akkoriban kialakuló és egyre inkább elterjedő elektromos gitárokkal eljátszott daloknál?
– Teljesen más volt. Ahogy mondtam az előbb a diszkóval kapcsolatban, ez pont az ellenkezője. Ez a természetes zengemény, az a frekvencia, amit ad a fa a húrral, az elkerül a fülhöz, és az ember idegrendszerét nem akarja megmásítani. Ez egy természetes találkozás. Nekem mai napig ez a mániám. A gitáromon nincs semmi, ahova bármit is be lehetne dugni, minden natúr. Ehhez kötöm magam, így kezdtem el, és így is fogom befejezni.
– A beatzene az angolszász folklóron alapszik. Tulajdonképpen az a folkbeat, amit önök is játszottak, „a magyar népdalok világát hozták vissza”. A beat rövid időn belül sokfelé elágazott, ön mégis megmaradt az itthoni, ősmagyar dallamoknál. Ez miért volt így?
– Volt egy törésvonal az életemben, mégpedig az, amikor Balázs Gábor, a bőgős, egy alkalommal nem jött el a klubba, és mi a testvéremmel ezt nagyon zokon vettük, annyira, hogy kitettük a bandából. Helyette viszont – ami nagyon nagy hiba volt – nem egy újabb bőgőst kerestünk. Pedig akkor mi egy egyedülálló zenekar voltunk egész Európában. Olyan nem volt, mint mi, hogy natúr hangszerekkel három szólamban énekeljenek. De ezután elkezdődött a fegyverkezési hajsza: előkerültek az elektromos hangszerek. Megnőtt a hangerő a színpadon, vettünk be dobost, de így az én gitárom teljesen elhalkult mellette, tehát mikrofonokra volt szükségünk. Így született meg az öttagú együttes Tolcsvayék és a Trió néven. Három évet játszottunk összesen, persze nagy sikerrel. Úgy startoltunk, hogy megtöltöttük a tizenötezer férőhelyes standiont. Egyetlenegy nagy lemezünk volt. Az Illéssel nagy haverságot ápoltunk, együtt játszottunk a budai Várban, és ez kinőtte magát országos turnékká. Sosem cserélném el a fiatalságunkat, amit akkor végigéltünk. Akkor találkoztunk Máté Péterrel is. De jött az ötlet, hogy álljunk össze Szörényiékkel. A zenekar egy részével viszont azon vettük észre magunkat, hogy többet vagyunk a büfében, mint odafent a színpadon. Ekkor már alakult a Fonográf. Volt helyem a Fonográfban, de én elutasítottam. Nem azért, mert azt mondtam, hogy én vagyok az első, hanem mert nem akartam elhagyni azt a világot, ami példaként ott volt előttünk. A Fairport Convention egy olyan együttes volt, ami angolszász skót és ír dallamokat játszott elektromos gitárokkal, dobokkal, mandolinokkal és hegedűvel – mai napig így játszanak. Kint Angliában a Cropredy fesztivált is mai napig megszervezik. Folytatják a hagyományokat. Előttem ez a példa volt. Volt egy olyan ötletem is, hogy amit a néptáncos a tapssal és a csapkodással csinál, mi azt osszuk szét a dobra – ilyet senki nem csinált. Akkor én szó szerint a sutba akartam dobni a gitáromat. Ha Kresz Albert fotóriporter barátom nem visz el engem Erdélyországba, akkor én most nem ülnék itt veletek. 1974 szeptemberében beültem a narancssárga Trabantba, elvitt engem Bükkhavaspatakára, felmentünk az esztenára. A nyolcvanéves pásztorember azt mondta, hogy „maga nagyon jóban van ám azokkal ott fönn, mert ilyen szépet én a nyolcvan évem alatt nem láttam itt, mint amit ma reggel”. A pirkadatról beszélt, sumérul azt jelenti, hogy „amikor a Nap eltátja a száját”. Ez Mária születésének a pillanata, szeptember 8-a. Én ezt láttam: ahogy bent ültek a felhők között a hegyek, és ott körben, mintha mindenütt szigetek lennének a fantasztikus fényben. Ekkor kezdődött bennem valami. Egy hétig maradtunk ott, Hidegségben. Pont abban az időben gyűjtötte a balladákat Kallós Zoli bácsi a szomszéd völgyben. Én azóta is mindig visszajártam ehhez az emberhez, ehhez a családhoz. Ezt nem is lehet elfelejteni, azt a tisztaságot, ami a patakban van, ahogy tilolták a dolgokat, a kendert áztatták, szó szerint, mint a János vitézben. Ezek olyan pillanatok, amiben sehol máshol a Földön nem lehet része az embernek.
– Erre mondta azt, hogy ez a hely egy új világot nyitott ki az életében.
– Így van. Fel akartunk jutni a magasban látszó házikókhoz. Ahogy felkanyarodtunk, jöttek velünk szemben a faszállító szekerek, és amikor köszöntek, hogy „Dicsértessék!”, csodálkoztunk, hogy mind magyarul beszélnek. Felértünk a hágóra, és akkor, ott tényleg kinyílt a világ. Szépvízről át egészen Gyimesig csodálkoztunk, s aztán megállított minket a patakparton egy ember. Azokat a fotókat, amelyek a Magyar Néprajzi Lexikonban szerepelnek a gyimesi csángóviseletről, akkor készítették. Abban az időben viszont még elfogyott az anyag, és vissza kellett jönni Pestre. Visszajöttünk, nekem is volt még egy fellépésem, majd fordultunk meg. Kérdeztem, hogy mit vigyünk, van-e szüksége valamire. Patkószeget mondott, mert azt akkor még Bukarestben sem lehetett kapni, 1974 volt. Kató Klári akkori udvarlójától kértem segítséget, szereztem is két doboz patkószeget, amit elvittem. Az öreg meglepetten nézett rám, hogy mit csináljon ennyi patkószeggel, én csak annyit mondtam, hogy osztogassa szét. Harminc év múlva pedig, amikor ismét arra jártam, elromlott az autóm, ám a csángók megjavították. Ki akartam fizetni, de nem engedték, mondván, azt én már harminc évvel ezelőtt kifizettem nekik. Szóval ez így működik ott. Ezért is a szívem csücske Gyimes.
– „Több évtizede a magyarságomról, a hűségről énekelek és zenélek a fellépéseimen” – mesélte. Az ön által közvetített muzsika ezekből a főbb témákból merítkezik?
– Én mindig olyan emberekkel találkoztam, akik segítettek nekem a jó irányba menni, és mindig ez az út felé kanyarítottak. Makovecz Imre is arra tanított, hogy ne adjam fel sohase, amit csinálok, mindig az eredeti dolgokhoz kössem magam. Nem tudom mi lett volna akkor, ha nem kerülök el Gyimesbe, ha nem ismerem meg azt a világot. Azelőtt még soha nem láttam ütőgardont sem. Bákóról a hegyen keresztül jöttek hazafele egy háromnapos lakodalomból az emberek, megállítottuk őket, hogy mutassák meg, milyen az a hangszer. Elkezdtek nekünk játszani az út szélén, én pedig fel is vettem egy kazettás magnóval. Halmos Béla el is kérte ezt a felvételt, és kész, kandidátus voltam a zenetudományi intézetben. „Be vagy vételezve a népzene tárába: Gyűjtötte Tolcsvay Béla, 1974. szeptember 8.” Kiderült, ez a változat, amit akkor nekünk játszottak, az még nem volt feljegyezve sehol.
– Később különböző színpadi produkciók miatt zenésített meg verseket. Ez viszont már egy újabb kifejezésforma. Az addigiakhoz képest milyen tapasztalat volt klasszikus versek megzenésítésével foglalkozni?
– Az valóban igaz, hogy más kifejezési forma, viszont én csakis olyan verseket zenésítettem meg, amelyeknek volt dallamuk, eleve már muzsikált, így nem volt nehéz megzenésíteni sem. Balassi Bálint Szép magyar komédiájával kezdtem, utána „szertartásjátékokat” csináltam. Megcsináltam a Szép szerelmem, Magyarország! című trilógiámat, a Napfény fiát, a Csillagláncot, és a Rijjadóleányt is. A tündérséget a Gyimesekben találtam meg.
– 1973-ban a nyári miskolci popfesztivál fő szervezője volt. Mi, a zene és kulturális fesztiválok századában nehezen tudjuk elképzelni, hogy milyen lehetett egy hasonló rendezvény ezelőtt ötven évvel.
– Beültem az Országos Rendező Iroda büféjébe, és aki arra járt, rászóltam, hogy ha ráér június 10-én, akkor Miskolcon történni fog valami. Nincs gázsi, csakis útiköltség van. Össze kellett tennünk a motyót, Szörényi Szabolcs utazott le, ő pákázta össze a dolgokat. Mi a Gemini együttessel abban versenyeztünk, hogy kinek van Magyarországon több klubja. Miskolcon is volt egy. Ott is játszottunk, és Pataky Attila is ott csápolt az első sorban. Mi ezt mind amatőr módon csináltuk, másképp nem is lehetett, csupán lelkesedésből. Összeírtam, hogy kik érnek rá. Készítettünk hozzá egy újságot is, Popkoncert volt a címe. Mindent megszerveztünk. Sört nem lehetett kapni, de üdítőital volt bőven. Nem lehetett a pályán a fűre lépni, a rendőrség nem engedte. Persze két figura mégis beugrott a fűre, és akkor egy kutyás rendőr elindult feléjük. Végül ezt az egészet meg lehetett állítani. A végén Bródy mondott köszönetet mindenkinek – az én javaslatomra –, a rendőröknek is. Erre aztán lett nagy fütyülés, őrjöngés. Egyetlenegy ember felkapta a fejét a kapitányságon, emiatt szegény Bródyt meg is hurcolták. De mindezek ellenére jó volt, megcsináltuk. Idén volt ötvenéves, ott voltam én is. Elénekeltem a Legyen úgy, mint régen volt című dalt, mert az az én nótám.
– „Elkezdtünk hármasban muzsikálni. A saját örömünkre” – mondta a Tolcsvay-trió indulásáról. Nehezen képzeljük el azt, hogy valaki nem ennek értelmében kezd el zenélni.
– Egy gitárunk volt, egyetlen egy lengyel gitár. Szóval mindig osztozkodni kellett, először egyikünk, aztán a másikunk játszott. Édesapám pedagógus volt, abból a fizetésből nem jutott többre. Ezért kezdtük akusztikus hangszerekkel. Én csellózni tanultam, a testvérem zongorázni. Ezért mondtam, hogy ebben a helyzetben tényleg a saját örömünkre ment a dolog. Ellestük egymástól a fogásokat, ki hova teszi az ujját. Mindenki Beatlesen, Rolling Stoneson nevelkedett. Bródy jól mondta: egy saját magunk által épített beatakadémiára jártunk. Először ezeket játszottuk, de aztán elkezdett idegesíteni bennünket, hogy a közönség nem ért bennünket. Eléggé kamu angol nyelven énekeltük a nótákat… Ezért kezdtünk el magyar nyelvű nótákat fabrikálni, hogy értse a közönség, hogy mit énekelünk. Tinitől sokat tanultam. Az Országos Rendező Iroda buszában voltunk, épp mentünk Balaton felé, amikor Tini ült egy szótárfüzettel a kezében, és gyűjtötte a szinonimákat, azt, hogy melyik szót mivel lehet helyettesíteni. Én is elkezdtem ezt a módszert csinálni. Természetesen a népdalok nagyon sokat segítettek ebben. Ezt hiányolom a mai fiatalokból, a mai világból. Ma már a miért hiányzik a dologból. Mi azért csináltuk, hogy megértsenek minket.
– „Az embernek meg kell találnia még jobban önmagát, mert csak akkor lehet belső nyugalma. Én egy rousseau-i figura vagyok, azt vallom, hogy vissza kell térni a természethez. A természet mindig megújítja az embert! Hiszek az emberekben, hiszek a megújulásban.” Ennek alapján a zenei világot is a természet közelében keresi?
– Máshol nem is lehetne. Máshol nincs ott a mag. Persze ez már filozófia. De tényleg így van, a mag népe vagyunk. Nem véletlenül magerő – ezt jelenti a magyar. Mi vagyunk a csíraképesség. Elindítja, átveri a kicsi kis sziklevél a jeget az avaron keresztül, és kidugja a fejét. Ez Tündér Ilona aranykertje. Ez az, amitől itt más a gyümölcs. Más íze van mindennek. Bármerre járhat az ember a világon, mindenhol találkozik különféle emberekkel, de sehol nem érzi ezt a vonzást, mint ami itt van. Itt vagyunk a legközelebb a tűzhöz. A Kárpát-medence van a legközelebb a vékony kéreghez, azért jön mindenhonnan meleg víz. És egyszerűen máshogy terem minden. Minden más: a szőlő, a kenyér, a liszt minősége. Ettől tartozunk mi ide. A magyar a magyarnak magyaráz. Nincs még egy nyelv a Földön, aki a tudás átadásának igéjét a saját népe nevével teszi. Mi a tudás népe vagyunk. Azt beszélünk, amit látunk. Egy-én-is-ég. Mit csinál? Ég. Én 36,5 fokos tüzet viszek magammal. És ettől lesz az, hogy minden ember egy megismételhetetlen csoda. Nincs még egy nép, aki úgy ismeri meg a társát, hogy csoda. Kicsoda vagy te? Csodának hívjuk a másik embert. Képeket beszélünk, képnyelvvel beszélünk. Erre mondják azt az amerikaiak, hogy az ufók már itt vannak. Hol? Hát a Kárpát-medencében, úgy hívják őket, hogy a magyarok. Én azt mondom, hogy csak az lehet a baj, hogy nem azt tesszük, ami a dolgunk lenne. Az ember dolga a bölcsőtől a bölcsig tart. Le kell élni nagyon sok időt a világban, amíg bölcsek leszünk. Mindenkitől lehet valamit tanulni.
