Kincses Krisztina: Szörényi Levente: Jön két srác, akik rájönnek, hogy elindítottak egy népzenei forradalmat

– Már negyven éve, hogy bemutatták a klasszikussá vált István, a király című rockoperát a budapesti városligeti Szánkódombon – melyet azóta Királydombnak hívunk. Milyen érzések, gondolatok zajlanak le most önben, és hogyan emlékszik vissza magára a munkafolyamatra?

– Az ember nem feltétlenül foglalkozik a múltjával, de most valóban egy kiváló apropó adatott az emlékezésre. És hát ki gondolta volna, főleg annak idején, hogy az István, a király ilyen hosszú életű, generációkon átívelő lesz; persze menet közben azért már némiképp gyanakodhatott az ember. Székelybácsisan mondva, „hát az úgy vót, hogy…” 1962 őszén aláírtuk a Budapest Filmstúdió élén álló Nemeskürty István szerződését, majd 1983. január 12-én, amikor a feleségemmel szétment a házasságunk, fogtam magam és elutaztam egy alföldi tanyára, ahol a lovászokkal majd minden este jókedvűre ittuk magunkat – annak ellenére, hogy a cél elsősorban az István, a király megírása volt. Mégis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egy hűvös, téli napon azokhoz fohászkodtam, akik a felső világból megengedhetik nekem, hogy a legjobb belátásom szerint írjam meg a régmúltunk történetét. Miután hazamentem, nekiláttam a munkának, és májusban már a stúdióban dolgozhattunk.

– Volt ennek egy előszele is, a Kőműves Kelemen rockballada, amely tulajdonképpen felkészítette, elősegítette az István, a király megalkotását.   

– Igen, a Kőműves Kelemen volt az első színpadi darabunk Bródyval, ami óriási sikert aratott. Több mint 300 előadást játszottak Hegedűs D. Gézáék, illetve Szakácsi Sándor, aki azóta már sajnos nincs köztünk. A Kőműves Kelemen lényegében megoldotta azt a hosszú évekig tartó várakozást, hogy nekikezdjünk vagy ne kezdjünk neki az István, a király színrevitelének. Ez a siker tényleg nagyot lendített rajtunk. Persze a rossz nyelvek utólag kitalálták, hogy a válásomból összegyülemlett düh és elszántság segített hozzá az István, a király megalkotásához, ami egyáltalán nem igaz. Elsősorban azért kaptunk rá a Kőműves Kelemen témára annak idején, mert az, hogy Bródy szövegeket írt, egy dolog, de én még nem írtam addig nagyobb lélegzetvételű művet. Mivel ez egy prózai darab, Sarkadinak a könyvéből írta át Ivánka Csaba, tehát valójában egy ballada, így pedig nem kérdés, hogy az Illés zenekar közel állt ehhez a műhöz a népzenei motívumok tekintetében. De miután egy prózai darab –és nagyon erős prózai darab –, ezért egyszerűbbnek tűnt a megfelelő dramaturgiai pontokon egy dalbetétet megírni abban a szellemben, abban a hangulatban. Kevesebbet vesztettünk, mintha az egészet végig kellett volna muzsikálni. És így legalább ki tudtuk próbálni azt, hogy működünk-e a színpadon, vagy sem.

– Miben látja az István, a király sikerességét, minek köszönhető, hogy az emberek ma is ugyanúgy szeretik és eljárnak az előadásokra?

– Nem tudom, hogy minek köszönhető, azonkívül, hogy úgy néz ki, hogy elég jól sikerült. Ugyanakkor minden alkotásnak megvan a maga sorsa. Nemcsak zenei, hanem színpadi és egyéb művészeti alkotásoknak is. Hogy egy példát említsek a képzőművészetből: manapság elég sok festőket és alkotásokat bemutató műsor megy az M5 csatornán, ahol az impresszionizmus képviselőivel, Modiglianival és még sok más nagyszerű művészemberrel is találkozhatunk. Ami szinte mindegyiküknél megfigyelhető, hogy bár zseniális alkotásokat hoztak létre, mégis ismeretlenül és szegényen haltak meg. Senkit nem érdekeltek akkor ezek a festmények, majd jóval később felfedezték bennük az értéket. Mutatja ezt az is, hogy a gyűjtők adott esetben rengeteg pénzt áldoznak egy-egy festményért az árverések során. Mi azonban szerencsések vagyunk, hogy még életünkben fedezték föl a műveinket, és megélhettük ezt a fontos jubileumi évet. Ami még talán árnyalja a feltett kérdést, az az adott társadalmi és politikai helyzet, amiben az István, a királyt bemutatták. Merthogy nem sokkal utána az emberek kitalálták, hogy a rendszerváltást az István indította el. Amiről persze szó sincs, nem ez indította el. Lehet, hogy a lelkekben elindított egy folyamatot, de be kell látnunk, hogy egy darab elégtelen ahhoz, hogy forradalmat szítson vagy elindítson egy tudatos rendszerváltást. Csak hogy érthető legyen, még él Kádár János, amikor bemutatunk egy ilyen darabot, és lényegében ezek az összefüggések gördítik tovább, mint a hólabdát. Utólag az is kiderült, hogy az elvtársak érezték, hogy gyengülnek az eresztékek, és kitalálták, hogy engedni kell ezt a darabot, mert rajta keresztül talán el tudják hitetni a társadalommal, hogy valójában Kádár János Szent István és Koppány a felnégyelni való Nagy Imre. Nevetséges! Erről a közönség persze semmit nem tudott egészen addig, amíg annak idején el nem mondtam egy interjúban; az emberek sokkal inkább abba a „ténybe” nyugodtak bele, hogy az István, a király indította el a rendszerváltást.

– Az viszont biztos, hogy egyik darab sem tudta felülmúlni az István, a király sikerét.

– Igen, bár azt is elmondtam már, hogy zeneművészetileg, zeneszerzőileg és koncepcionálisan az Atilla – Isten kardját többre értékelem, mint az István, a királyt, ami ugyan nagyon jól sikerült mű, mert elképesztően jó dallamok követik egymást, de az gyakorlatilag egy dallamfüzér. Mármint az István, a király. Az Atilla – Isten kardja pedig, nem én találtam ki, hanem hozzáértők mondták, hogy úgynevezett wagneri szerkesztéssel van megalkotva, tehát motivációk innen oda, onnan ide fűződnek át benne. Nem egyszerű darab, és nem is lett olyan sikere, mint az István, a királynak. Ennek ellenére nagyon sok ember hangot adott annak, hogy igen, ő fölfedezte az Atilla – Isten kardjában azokat az alkotói értékeket, amiket egy zeneszerzőnek, ha komolyan veszi magát, bele kell tennie. Ezután következett a Veled, Uram!, ami az István, a király zárómondatáról kapta a címét: „Veled, Uram, de nélküled!” Ez a darab gyakorlatilag az István, a király történetének folytatása, itt szembesítem a nézőt azzal, hogy mi következett István halála után az akkori történetben. Az Árpád népe pedig az utolsó, melyben az előző három darabnak az esszenciáját ötvöztem. Ez a darab áttételesen 1956-ról szól, de sem ez, sem az előző kettő nem keltette fel annyira az emberek érdeklődését, mint annak idején az István, a király.
Elmondok még egy történetet az István, a király ősbemutatójáról. Az egyik barátom mesélte, hogy miután bemutattuk a darabot a Városligetben, a nagymamája – még egyszer mondom, ekkor még élt Kádár – csak annyit mondott: „Fiacskám, egyet mondjál meg nekem! Ezt lehet?”

– Kétségtelen, hogy az István, a király érte el a legnagyobb sikereket. De az ön szívéhez is ez állt a legközelebb? Melyik darab megvalósítása volt a legnagyobb kihívás?

– Az Atilla – Isten kardja és az Árpád népe. Az István, a király egy transzcendens élmény volt számomra. Néha csak kimentem sétálni az erdő szélére és hirtelen beugrott valami, amit miután hazamentem, rögtön le is jegyeztem. Arra is volt példa, hogy egyes részek olyannyira jól sikerültek, hogy nem hittem el, vagy inkább nem emlékeztem, hogy ezt valóban én írtam.  Nem azért, mert meghibbantam, csak egyszerűen volt néhány olyan mozzanat, amikor rajtaütésszerűen elfogott az érzés, hogy ez túl jó ahhoz, hogy nekem jutott volna eszembe.

– Hogyan emlékszik vissza az első zenekari szárnypróbálgatásokra? Hogyan jutottak el egy gimnáziumi triótól egészen az Illésig?
– A trióval – amelynek egyébként nem volt hivatalos neve, nem összetévesztendő a Bajtala Trióval – úgynevezett teadélutánokon szórakoztattuk a diáktársainkat, leginkább dzsesszzenével. Nagyon érdekes, de akkoriban fogékonyabbak voltak a fiatalok a dzsessz iránt, főleg az értelmesebbje. Fontos hozzátenni, hogy abban a korszakban vagyunk, amikor még nincs beatzene. Az egyik legsikeresebb számunk, amit rendszeresen játszottunk – Paul Desmond Take Five című szerzeménye –, hihetetlen módon tovább is élt különböző feldolgozásokban. Ezt például nagyon szerették a fiatalok. Ez a trió aztán később felfejlődött; Ráduly Misi tenor szaxofonon, a bátyám, Szörényi Szabolcs pedig basszusgitáron játszott. Nem sokkal később pedig jelentkeztünk a Ki mit tud? tehetségkutató műsorba, de nem értünk el átütő sikereket. Akkoriban Hacki Tamás, Koncz Zsuzsa és a többiek vitték el a pálmát. A történet ott folytatódik, hogy '63-ban leérettségiztem a Könyves Kálmán Gimnáziumban, és 1964 januárjától/februárjától elszegődtem egy profi együtteshez, ez volt a Balassa. Egy évig szolgáltam ebben a zenekarban, ezalatt két külföldi turnét csináltunk, egy szovjetet és egy lengyelt. Illés Lajossal nem sokkal később, 1964 nyarán találkoztam először egykori diáktárs barátom közbenjárásának köszönhetően, ami azért volt érdekes, mert valójában még ők sem ismerték egymást személyesen. Iván barátom tehát úgy mutatott be engem Lajosnak, mint aki kiválóan gitározik és énekel. „Mit játszol?” – kérdezte tőlem Lajos. Én meg röviden csak annyit válaszoltam: „Radio Luxembourg London W1”. Ezután pedig elhívott a Bercsényibe, ahová elsőre nem jutottam be, mert óriási tömeg állt az ajtóban, engem pedig a kutya nem ismert. Majd másodjára Illés Lajos intézkedésére nemhogy az üvegajtón belülre, de még a színpadra is felkerültem. Ekkor zajlott a már híressé vált történet, amit Bródy később teljesen másképp mesélt el a médiának. Lajos fölhívott a színpadra és odaszólt Bródynak, hogy adja oda nekem a gitárt, amiről Bródy úgy nyilatkozott, hogy elkértem az ő gitárját, ami persze nem egészen ugyanaz, hiszen a hangszer nem az övé volt, hanem a zenekaré. Majd, ugyancsak Bródy elmondása szerint, óriási show-t csináltam, hanyatt vágtam magam a színpadon, és amikor visszaadtam a gitárját már nem volt rajta húr. Ami igencsak érdekes, mivel az alsó három húrt egész egyszerűen nem lehet leszakítani, annyira vastag. A lényeg, hogy így kerültem be a Bercsényibe, ez az igazi történet.

– Nem sokkal később, más zenekarok mellett, az Illés-együttes beépítette a magyar könnyűzenei életbe a beatet, ami akkoriban még meglehetősen idegennek számított. Kik voltak az inspirációk? Leginkább a Beatles, vagy voltak máshonnan jövő hatások is?

– Nem kérdés, hogy a Beatles volt az egyik legalapvetőbb inspirációs forrás, bár akkor még az eredeti Illés, mint ahogyan a többi zenekar is, főként a Radio Luxembourgtól játszott dalokat, sok-sok számot lekoppintottak, és fonetikusan írták le az angol szövegeket. Folytatva a történetet, a Bercsényi-debütálásom után, 1965 januárjában ismét találkoztam Lajossal, aki elmondta, hogy szeretne alapítani egy profi zenekart, és rögtön meg is kérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni. Én pedig nem láttam akadályát, elfogadtam a felkérést azzal a feltétellel, hogy a bátyámat is vihetem. Szabolccsal egyébként még az általános iskolában is együtt zenéltünk, a Szobi Fiúintézet mandolinzenekarának tagjaiként. Visszatérve a Beatlesre: 1964-ben a Szabad Európában Cseke László már közvetítette az első Beatles-nótákat, a Love Me Do volt az első, amit hallottam tőlük. Később Nógrádverőcén sokat vitatkoztunk Bródyval, mert ő inkább Rolling Stonest szeretett volna játszani, míg mi inkább a Beatlest kultiváltuk, többek között a többszólamú énekek miatt. Ettől függetlenül volt egy-két Rolling Stones-szám, amit én is nagyon szerettem, azokat viszont játszottuk is. Ki kellett azonban bővítenünk a repertoárunkat, így Kinkst, illetve instrumentális számokat is előadtunk, például a Shadowstól, annak ellenére, hogy az Illés nem volt egy gitárzenekar. De ez úgymond kötelező leckének számított. Miután eljátszottuk a Nógrádverőcén megírt első saját számainkat, kiderült, hogy az emberek nem is értették a magyar szöveget, mert akkor még közel sem volt tökéletes az erősítés. Én például a saját erősítőmben énekeltem, és el kellett döntenem, hogy a gitár szóljon, vagy az ének. Egyébként az akkori zenekarok nemcsak azért játszottak angolszász számokat, mert divat volt, hanem azért is, mert ezzel oda lehetett kenni a komcsi hatalomnak. Később a pályatársak pedig azért nem szerették a magyar szövegeinket, mert szerintük csak a táncdalénekesek énekelnek magyarul. Velük hoztak minket összefüggésbe.  

– Milyen volt együtt zenélni a testvérével?

– Jó, hiszen együtt nőttünk fel, együtt tanultunk hegedülni, zenélni, és ő egy nagyon pontos, kiszámítható, muzikális gyerek volt. Illetve most is az, csak már nem játszik. A zenekari próbák alatt csak mi tudtunk igazán jókat vitatkozni. Volt egy olyan eset is, amikor valami miatt kissé összevesztünk, Szabolcs elvesztette a türelmét, és azt mondta nekem: „Anyád!” Én pedig: „A tiéd!” És ebből aztán nem volt kiút.

– Az Illés-együttes beépítette a dalaiba az angol beatzenei stílust, aminek a legfőbb célja: magyarítani, visszakanyarodni a gyökereinkhez, a népzenéhez. Miért volt ez akkor ennyire fontos? Mintha csak egy küldetés lett volna.

– A legegyszerűbben úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy tizenhat éves vagyok, amikor a Visegrádi utca konyhájában fel s alá sétálva, nyakamban a gitárral megírom Az utcán című számot. A népzene akkoriban egész egyszerűen benne volt az emberekben. Akkor még volt énektanítás, ahol népdalokat tanultunk, ebből adódóan pedig közel állt hozzánk ez a világ. Így nem is volt kérdés, hogy tizenhat évesen megírom ezt a dalt, aminek évek múlva Bródy írja meg a szövegét.  Sőt, még arra is emlékszem, hogy felkerestem Sárosi Bálint népzenekutatót. Egyszeri levélváltás után fölmentem hozzá a gitárommal, eljátszottam az említett dalt, majd elmondtam neki, hogy ez az első népzenei ihletésű szerzeményem, és ezt csak azért hoztam ide, hogy mint népzenekutató segítsen nekem abban, hogy a nevemre vehetem-e jogilag, vagy ez már feldolgozásnak, esetleg koppintásnak minősül-e. Persze a refrén sokkal inkább szvinges-popos volt. Miután meghallgatta, azt felelte, hogy ez egy önálló alkotás, de stílusában a dunántúli ugrós dalokra hasonlít. Azóta sem hallottam egy ilyen jellegű számot sem. Hát így kezdődött. Aztán az Illésben már több olyan nóta is volt, ami népzenei ihletésű.

– Bartók Béla és az általa végzett népzenei kutatások után vizsgálódva ezzel az idézettel találtam szembe magam: „Ha csak azt a pénzt fordítanánk népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából fel lehetne gyűjteni!” Ez a mondat akár ma is elhangozhatott volna. Úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem változnak, ilyen sajnos a háború is, amely az elmúlt néhány évben folyamatosan itt köröz felettünk. De öröknek számít a népzene is?

– Ez valóban különösen aktuális most, de mégis azt gondolom, hogy a népzenét egyáltalán nem kell félteni. Ami pedig a mi szerepünket illeti ebben a folyamatban, Sebő Feri mesélte el nekem egyszer, hogy ők hallgatták az Illés-zenéket, mert hasonlóan népzenében gondolkodtak, ezért megpróbáltak utánozni minket. És hát nem szó szerint idézem, de Sebő Feri mondta, hogy „egyszer csak rájöttünk arra, hogy annak semmi értelme, hogy az Illéséket utánozzuk; játsszuk az eredetit.” Ez pedig ahhoz vezetett, hogy ma már ők a történelem, hiszen ők kezdték el behozni az erdélyi népzenét Magyarországra. Ezt követően jöttek a táncházak, amelyek máig jelen vannak. A televízióban csodálatos felvételeket láthatunk a roskadásig megtelt táncházakról, ahol a zenekarok népzenét játszanak és a fiatalok együtt ropják rá a táncot. A népzene sorsa persze búvópatakként működött, részint Trianonnak köszönhetően, de aztán mégis kiforrta magát. Szóval lényegében jön két srác, akik beatzenét szeretnének játszani, aztán rájönnek, hogy elindítottak egy népzenei forradalmat.  

– Jól érzékelem, hogy az Illés-együttes zenéit egy idő után már akkor is összefüggésbe hozták a politikával, amikor egyáltalán nem arról volt szó?

– Erről szintén eszembe jut egy idézet még a '68-as Táncdalfesztiválról. Elődöntő volt talán, amikor a folyosón összefutottunk Bánki Lászlóval, a Táncdalfesztivál televíziós szerkesztőjével, aki azt mondta: „Gyere ide, Bródy! Idefigyelj! Ne sértődj meg, hogyha üldöztetésben részesülsz, mert nem lehet minden számba leírni, hogy »a hatalom pam-pam, le van szarva, pam-pam« ”De valóban, olyannyira ránk ragadt, hogy mire eljutunk az István, a királyhoz, már a maguk oldalára tudják fordítani a darabot, vagy legalábbis ez volt a szándék. Ugyanakkor ennek köszönhetjük azt is, hogy annak idején sikerült bemutatni a művet a Városligetben.

– Milyen hangulatban teltek a hatvanas-hetvenes évek? Milyen volt a fiatalsága?

– A Könyves Kálmán Gimnázium rendkívül sokat adott nekem. Előtte Vácott jártam iskolába, ahol lett volna még két évem, de miután a testvérem befejezte az iskolát, én is úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Július végén megkértem az apámat, hogy keressen nekem Budapesten egy gimnáziumot. Rögtön kérdőre is vont, hogy miért csak most szólok, mire én azt feleltem: „Másképp nem engedtél volna el a Balatonra.” A lényeg, hogy végül is bejutottam az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, és bár reggelente körülbelül fél órát kellett villamosoznom a Lehel piactól Újpestig, mégsem bántam meg. Nemcsak a trió miatt, hanem mert a tanárok is nagyon jók voltak. Akkoriban egyébként a fiatalok is sokkal jobban figyeltek mindenre. Elmesélek egy történetet ezzel kapcsolatban. Történelemórán ültünk, év vége lehetett, amikor a tanárunk, megszakítva a monológját, egyszer csak odacsapta az osztálykönyvet az asztalhoz, annak ellenére, hogy senki nem beszélgetett, nem zavartuk az óra menetét. Megijedtünk, hogy feleltetések sora következik, de a hóna alá csapta az osztálykönyvet és elindult kifelé, miközben ezt sziszegte: „Én ezt a sok hazugságot nem vagyok hajlandó tanítani.” Most vajon melyik tanár merné ezt kimondani? Mert most is, ha világpolitikáról van szó, az bizony tele van ordas hazugságokkal. Miután kiment, még résnyire visszanyitotta az ajtót, és figyelmeztetett minket, hogy aki szólni mer az igazgatónak, azt év végén megbuktatja. Ami meglehetősen vicces volt, mivel semmivel nem tudtuk volna bizonyítani a történteket. Egyszóval valami ilyesmi hangulat volt. Hogy milyen volt a fiatalságom? Nagyjából mint minden húszévesé. Hosszas udvarlás után sikerült meghódítanom a Bercsényiből egy kislányt, akivel egy májusi napon el is kezdtünk járni. Három évig együtt voltunk. Akkoriban ez már egy fél házasságnak számított. Főleg a mai házasságokhoz mérten, hiszen azok még ennyi ideig sem tartanak. Nagyon jó időszakot éltünk meg együtt, majd egyik nyáron, beszélgetés közben egyszer csak azt mondta: „Holnaptól járjunk inkább moziba.” Nem értettem, mit szeretne ezzel mondani, de aztán kiderült, hogy szakítani akar. Sok év után fogtam föl, hogy ő szabadulni akart abból a szorításból, hogy a turnék miatt folyamatosan távol kellett lennünk egymástól. Nem sokkal később Dubrovnikba utaztunk a zenekarral, hogy Az oroszlán ugrani készül című Révész György által rendezett kalandfilmben eljátszunk egy-két dalt. A filmhez megírtuk az Illés egyik legemblematikusabb nótáját is, a Miért hagytuk, hogy így legyen?-t, ami, bár nincs köze a film témájához, óriási sikert aratott. Ott ismerkedtem meg a gyerekem anyjával, Kovács Zsuzsával. Utána még néhányszor találkoztam azzal a lánnyal, akivel Zsuzsa előtt voltam együtt, továbbra is tartottuk a kapcsolatot, érdeklődtünk egymás felől. Ő már Franciaországban élt, családot alapított, de sajnos, feltehetően egy autóbaleset miatt, elhunyt. De még emlékszem arra, hogy a szüleivel a Bartók Béla úton laktak; ezen a vonalon volt villamosvezető az édesapja, ezért a szakításunk után apám viccesen meg is jegyezte, hogy ha lehet, mostanság ne nagyon járjak arra, mert megeshet, hogy elüt az Ági apja. Miután értesültem a haláláról, elmentem, hogy megkeressem a sírját. Hosszas keresgélés után rábukkantam egy kidőlt táblára, amin ott volt a neve, ezért megkértem az egyik közös ismerősünket, hogy csináltassa meg, én pedig fedezem a költségeket. A kőre egy fényképet is készítettem kettőnkről. Az ő emléke tehát azóta is nagyon megmaradt bennem, hiszen az nem véletlen, hogy három évig együtt vagy valakivel. Ő volt az első nagy szerelem, és tulajdonképpen ő jelentette a fiatalságomat is.

– Mi tette a beatet alkalmassá arra, hogy egy korosztály kifejezési formájává váljon?

– Elsősorban talán az, hogy harsány volt. A Beatles is fontos szerepet játszott ebben, ugyanis nemcsak a norvég, skandináv népzenét dolgozta fel. Ez bátorított többek között engem is arra, hogy népzenére építsem a dalaink egy részét, de óriási mértékben hatott Paul zenéire az európai barokk zene, Harrisonra az indiai zene, Lennon pedig inkább a rock & roll műfajában alkotott. A sokszínűség az, ami izgalmassá teszi a Beatles-számokat. Az európai barokk zenét akkoriban már rádióban is lehetett hallani, ami tudat alatt beépült a fiatalok gondolataiba. De a fiatalok között is vannak különbségek. Nekünk is más élmény, más minőség volt nyakkendős egyetemisták előtt játszani Kinkset, Rollingot és Beatlest, és más élmény volt ugyanezt Angyalföldön, a Balzac utcai Bosch Klubban előadni, ahol a fiatalok többnyire a verekedéssel voltak elfoglalva. Itt ismét fel kell hoznom a már említett első kapcsolatomat, mert amikor elkezdtünk játszani Angyalföldön, a Bosch Klubban, az ottani suhancok szemmel láthatóan sokkal szívesebben trécseltek a büfésor mellett, mintsem hogy táncoljanak a zenéinkre. Érezhetően nem komáltak minket és azt a stílust, amit képviseltünk. Ági a színpad előtti asztalnál ült, és ő is érzékelte, hogy ez nagyon gáz, ebből baj lesz. Talán a zenekart is megverik. Erre hirtelen fölsikoltotta a színpad felé a nevemet, mire a társaság felénk fordult, és meglepődve konstatálták, hogy ez tetszik valakinek. Nem sokkal később el is kezdtek beszállingózni az emberek, szóval lényegében ezt is neki köszönhetem.

– A Fonográfban már sokkal erőteljesebb volt az amerikai west coast stílusú progresszív rock. A beat után miért kanyarodtak ebbe az irányba?

– A Fonográf egy furcsa történet, ugyanis én másképp képzeltem el még az elején. Végül az Utazás című szólólemezem döntötte el a sorsát, ami érezhetően countryzenei ihletésű. Akkoriban óriási nyugat-európai utat tettem meg, amit countryzenével lehetett a legjobban elballadázni. És amikor megalakult a Fonográf, a többiek azt mondták, hogy ezt a vonalat kellene folytatni, pedig nem ezt akartam, a progresszív rock felé szerettem volna elmenni. A Fonográf utolsó lemeze már ebben a stílusban született; progresszív hangzású, valójában west coast stílusú zenékkel, óriási vokálokkal, és közben amolyan átszellemült, pszichedelikus világgal. Végül is ennek köszönhető, hogy megjelent a lemezünk Angliában. Amerikába viszont már nem mi jutottunk ki, hanem a Bojtorján, amely szintén a countryzenével lépett a nyomdokainkba.