– Most jelent meg a KMTG kiadásában a Mi majd másképp című prózaköteted. Miért tartod fontosnak, hogy a benne tárgyalt témák elérjék az olvasót?
– Ezek az esetek, élethelyzetek, traumák sokkal gyakoribbak, hétköznapibbak, mint azt a mai napig is sokan gondolják. Ezeket a fiatalabb generáció egyre jobban feszegeti, és elég bátrak hozzá, hogy szembe is merjenek nézni velük, hogy változtassanak maguk miatt, az életük élhetősége miatt. Ez a kötet is megerősítené őket abban, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül. Az már más kérdés, hogy el fogja-e érni a könyv az olvasót, és az olvasó tud-e majd dönteni arról, hogy ez egy jó, számára hasznos mű, vagy sem. Nincsenek illúzióim, hiszen addig, ameddig az emberek jó része azért küzd, hogy holnap is étel legyen az asztalon és tető a fejük felett, addig általában nem vesznek a kezükbe könyvet, hiszen az alapvető létfenntartási szükségleteinkért kell küzdenünk. A szépirodalom pedig szerintem főleg nehéz helyzetben van, mert sajnos az emberek nagy része ódzkodik az effajta olvasmányélménytől, hiszen a rosszul felépített kötelezők „adagolása” miatt elvették a kedvüket az olvasástól már általános iskolában. Mindenesetre remélem, hogy megtalálja a közönségét a könyv, mert nagyon sok témával foglalkozik, amiről jó, ha beszélünk. Az már egy másik kérdés, hogy sikerült-e jól megírnom, olvashatóvá tennem. Ez a dilemma egyébként minden publikálásom, kötetem megjelenésekor ott van a fejemben. Ezért fontos az olvasó. Nekünk is esszenciális a visszajelzés a munkánkkal kapcsolatban, hogyan lehetne a könyv jobb, érthetőbb, hogyan tudna több embert megmozgatni. Azonban ez nem azt jelenti, hogy alább adunk/elfordulunk az elképzeléseinkből vagy a minket mozgató témáktól.
– Az előző könyved verseskötet volt, Sziszüphé címmel jelent meg. Melyik műnemben érzed magad „komfortosabban”, és miért váltottál műfajt/beszédmódot?
– A lírában, még mindig. Ezt a szövegtörzset körülbelül öt éve írtam meg, azóta alakítom, formálom – persze rengeteg segítséggel, kutatómunkával, olvasással, emberi történetek vegyítésével, képzelettel. Ez a kötet, ha mondhatom így, csak úgy kikívánkozott. Az első történetek különálló prózaként íródtak meg, majd elkezdtem őket összekötni, és a végén az jutott eszembe, hogy akkor elmehetünk egy kisregényig is, nézzük, mi lesz belőle.
– A könyv szereplői alapvetően a társadalmi periférián élnek, nem tudnak vagy nem akarnak változtatni a nehéz életükön. Hogyan találkoztál ezekkel az élettörténetekkel, és miért fordultál éppen ezek felé a sorsok felé?
– Sokat beszélgettem emberekkel. Mindenki tud valami érdekeset, újat mondani. Ha úgy állunk a másikhoz, hogy nem elítélni szeretnénk őt, hanem megérteni a a gondolkodásmódját, hogy mit miért tesz, akkor sokkal nyitottabbá válik. Nem pálcát török felettük, hanem érdekel a lényük. Nagy különbség, amit szerintem az ember megérez. Ehhez jött még egy nagy adag fantázia, sorozatok, filmek. A felépítés miatt – néha célirányosan – az olvasmányélmények, a kutatómunka és persze sok szakmailag is elismert pszichológus értekezése, interjúi is fontosak voltak számomra Így dr. Máté Gábor munkássága, aki ezek mögé ásott, nem is kicsit.
– A versesköteted címe, Sziszüphé utal Sziszüphosz mítoszára, amihez alapvetően a hiábavalóság, az értelmetlen munka és más egzisztenciális értelmezés is társul. A Mi majd másképp könyv ennek felülírásaként jelenik meg?
– Számomra e kettő két külön világ. A versekben kis életek, tömör, sajátos világok hálózata olvasható, amelyek összeérhetnek, de nem feltétlen kapcsolódnak egymással. Ebben a könyvben azonban sok perspektívát igyekszem szemléltetni, amelyek egymásba fonódnak, egymásból táplálkoznak.
– A könyvben szereplő karaktereknek miért nem sikerül megvalósítani a cím által sugallt elhatározást?
– Nem szeretem, ha a könyvek nagyrészt happy enddel végződnek. Azt viszont nem mondanám, hogy nem sikerült megvalósítaniuk. Mindegyik küzd az „öröksége” ellen a saját eszköztárával.
– „Két-három történettel mindenki leírható”, olvashatjuk a könyv egyik fő tételmondatát. Mit tartasz fontosabbnak, azokat a történeteket, amelyeket a múlt írt, vagy inkább a jövő történeteire vagy kíváncsi?
– A változásra. Hogy ki tudnak-e törni a karakterek a sémáikból, a szokásaikból, a beidegződéseikből. Hogy észreveszik-e, meg akarják-e látni, elemzik-e magukat, és tudnak-e perspektívát váltani annak érdekében, hogy nekik jobb legyen.
– Írói pályád vonatkozásában most, hogy megjelent ez a munkád, mi az, amit a következő könyvnél máshogyan szeretnél megvalósítani? Vannak már elképzeléseid a folytatásra?
– A következő könyv most a második verseskötetem lesz a Parnasszus gondozásában, Már ott kéne lennem címmel. A regény második részét körülbelül már megírtam fejben – melyik mellékszereplőket szeretném szerepeltetni, ők miért olyanok, amilyenek, mi várja őket, amikor hazaérnek. Azt is tudom már nagyjából, hogy mostaniakból kit tartanék meg mellékszálként. Viszont egyetlen karakternek még nem tudom a sorsát, az egyik erőszaktevőnek. Nem biztos, hogy tudok annyi releváns forrást találni, hogy hitelesen meg tudjak alkotni egy ilyen embert. A következő regényötlet pedig egy teljesen más síkon mozog, inkább sci-fi felé hajlik, de ott is szeretném megtartani az emberi jellemek fontosságát, amely alakítani fogja a történetet.
– Interjúidból kiderül, hogy biológiát tanulsz. Hogyan kerültél kapcsolatba az írással és miért tartod fontosnak az alkotómunkát?
– Ez két külön dolog volt, írni csak úgy elkezdtem 8. osztályban, aztán szerencsére kaptam szakmai segítséget is, hogy tényleg írásnak lehessen nevezni azt, amit szeretnék csinálni. Nekem örömet okoz, és nem azért szeretném kiadatni, hogy a saját polcomon álljanak a kötetek. így örülök minden olyan visszajelzésnek, amikor egy olyan embernek tetszik a munkám, és élvezi olvasni, akit nem ismerek. Ottliktól (Iskola a határon) hoznék erre egy idézetet: „Az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” Pont ezért nem ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, de szerencsére egyre több olyan ember van, aki meg szeretné hallani a témafelvetéseit. Örülnék, ha őket megtalálná ez a könyv.
Szeder Réka: Mi majd másképp, Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., Budapest, 2023
A valóság egy lehetőség a boldogságra. Mindenhol ott van önnön tökéletességében és tökéletlenségében, az önnön szépségeivel és hibáival, ráncaival, gyűrődéseivel, simaságaival, örömeivel és szenvedéseivel, amelyeket egymás kontrasztjában tudunk értékelni – csakhogy mi ezt nem igazán akarjuk élni.
Nagy Iván amellett, hogy 2019-től igazgatja a múzeumot, hangszeres népzenével, a folklorisztika különböző ágaival is foglalkozik. Csaknem tíz évig a Csallóközi Táncegyüttesben tevékenykedett, és több mint húsz éve a Pántlika Zenekarban cimbalmon és dudán játszik. 1999-től a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola alkalmazottjaként a Dunaág Néptáncműhely munkájából is kiveszi a részét. A Pátria Rádióban több éven keresztül dolgozott néprajzi szerkesztőként. Etnológusként két önálló kötetet és számos szakcikket publikált, és publikál a mai napig.
„A rendszer különben nem úgy ismert, mint egy rockzenekar, hanem úgy jellemzett minket, hogy mi egy jelenség vagyunk, a Beatrice-jelenség” – meséli Nagy Feró énekes, amikor a Beatrice zenekar múltjáról, alakulástörténetéről kérdezem. A zenekar frontembere szerelem miatt kezdett el énekelni, azóta viszont telt házas koncerteken tombol a rajongótábora, hangosan kiáltva a „Rice, rice, Beatrice” szólamot. A nyárádmenti székely énekessel többek között a rock- és a punkzenéről, az egykori Garázs című rádióműsoráról és az örökzöld slágerekről beszélgettünk.
„Az író a jelenben lát jól, lát tisztábban, mint sokan, írói vagy költői vagy művészi érzékenységnek szokták nevezni. Tisztábban lát, gyanakvóbb, és ami igen lényeges mozzanat, le is írja” – mondta Száraz Miklós György József Attila-díjas író. A szerzővel az idő vonatkozásában olyan témákról beszélgettünk, amelyek az irodalmi szövegeinket és azok befogadási lehetőségeit is folyamatosan alakítják. Az írót mindig is vonzotta a múlt megismerése, mindeközben azt is fontosnak tartja, hogy a világvége-érzet az emberi létezés része, velejárója.
Szörényi Leventével, az egykori Illés-együttes énekesével, gitárosával, a Fonográf vezéralakjával, valamint a leghíresebb magyar rockopera, az István, a király zeneszerzőjével beszélgettünk a darab negyvenéves ősbemutatójáról, megalkotásának körülményeiről, illetve az azt megelőző és utána következő színpadi műveiről.
„Nincs még egy nyelv a Földön, aki a tudás átadásának igéjét a saját népe nevével teszi. Mi a tudás népe vagyunk” – meséli Tolcsvay Béla, akivel ugyan elsősorban a zenevilágról, az átalakulásokról beszélgettünk, mindig visszakanyarodtunk a magyarsághoz, s ahhoz a magyar dallamvilághoz, ami mindig ott lesz bennünk, amit – akaratunktól függetlenül is – viszünk tovább magunkkal. Ez a gondolat, s az életének legjobb emlékei, élményei is mind ugyanoda vezetnek vissza: Gyimeshez. Az akusztikus gitár társaságában világot látott folk beatzenész elmesélte legizgalmasabb történeteit, melyeknek egyik legfőbb konklúziója: „Az ember dolga a bölcsőtől a
„Úgy gondolom, hogy az elmúlt hatvan évben a Beatles is kellőképpen bebizonyította, hogy nem egy tiszavirág-életű produkció volt, hanem ennél sokkal több.” Hoffmann Györggyel, a The Blackbirds Beatles-emlékzenekar dobosával és alapító tagjával beszélgettünk arról az angliai együttesről, amely újító és kísérletező attitűdjével gyökerestül megreformálta a zeneipart és a könnyűzenei életet.
Volt szó a rockzenéről, volt szó a színházról, s arról is, amit talán senkinek nem kell megmagyarázni, hiszen ahogyan a Pokolgép egykori énekese is fogalmazott: „Mindenkinek megvannak a maga harcai az életében, de az biztos, hogy akkor lehet a legjobban és a legkönnyebben átvészelni, és jó érzéssel lehunyni majd egyszer a szemünket, hogyha tudjuk, hogy útközben mi is nemesültünk, bölcsebbé váltunk, és tényleg egy kicsit jobbá tettük a világot.”
„A koncertjeinkre azt lehet mondani, hogy ezek már szertartások, szert tartunk a boldogságnak és a szeretetnek” – mesélte Pataky Attila, akivel nem csupán a rockzene világáról, de a zene szeretetéről is beszélgettünk. Az Edda Művek frontembere figyeli a világban zajló történéseket, ez pedig új dalok megírására inspirálja.
„Folyton kerestem az utamat, új dolgokat próbáltam ki, és egy idő után rájöttem, hogy mennyire beszűkíti a gondolkodásmódomat és a döntéseimet az, hogyha kitalálom, hogy csak egyvalami lehetek” – mondja Bagossy-Biró Barbara, aki még szinte gyerekként tizenegy hónapot töltött Amerikában, dolgozott Széll Tamás Michelin-csillagos szakács konyháján, kipróbálta magát énekesként, és az utóbbi időben a Magyar Kultúra magazin gasztrorovatának vezetőjeként is találkozhattunk a nevével.