„A rendszer különben nem úgy ismert, mint egy rockzenekar, hanem úgy jellemzett minket, hogy mi egy jelenség vagyunk, a Beatrice-jelenség” – meséli Nagy Feró énekes, amikor a Beatrice zenekar múltjáról, alakulástörténetéről kérdezem. A zenekar frontembere szerelem miatt kezdett el énekelni, azóta viszont telt házas koncerteken tombol a rajongótábora, hangosan kiáltva a „Rice, rice, Beatrice” szólamot. A nyárádmenti székely énekessel többek között a rock- és a punkzenéről, az egykori Garázs című rádióműsoráról és az örökzöld slágerekről beszélgettünk.
– Elterjedt egy olyan legendaféleség, hogy te mindenáron B kezdőbetűs zenekarokat szerettél volna alapítani. Mi ennek a valóságalapja?
– Annak idején volt Beatrice, Bikini, és mindig volt Budapest is, de volt Bicikli is. A B-betűre rátettük a koronát, és ez jelezte azt, hogy ez az a banda, amit én képviselek. Tényleg volt ilyen. De gyerekkorunkban sok hülyeséget csináltunk, aminek mára már nem sok értelmét látjuk. Ma már csak legendaként meséljük, mintha akkor tényleg sokat számított volna. Abban a rendszerben, bármit is csináltál, számított valamit, főleg akkor, ha azt a rendszer nem értette. A rendszer idegenkedett tőlük, talán ez a legjobb kifejezés.
– A B kezdőbetű viszont érdekes zenekar neveket generált nektek. A Bikini együttes neve is ilyen.
– A Bikinit Németh Alajossal találtuk ki. Az volt az oka, hogy a Bikini-szigeteken történt egy kísérleti hidrogénbomba-robbantás. Akkor mi arra gondoltunk, hogy mi is mindent túlélünk, mint a Bikini-szigeteken a patkányok, meg persze egy csomó más élőlény. Mert amikor visszamentek a szigetre jó sok év múlva, kiderült, hogy élnek ott patkányok. Vannak élőlények, amelyek valahogy túlélték a robbantást, ami szinte lehetetlen… A talaj negyven centin átég, iszonyú sugárzás van, a hő is iszonyatos, ezt nem élhetné túl egyetlen élőlény sem. Befogtak pár patkányt, elvitték New Yorkba. Kiderült, hogy a New York-i patkány ezekhez a patkányokhoz képest egy ipari tanuló. A New York-i patkányt besugározták, és az azonnal feldobta a bakancsot. Ezeket nekünk a nagyapámék mesélték. Ebből a mendemondából csináltunk magunknak egy szlogent, hogy mi mindent túlélünk. Ami persze nem igaz, az életet nem tudjuk túlélni.
– Erre mondtad, hogy „próbáltuk bebizonyítani, hogy minket nem lehet elpusztítani, mi akkor is tovább fogunk élni, ha ellenünk van az egész világ”.
– Azért ez nem ennyire komoly dolog. Eleve nem volt ellenünk az egész világ, inkább úgy mondanám, hogy ellenünk volt hangolva. És mi sem voltunk az egész világ ellen, a rendszer ellen sem voltunk, az volt ellenünk. Van egy ilyen téves felfogás, hogy reggel felébredtem, és kitaláltam valami balhét, hogy idegesítsem a rendszert. Azt a rendszert nagyon nehéz volt idegesíteni, és ha idegesítetted, akkor kijött érted és elvitt.
– De ebből a gondolatból jutottál el a nemzet csótánya megnevezésig?
– Igen, azt én találtam ki magamnak. Ha már nem lehettem a nemzet csalogánya, mert olyan már volt, akkor azt mondtam, én, mint punkvezér, leszek a nemzet csótánya. És ez azóta is megmaradt. Egy időben zavart a dolog, aztán már kevésbé érdekelt… Ezek régi dolgok.
– A kezdetekben a Beatrice egy női zenekar volt, sőt: az egyetlen női beatzenekar az országban. Végül – bár időszakosan többször szünetelt az együttes – te lettél és maradtál meg frontembernek. Milyen volt a lányzenekarban zenélni, s milyen volt akkor, amikor már te irányítottál?
– Nekem egész életemben a csajok voltak a kedvenceim – ahogyan ezt ilyen finoman ki lehet fejezni. Volt egy nagyon szegényes, de márkás felszerelésem, és a csajok ott laktak a környékünkön Zuglóban. Megkerestek, hogy adjam kölcsön a felszerelést, mert akkor nem lehetett bérelni. Aztán hívtak hangosítani is. Elvállaltam, később pedig ők is rájöttek, hogy énekelgetni is szoktam. Mondták, hogy megtanulnának néhány olyan dalt, ami nekem is jól áll, például Jimi Hendrix-számokat, és akkor én is beszállhatok a buliba. Két-három dalt elénekelhetek, ez pedig fel is dobná a műsort, mert ők inkább slágerpopzenét játszottak. A leghíresebb daluk a Chirpy Chirpy Cheep Cheep című volt. Persze tetszett a dolog, négy, időközönként öt csaj közé beülni egy buszba nem volt kellemetlen. Nagyon élveztem.
– A zenekar többször felbomlott, de te mindig újraalakítottad. Közben voltak más zenekarok is kilátásban, de te a Beatricében bíztál a legjobban. Miért?
– A csajok nagyon sokszor összevesztek, sokkal többször, mint mi, fiúk. Nekünk van egy életérzésünk, amibe az is beletartozik, hogy bulit nem mondunk le. Nem érdekes, hogy ma nem vagyok elég szép, akkor úgy megyek fel a színpadra, ahogy vagyok. A csajoknál ez sok gondot okozott. Aztán a veszekedések új tagokat generáltak, vettek be fiúkat is, ebbe pedig már én is besegítettem, hogy kik legyenek azok, akiket bevesznek. A végére már csak Mónika maradt lány, de ő is elment Korda Gyurival egy turnéra, aztán kilépett a Beatricéből. Ekkor a zenekarnak le volt kötve nagyjából nyolc koncertje, én pedig mondtam a lányoknak, hogy emiatt most Beatrice néven fogom csinálni ezt, mert ezzel a névvel lettek lekötve ezek a bulik. Akkor persze még nem tudták, hogy oda már egy kőkemény rockzenekar fog érkezni. Szóval ekkor álltam neki a saját utamnak, s viszonylag hamar, alig három-négy hónap alatt lettünk sikeres zenekar. Eközben meg akartam változtatni a zenekar nevét, mert semmi közünk nem volt már a csajzenekarhoz, de végig kommunikáltam a közönséggel is, és tőlük olyan visszajelzések jöttek, hogy őket nem érdekli, kik énekeltek, zenéltek ebben a zenekarban előttünk, nekik tetszik a név. Így maradt meg a Beatrice. Persze azután sokan jöttek azzal, hogy én elárultam a csajokat. De igazából én már náluk is azt a zenét játszottam, amit szerettem. S mivel a csajok időközben leléptek, én boldogan, örömmel csináltam a saját zenekaromat, amelyik 1978-ban kezdett dolgozni. A rendszer különben nem úgy ismert, mint egy rockzenekar, hanem úgy jellemzett minket, hogy mi egy jelenség vagyunk, a Beatrice-jelenség.
– Most pedig újra itt van a dilemma, hogy mi történik a Beatricével. De te hűen kitartva a meglátásaid mellett úgy döntöttél, hogy nem engeded ki a kezedből a zenekart. Milyen érvek kellenek ahhoz, hogy ezeket a döntéseket meg tudd hozni?
– A fiam kirepült, szerintem ez teljesen rendben van, mert harmincöt éve a szárnyaim alatt volt. Nem azt mondom, hogy könnyen viseltem a dolgot, de készültem rá. Ez a helyzet neki sem könnyű, de legalább olyan zenét fog játszani, amit szeretne. Legalábbis egy darabig, mert ez úgy van, hogy egyszer el kell majd menni egy falunapra, s ott pedig úgy is a Nyolc óra munkát kell eljátszani.
– 1989-től kezdted vezetni a Garázs című rádióműsort. Ez a rádióműsor tulajdonképpen a problémákkal küszködő fiataloknak nyújtott segítséget, illetve az amatőr zenekaroknak is bemutatkozási lehetőséget kínált. Mindig figyelemmel követted a pályakezdő zenekarokat. Ez nálad egyfajta küldetés is?
– Ilyenkor mindig le szoktam rázni magamról a kérdést, és azt mondom, hogy kérdezze meg az Úristentől. Annak idején, amikor a Pokolgép megjelent, azt mondtam, hogy végre egy igazi heavy metál zenekar. Odamentem hozzájuk, mondtam nekik, hogy dolgozhatnánk együtt, szívesen írnék egy-két szöveget. Ők ennek nagyon örültek, hiszen én akkor már közismert embernek számítottam. Különben a Pokolgép legsikeresebb nótái között ott vannak azok is, amelyeket én írtam nekik. Amikor odakerültem a rádióhoz, és mondták, hogy csináljam ezt a műsort, akkor azt hittem, hogy mindent tudok. Hogy a rádiózás az nagyjából ugyanolyan, ott is ugyanazt kell csinálnod, mint a színpadon. Persze kiderült, hogy nem teljesen így működik a dolog. A Garázs volt az ország második legnépszerűbb rádióműsora, az első a Kossuthon az esti Krónika, mert ott mentek a hírek. Mi a Petőfin nyomultunk, hallgatottságban másodikok voltunk. Nagyon szerettem a dolgot. Végül mégis megszüntették a Garázst, azzal az indokkal, hogy nem dolgozhatok két médiánál. Én akkoriban a Magyar Televíziónál is melóztam, de már a Magyar Rádióban nem dolgozhattam… Persze volt, akinek lehetett. De az életben mindig kettős mérce van, mindenhol. Amikor még ott voltam a rádióban, próbáltam felmutatni olyan stratégiákat, amelyekre az ottaniak nem voltak kaphatók. Tulajdonképpen kiutáltak engem a rádióból. Többször átrakták a műsort, azt akarták, hogy veszítse el a hallgató a hozzám való csatlakozást. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy a Garázsban futtattam fel a Kispál és a Borzot, de a Tankcsapda is volt egyszer ott nálam.
– Ha az interneten akarjuk megkeresni, hogy kicsoda Nagy Feró, illetve milyen jellegű zenekarokban játszik, akkor egyből a rock és a punk műfajokba botlunk. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy ez a nemzedék nem tudja, mi az a punk. Az viszont biztos, hogy ez a zenei műfaj is kapcsolatba hozható a rockkal. Mi a lényege, a különlegessége a punknak?
– Ezt én úgy értettem, hogy a rockot, a punkot, a popzenét általában a politika próbálja magába integrálni, hogy aztán úgy gondolja, hogy azok a rajongók, akik értem rajonganak, azok szeretni fogják azt is, amit…Ebben azért van igazság. A punkok két fele váltak, az egyikből lettek a skinheadek, a másikból lettek a liberális punkok. A média jobban támogatta az anarchista punkot, mint mondjuk a kőkemény skinhead mozgalmat. Mára már a punk irányítását átvette a baloldal. Abban az időben tényleg más volt… Nem is úgy indultunk neki a dolognak, hogy akkor mi punkok vagyunk, vagy azok leszünk, hanem egyszerűen kiderült, hogy azok vagyunk. Egy értelmiségi barátomtól szereztem be Ramones- és Sex Pistols-lemezeket. Meghallgattuk őket, megnéztük a szövegeket, hogy miről énekelnek. És kiderült, hogy a szocializmusban is lehet punkzenekar. Persze a stílus nem illett ide, mert a rendszer nagyon tagadta. De punknak lenni nem azt jelentette, hogy elhatároztuk, hogy azok leszünk, ez inkább időközben alakult ki…
– A punk-rock „gyökereihez tartozik a durva viselkedés, a színpadi és a színpadon kívüli erőszak”. Eddig bárkivel beszélgettem a rockzenéről, megcáfolták a durva, erőszakos viselkedésformát mint rockzenei jellemzőt. A punk más volna?
– A punk sem hordoz erőszakot magában. A mi koncertjeinken is az összetartozás volt a jó. Nem a verekedésen, a harciaskodáson volt a lényeg. Olyan környezet volt ez, ahol nagyjából mindenki egyformán gondolkodott. Itt nem igazán volt jelen az erőszak…Persze voltak összetűzések, de akkor is mondtam, hogy mi szeretjük egymást, és nem arról szól ez az egész, hogy meg kell verni a másikat. Az egyedüli pont, ami összeköti a punkot az erőszakkal, a rendőrség volt.
– Mondták rád azt is, hogy te vagy a diszkókirály. Érdekes, mert a 90-es években a rockzenei hullámvölgy részint köthető a diszkózene felerősödéséhez. Te hogyan érzékelted, tapasztaltad ezeket a folyamatokat?
– Sokszor volt olyan támadás ellenem, hogy mi diszkózenét játszottunk. Amúgy nem azt játszottunk. Mi funky zenét játszottunk, amit Mónika énekelt. Akkor nem is én voltam a csapat frontembere. Be kell látni, megírtuk a Gyere, kislány, gyere című dalt, ez pedig mai napig működik. Mai napig játsszák a televíziókban, feldolgozzák stb. S annak ellenére, hogy ez nem diszkó, hanem funky, mindenki azt mondta rám, hogy én diszkózenész akartam lenni. Akart a fene! Nem tudom, mi akartam lenni, de hogy meg akartam valósítani magamat ebben az életben, az biztos. Mai napig büszke vagyok erre a nótára. Amikor ezt a dalt írtuk, még nem is volt diszkóklub. Érdekes, de a diszkóban is sok jó sláger született. Engem állandóan szembeállítottak a műfaji különbözőségek miatt például Szikora Robival is, akivel amúgy barátok vagyunk, nem utáljuk egymást. A zenészek általában jó barátok. Persze, amikor szétválasztják őket, rockerek és poperek kategóriákra, akkor én elsősorban a rockerek mellé állok.
– Az egyik leghíresebb albumotok, az Utálom az egész XX. századot címet viseli. Ez már a rendszerváltást követően jelent meg, pontosabban 1991-ben. Ez az album még a Kádár-rendszerre reflektál.
– Ha jól megnézzük a XX. századot, ahogyan az a nótában is benne van, rájövünk, hogy nem a magyarok évszázada volt. Egy csomó tragédia történt. A 19-es kommunista hatalomátvétel, a zsidóüldözés stb. Én azért utálom ezt a századot, mert nem tudok büszke lenni rá, maximum annyi a büszkeségem, hogy „nézd, túléltem”. Az is valami. Nagyon nehezen tudok elszakadni a saját életemtől, környezetemtől a dalaimban. Akkor, amikor ez a lemez is született, még egyszerűbb dalokat írtam. Azóta nagyon sokszor elszabadult bennem az értelmiségi, és olyan szövegeket írok, amiket csak én értek. Ez nagy baj. Egy rockdalnak egyszerűnek kell lennie. Nem szabadna olyanokat írni bele, hogy az „eszmeiségek kereszttüzében vidáman élhetek”. Persze sokan értik ezt is, de a nagyközönség nem érti. A nagyközönség azt érti, hogy „Még, még, még, még, még, / Ennyi nem elég”. Ilyenkor mindig irigykedve néztem Cipőre, hogy találja ki ezeket a kiváló szövegeket.
– Azt is mondtad, hogy nem egy dalodból vált lakodalmas nóta. Ez részben azt is jelenti, hogy ezek a Beatrice-alkotások felkerültek az örökzöld listára. Az érvényességükből viszont veszítettek?
– Ahhoz, hogy felkerüljenek a dalok erre a listára, két szempontot kell teljesíteniük: sokat kell őket énekelni, és nem veszíthetnek az érvényességükből. Ha megnézed, a jó dalok időtlenek. Ha örökzöld lesz egy dal, akkor az azt jelenti, hogy mai napig énekeljük. Nem feltétlenül a koncerteken, hanem például a lakodalmakban. Az emberek pedig boldogan táncolnak rá. Azt még nem tudjuk, hogy ezek a nóták ötven év múlva is ezen a listán lesznek-e. De az biztos, hogy azok a rockzenekarok, punkzenekarok, amelyek csak egy adott korosztálynak írják a dalokat, egy idő után el fognak veszni. Akkor jó egy dal, ha bármelyik életszakaszodban magadénak tudod érezni a szövegét.
– Nyárádmenti székelynek tartod magad. Az udvarodon látható székely zászló mellett még milyen formában van jelen az életedben a székelység?
– Sokszor feltettem azt a kérdést magamnak, hogy miért vagyok én ilyen nyugtalan? Kiderült, hogy ez azért van, mert a székely az egy ilyen fazon. Szeretné megérteni a világot maga körül, még akkor is, ha nem lehet. A székely egy makacs ember. Ha valamit a fejébe vesz, akkor azt tűzön-vízen át, de megcsinálja. Egy teljesen más habitusú emberről beszélünk. Engem úgy neveltek, hogy mi székelyek vagyunk, és majd egyszer hazamegyünk. Haza természetesen nem mehettünk már. Vagyis nagyjából a 60-as évek végén már hazaengedtek bennünket. Érdekes, hogy én úgy nőttem fel, hogy oda hazamegyek, ide is hazajövök. Szerintem egy tökéletes nép vagyunk. Nagyon sokat tanultam Wass Alberttől, Dsida Jenőtől, és a legzseniálisabbtól, Tamási Árontól is, aki igazi székely ember volt.
– Úgy tudom, hogy szerelmi vágyból kezdtél el énekelni. De azóta mennyit változott a zene iránti szenvedélyed, elhivatottságod?
– Az életkoromra való tekintettel visszafogottabb vagyok. De igazad van, annak idején ez indított el a pályán. Az alaptörténet az volt, hogy az iskolában volt egy bál, ott meg kellett jelenni. Előtte persze iszogattunk, mert bátorságot kellett merítenie az embernek, hogy csajozzon. Kinéztem magamnak két szép lányt. Odamentem hozzájuk, próbáltam motyogni valamit, nagyon féltem. Akkor még egy gátlásos fiatalember voltam. Láttam, hogy semmi esélyem nincs egyiknél sem. Nekikeseredtem a dolognak. De mivel ott dolgozott bennem a benzin, fölugrottam a színpadra, és játszottam valamit. Nótázgattunk odafent a színpadon, amikor egy tanár megszólított, hogy jöjjek le, hétfőn várnak az igazgatói irodában. Tudtam, hogy ebből egy igazgatói intő lesz, mert megzavartam a bulit. De a lépcsőnél ott állt a két csaj. Láttam, hogy most már rajonganak értem. Akkor jöttem rá, hogy ilyen egyszerű a dolog.
„Az író a jelenben lát jól, lát tisztábban, mint sokan, írói vagy költői vagy művészi érzékenységnek szokták nevezni. Tisztábban lát, gyanakvóbb, és ami igen lényeges mozzanat, le is írja” – mondta Száraz Miklós György József Attila-díjas író. A szerzővel az idő vonatkozásában olyan témákról beszélgettünk, amelyek az irodalmi szövegeinket és azok befogadási lehetőségeit is folyamatosan alakítják. Az írót mindig is vonzotta a múlt megismerése, mindeközben azt is fontosnak tartja, hogy a világvége-érzet az emberi létezés része, velejárója.
Szörényi Leventével, az egykori Illés-együttes énekesével, gitárosával, a Fonográf vezéralakjával, valamint a leghíresebb magyar rockopera, az István, a király zeneszerzőjével beszélgettünk a darab negyvenéves ősbemutatójáról, megalkotásának körülményeiről, illetve az azt megelőző és utána következő színpadi műveiről.
„Nincs még egy nyelv a Földön, aki a tudás átadásának igéjét a saját népe nevével teszi. Mi a tudás népe vagyunk” – meséli Tolcsvay Béla, akivel ugyan elsősorban a zenevilágról, az átalakulásokról beszélgettünk, mindig visszakanyarodtunk a magyarsághoz, s ahhoz a magyar dallamvilághoz, ami mindig ott lesz bennünk, amit – akaratunktól függetlenül is – viszünk tovább magunkkal. Ez a gondolat, s az életének legjobb emlékei, élményei is mind ugyanoda vezetnek vissza: Gyimeshez. Az akusztikus gitár társaságában világot látott folk beatzenész elmesélte legizgalmasabb történeteit, melyeknek egyik legfőbb konklúziója: „Az ember dolga a bölcsőtől a
„Úgy gondolom, hogy az elmúlt hatvan évben a Beatles is kellőképpen bebizonyította, hogy nem egy tiszavirág-életű produkció volt, hanem ennél sokkal több.” Hoffmann Györggyel, a The Blackbirds Beatles-emlékzenekar dobosával és alapító tagjával beszélgettünk arról az angliai együttesről, amely újító és kísérletező attitűdjével gyökerestül megreformálta a zeneipart és a könnyűzenei életet.
Volt szó a rockzenéről, volt szó a színházról, s arról is, amit talán senkinek nem kell megmagyarázni, hiszen ahogyan a Pokolgép egykori énekese is fogalmazott: „Mindenkinek megvannak a maga harcai az életében, de az biztos, hogy akkor lehet a legjobban és a legkönnyebben átvészelni, és jó érzéssel lehunyni majd egyszer a szemünket, hogyha tudjuk, hogy útközben mi is nemesültünk, bölcsebbé váltunk, és tényleg egy kicsit jobbá tettük a világot.”
„A koncertjeinkre azt lehet mondani, hogy ezek már szertartások, szert tartunk a boldogságnak és a szeretetnek” – mesélte Pataky Attila, akivel nem csupán a rockzene világáról, de a zene szeretetéről is beszélgettünk. Az Edda Művek frontembere figyeli a világban zajló történéseket, ez pedig új dalok megírására inspirálja.
„Folyton kerestem az utamat, új dolgokat próbáltam ki, és egy idő után rájöttem, hogy mennyire beszűkíti a gondolkodásmódomat és a döntéseimet az, hogyha kitalálom, hogy csak egyvalami lehetek” – mondja Bagossy-Biró Barbara, aki még szinte gyerekként tizenegy hónapot töltött Amerikában, dolgozott Széll Tamás Michelin-csillagos szakács konyháján, kipróbálta magát énekesként, és az utóbbi időben a Magyar Kultúra magazin gasztrorovatának vezetőjeként is találkozhattunk a nevével.
„A rockzene nem most éli az aranykorát” – vallja Lukács Laci, a Tankcsapda énekese, amikor a műfaj főbb jellegzetességeiről kérdezem. S hogy miért van ez így? Összetett és bonyolult láncolatok eredménye ez, tudom meg az énekestől, miközben – ennek a kérdéskörnek a vonalán haladva – eljutottunk a mai tehetséges fiatal zenekaroktól az időbeli és technikai változásokon át a külföldi turnék szépségéig.
Sokaknak példakép: férjként, apaként, énekesként, de minden külső tényező és szereposztás nélkül, emberként is példamutató életet él. A zene iránti kötődésemet az általa teremtett különleges dallamvilág megismerésének köszönhetem. Ugyan nem játszom semmilyen hangszeren, énekelni sem tudok, de a zenét, a dalszöveg-, illetve a dallamvilágot én is átérzem, magaménak tudom. Azóta van ez így, amióta megismertem a Bikini zenekart. Az együttes énekesével beszélgettünk mindarról, amit a zenéről, a 80-as évekről, és az életről érdemes tudni.
„Egy alkotó embernek pont az a feladata, hogy új fúziókat alkosson mindabból a sok hatásból, amit fiatalkorában szedett össze” – meséli Köteles Leander, amikor a zenehallgatás és a szövegalkotás egyvelegéről kérdezem. A Leander Kills együttes alapító tagja és énekese új jelentés-összefüggésekbe helyezi a zene világát, néhány éve nem hallgat semmilyen zenét, mondván mindent hallott már: „Ma már nem hallgatom, hanem írom.”