Kincses Krisztina: Milyen csillagállás kellett ahhoz, hogy a Beatles tagjai egy időben szülessenek meg?

– Menjünk vissza egészen a kezdetekig, ugyanis mindenkinek van egy első meghatározó Beatles-élménye. Milyen volt a tiéd?

– Én 1980-ban születtem, és hát a Beatlest szerintem még 4-5 évesen hallottam először, nem tudom pontosan, hogy melyik lemezeket vagy melyik dalokat, az viszont élénken él az emlékezetemben, hogy a szüleim kazettáiról hallott nagyszerű muzsikák hatására gyakorlatilag kiválasztottam magamnak őket. Az érdeklődésem természetesen egyre csak nőtt, szerettem volna minél többet megtudni róluk, ezért innen-onnan összeszedtük a bakelitlemezeket, a barátokkal összeollózgattuk a meglévő felvételeket, és megpróbáltunk összegyűjteni mindent, ami akkor, a 80-as években fellelhető volt. Később, ami már képileg volt nagyon meghatározó élmény számomra, a királyi televízióban leadott Wurlitzer nevű műsor, melyet Molnár Gábor – a Halhatatlan Beatles című könyv egyik szerzője – rakott össze. Ez a négyrészes műsor a Beatles munkásságát helyezte a fókuszba – itt láttam először a Beatles-tagokat –, amit aztán fel is vettem egy VHS kazettára, hogy aztán igazi rajongó módjára „rongyosra nézhessem” őket.

– Már akkor is érezted, hogy a Beatles akár komolyabban is részese lehet az életednek?

– Némileg igen, ugyanis akkoriban én már dobolgattam, a zene gyakorlatilag a járással együtt kezdődött el az életemben, annak ellenére, hogy sokáig nem is volt dobfelszerelésem, ezért fakanállal, székeken, fazekakon vagy épp fedőkön próbáltam kísérni a Beatles-számokat. Természetesen nemcsak ők álltak előttem példaként, magyar viszonylatban az Illés-együttes és a Fonográf, valamint a Jézus Krisztus szupersztár című film verziója szintén meghatározó volt a zenei ízlésem formálódásában. Ezek a zenekarok tehát mind jelen voltak az életemben, de ha egyet kellene kiemelnem, akkor nem kérdés, hogy a Beatles lenne az, és csak egy százalékkal lemaradva, rögtön utánuk az Oasis.

– És aztán 2004-ben találkozott ez a néhány srác, akik eldöntötték, hogy innentől kezdve annak szentelik az életüket, hogy ezt a hagyatékot ápolják és tovább viszik? Hogyan alakultatok meg? A tiéd volt az ötlet, feltételezem.

– Gyakorlatilag majdhogynem így, ahogy elmondtad. Volt ennek egy pici előszele, a John Lennon-emlékzenekar még a 2000-es évek legelején, amit én alapítottam, és Takáts Tamás énekelt benne. Sajnos ez a produkció rövid időn belül kifulladt, de azóta is megvan vele a jó viszony, a Beatles szeretete összehozott bennünket. Ezután jött az ötlet, hogy akkor bővítsük ki a kört, legyen inkább egy Beatles-emlékzenekar. El is kezdtem keresni a kollégákat, ami nem volt könnyű feladat.

– Gondolom, nem volt egyszerű találni hozzád hasonló elhivatott Beatles-rajongókat, akik még ráadásul zenélni is tudnak.  

– Pontosan, de először is még mindig a 2000-es évek elején vagyunk, tehát még épp hogy kijöttünk a 90-es évekből, az internettel is csak épphogy barátkoztunk, ezért aztán hogy egyáltalán megtaláljuk a muzsikusokat, először is a Pesti Estben kellett meghirdetnünk. Elsősorban ezért volt nehéz, másodszor meg persze az, hogy valaki profi zenész, és mégis szereti a Beatlest, játssza a zenéit és elismeri őket, azért az Magyarországon nem feltétlenül volt akkoriban gyakori jelenség. Általában, akik képzett zenészek voltak, azok mind lehurrogták a Beatlest, mondván, hogy egy egyszerű, négy-öt akkordos, akár háromakkordos zenei stílust képviselnek, amire ők bizony nem pazarolják a tehetségüket. Szóval nagyon nehéz volt úgy profi zenészeket találni, hogy közben még szeressék is ezt a zenei világot.

– Nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert azt gondoltam, hogy mindenkinek, de főként a profi zenészeknek a Beatles volt az abszolút kiindulási pont, hiszen, ha jól tudom, eleve ők reformálták meg az egész könnyűzenei ipart, aminek a hatásait még ma is érezzük.

– Igen, ez teljes mértékben kijelenthető. Minden hozzájuk köthető, beleértve a koncertipart, a merchandise-t, de a VOX erősítőgyártó cég is miattuk kezdte el legyártani a sokkal nagyobb erősítőket, mert a koncerteken túlságosan felmelegedtek a kisebb erősítők, nem bírták az igénybevételt. Arról nem beszélve, hogy baseballstadionokat nyitottak ki miattuk, mert már nem fértek el az emberek a koncertjeiken, és ez csak néhány példa a sok közül, hogy mi mindent reformáltak meg ők, de talán egyszerűbb, ha azt mondjuk: mindent; az egész zeneipart gyakorlatilag elindították új irányba.

– A legtöbb képzett zenész ezek szerint mégsem ismerte el őket.

– Nem állítom, hogy nincs olyan profi zenész, aki ne ismerné el a Beatlest, mert én is nagyon sok olyan muzsikust tudnék megemlíteni idehaza – Bródy Jánostól kezdve Szörényi Leventéig vagy éppen Tolcsvay Lászlóig –, akik szeretik és elismerik az ő munkásságukat. A legtöbben azonban még így is felsőbbrendűnek gondolják a technikát a mondanivalónál és a léleknél. A Beatles nem volt egy technikás zenekar, de esze ágában sem volt annak lenni. John Lennon egyszer azt nyilatkozta, hogy amikor már túlságosan elkezdett profi szinten gitározni, akkor inkább a zongorára váltott, mert zongorázni viszont nem tudott tökéletesen, így nem vitte el annyira a technikai tudás a dalszerzést. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a technikai tudás ne lenne fontos része a zenélésnek, de az a világ, amit a Beatles létrehozott, nem erről szól. Ettől függetlenül arra is találunk példát, hogy egy nagyon technikásan játszó dobos, Mike Portnoy, aki a világ egyik legprofibb dobosa, Ringo Starrt tartja az egyik legnagyobb inspirációjának.

Az sem elhanyagolható tényező, hogy nagyon sokan irigykedtek az elért sikereikre, de ugyanez figyelhető meg ebben az időszakban itthon az Illés-együttesnél is. Ha nekik lehetett lemezük, akkor azok, akiknek meg nem, joggal vagy jogtalanul, de kicsit azért orroltak az Illésre, és akkor épp nem igazán szerették őket. Nagy felháborodást keltett, amikor a Beatles-tagok megkapták a királynőtől a Brit Birodalom Rendjének tagjai érdemrendet, melyet előtte főként háborús hősöknek ítéltek. A felháborodásban is volt némi igazság, de ha azt nézzük, mi mindent adtak a világnak, a könnyűzenének, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy nekik is kijárt ez a kitüntetés.

– Néhány dolgot már eddig is megemlítettél, de szeretném, ha bővebben is beszélgetnénk arról, hogy mit is kapott a Beatlestől a könnyűzene.

– Olyan, hogy egy indiai hangszer, egy szitár szóljon egy popdalban, nem volt addig. Mint ahogyan a komolyzenei elemeket is ők építették be elsőként a könnyűzenébe. Egészen a Beatlesig egy rockzenekar összetétele körülbelül abból állt, hogy dob, gitár, basszusgitár és ének. Ez a néhány huszonéves srác pedig ugyanezt megcsinálta, csak még megfűszerezte egy kis szitárral, csörgővel, vonósokkal, rezesekkel és érdekesebbnél érdekesebb hangszerekkel. Azt se felejtsük el, hogy George Martin, a producerük, aki az első daltól kezdve gyakorlatilag az utolsó dalig végig kísérte őket, nagyon képzett zeneszerző volt. Rengeteg módon segítette a Beatles-dalok hangzását, több dalt is meghangszerelt, és az ő ötlete volt a komolyzenei elemek beemelése is.

A többszólamú éneklés, a folyamatos vokálozás szintén hozzájuk vezethető vissza; általában az együttesekben van egy, adott esetben két jó énekes, a Beatlesben azonban mindenki tudott énekelni, ami nagyon egyedi dolog volt. Mint ahogyan az is egyedi, hogy mertek és akartak is kísérletezni. Folyamatosan új hangszerek után kutattak, amelyeket általában be is építettek a dalaikba. Most talán viccesen hangzik, hogy mekkora találmány a torzított gitár, de ezt is úgymond ők fedezték fel. Egyszer véletlenül visszagerjedt a gitár, ők meg csak néztek, hogy hú, ez nem is olyan rossz. Olyan is volt, hogy John Lennon véletlenül fordítva rakta fel otthon a szalagot, visszafelé kezdte el játszani a saját hangját, ami annyira megtetszett nekik, hogy a következő lemezen fel is használták. Szóval ez a fajta kísérletezőkedv jellemezte őket, próbáltak mindig új dolgokat felfedezni. Ami persze egy olyan szintű zsenialitás volt, és olyan szintű újításokat hozott a zenetörténetnek, hogy azóta is mindenki oda nyúl vissza.

– Jól tudom, hogy egészen a Beatlesig nem volt heavy metal?

– Én is úgy gondolom, hogy a ’68-ban kiadott Helter Skelter nevezetű nóta volt az első heavy metal dal. Ami olyannyira súlyos zene lett, hogy nagyon sok hard rockos figura ezt tartotta kiindulási alapnak. Nagyon sokszor egyébként véletlenül alakultak ki náluk ezek a dolgok; mint ahogy a betorzult gitár vagy a visszafelé lejátszott dal. Valahogy a zsigereikben volt, mert Paul McCartney sem feltétlenül gondolta, hogy a Helter Skelterrel ír egy hard rock vagy egy heavy metal zenét. Mutatja ezt az is, hogy ennek a számnak az első verziói teljesen eltértek a véglegestől. Az elején sokkal lassabb, ritmustalanabb, furcsább dal volt, amiből aztán lett egy mindenki által ismert Helter Skelter.

– Egyébként nagyon jól vissza lehet követni egy-egy zenének az alakulását a stúdiófelvételekből összeállított Anthology lemezeken.

– Igen, a 60-as évek elejétől, ’63-tól, ’64-től ki volt adva az összes stúdiómérnöknek, hogy semmi esetre sem törölhetik le a Beatles próbafelvételeit. És persze, amikor az ember megismeri a Strawberry Fields Forever végleges változatát, el van ájulva tőle, hogy milyen zseniális, aztán találkozik az előzményekkel, ahol John Lennon egy szál gitárral énekelget valamit, és bár ugyanarról a dalról van szó, de mégis az egész varázsvilága, a jelenléte, az atmoszférája akkor még nem volt meg.

– Korábban említetted George Martint, a Beatles producerét. Mit gondolsz, ha ő vagy Brian Epstein, de még a nem túl sokak által kedvelt Yoko Ono és még jó néhányan nem lettek volna ott a háttérben, akkor is ilyen eredményeket ért volna el a Beatles?

– Nem lett volna ugyanaz. Ezt könnyen végig is lehet kísérni, hiszen a szólókarrierjük, a saját dalaik már nagyon nem olyanok voltak, mint a Beatles-dalok. Nyilván azért nem, mert nem voltak ott négyen, és nem voltak körülöttük még azok a meghatározó emberek, akik Beatlesszé tették a Beatlest. Kellett oda a menedzserük is, Brian Epstein, aki látott bennük potenciált akkor is, amikor mindenki elzavarta őket. Bár Yoko Ono, John Lennon felesége meglehetősen megosztó személyiség, de azt fontos tisztázni, hogy a Beatles nem miatta esett szét. Hiszen már sokkal előbb, gyakorlatilag a Bors őrmester és a Magical Mystery Tour környékén megtört valami a zenekarban. Valószínűleg közrejátszhatott az is, hogy akkora már felnőtté váltak és nagyon szűk volt nekik a tér, illetve George Harrison dalszerzői énje sem tudott teljesen kibontakozni Lennon és a McCartney mellett. Furcsa, mert én mindig úgy látom, hogy egy év alatt körülbelül öt évet öregedtek, főként gondolkodásban meg világnézetben. Úgyhogy szerintem mire 26-27 évesek lettek, addigra 50-60 évnyi dolgot élhettek meg, aminek a hatására egyszerűen kifáradt ez a közösség.

– Olvastam Szikora Robival egy interjút, amiben elmondta, hogy az ő fiatalkorában, amikor berobbant Magyarországra a Beatles, az nagyon nagy változásokat eredményezett a zenében, és egyáltalán az emberek gondolkodásában. Ez aztán tovább élt a te generációdban is? Akkor is még nagy ereje volt ennek a sodrásnak?

– Én a 90-es években voltam fiatal tizenéves, és akkor már nem volt divat Beatlest hallgatni. Abban az időszakban kezdett el a zene felhígulni, kinyíltak a határok, és gyakorlatilag a hangszeres muzsika eltűnőben volt, főként idehaza. Nyilván már a 80-as években is elindult ez a folyamat, viszont ott még olyan zenéket lehetett hallani, amelyeknek melódiája volt, jó akkordmenetek, jó dallamok. A 90-es évek fiataljait tehát már nem hozták lázba a Beatles-dalok, sőt mit több, lenéztek minket, akik őket hallgattuk, mondván, hogy milyen fiatal az, amelyik egy letűnt kor zenéjét hallgatja. Aztán 94-ben megjelent az első Oasis-nagylemez, és tulajdonképpen ők hozták vissza azt az érzést bennem, amelyre addig csak a Beatles-dalok voltak képesek.

– Beszéljünk egy kicsit a beatzenéről, mert azért a mostani generációktól eléggé távol áll már ez a műfaj. Mi is az a beatzene és milyen hatásai voltak itthon? És nemcsak a zenei részére gondolok, hanem mindarra a jelentéstöbbletre, amit akkor, a 60-as években magában hordozott.

– Ezt már mondjuk én sem tudom annyira megítélni, mert 80-ban születtem, de a szüleim az 50-es évek gyermekei, a 60-as években voltak fiatalok, így sokat meséltek arról az időszakról. Például a karót nyelt előadókról, a big bandekről, amelyek persze jók voltak a maguk módján, de aztán egyszer csak jött a Beatles, vagy itthon az Illés, az Omega, a Metro; azok a zenekarok, amelyek elkezdtek valamilyen tempós, kissé lázadó muzsikát játszani. De persze itt azért nem lehetett úgy lázadni, mint mondjuk nyugaton, valahogy úgy kellett csinálni, hogy ne látszódjon, de mégis jól érzékelhető legyen. És tulajdonképpen ezt képviselte Magyarországon az Illés-együttes; hogy nem feltétlenül kell karót nyelt zenét hallgatni. Aztán ők a lázadást tökélyre fejlesztették a későbbiekben. Főleg Bródynak a szövegeivel, amelyek úgy üzentek a fiataloknak és persze a hatalomnak, hogy azok még egyébként épphogy átmentek a szűrőn.

– Visszatérve a Beatlesre: mit gondolsz, minek tudható be a zsenialitásuk? A tudatmódosító szerek például közrejátszhattak ebben?

– A Beatles munkásságán belül teljesen jól el lehet különíteni, hogy mikor kezdtek a tudatmódosító szerek bejönni a zenéjükbe. Viszont rengeteg ember írt akkor is dalokat és szedett tudatmódosító szereket, mégsem születtek hozzájuk hasonló együttesek. Nyilván a Love Me Do-hoz, a Hard Day’s Night-hoz,vagy a Help!-hez képest egy I Am the Walrus, egy Strawberry Fields Forever vagy egy Happiness is a Warm Gun valószínűleg a tudatmódosító szerek hatására lett olyan világú dal. De ahhoz, hogy olyan dalokat írj, mint amiket az elején felsoroltam, egész egyszerűen isteni tehetség kell. John Lennon ugyanúgy ült le dalt írni, mint bárki más. Én is próbáltam már dalt írni, meg ugyanúgy szerintem verseket is sokan próbáltak már írni, mégsem lett senkiből József Attila. Az már egy másik kérdés persze, hogy milyen csillagállás kell ahhoz, hogy egy John Lennon, egy Paul McCartney, egy Ringo Starr és egy George Harrison egy időben szülessen és egy zenekarban játsszon. Nyilván ehhez azért szerencse is kellett, de éppen ezért nem is ismétlődött meg azóta sem ez a dolog, és valószínű, hogy már nem is fog.

– Magyar viszonylatban meglepően sok emlékzenekart tarthatunk számon. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van az AB/CD (AC/DC), a Cry Free (Deep Purple), The Scorps (Scorpions), az Andorai Péter and The Graceband (Elvis) és ti, természetesen. Mi az oka annak, hogy hazánkban ilyen nagy igény van ezekre a formációkra?

– Részint talán arra vezethető vissza, amit korábban is említettem. Amikor mi fiatalok voltunk, nem volt nagy  divat hangszerekkel felszerelkezve kilépni a színpadra. A kezdetekben, amikor saját dalokkal próbálkoztunk, azt mondták a magyar kiadók, hogy ez túl értelmes, túl vokális és túl sok a hangszer benne. Valószínűleg rosszkor voltunk rossz helyen és időben fiatalok, ezt sajnos be kell hogy lássam. Viszont azt sem szerettük volna, hogy meghazudtolva önmagunkat technót kezdjünk el játszani csak azért, hogy kiadják a dalainkat. Ezért azt kezdtük el csinálni, amit a legjobban szeretünk. De erre megint csak jó példa lehet a Beatles, és félreértés ne essék, nem magunkat akarom hasonlítani hozzájuk, csak magát a helyzetet. A Decca lemezkiadó cég meghallgatta a Beatlest a 60-as évek legelején, és akkor is az volt a visszautasító ok, hogy a gitárzenekarok kimentek már a divatból, ezért nem kell nekik a Beatles. Mondta ezt ’62-ben a Decca, amikor elindult a gitárzene.

– Mint ahogy a legtöbb világhírű zenekarnak, úgy a Beatlesnek is rengeteg emlékzenekara van szerte a világon. Hogyan lehet kitűnni a sok közül? Hogyan érte el a The Blackbirds, hogy első magyar emlékzenekarként léphetett fel a liverpooli Beatles-fesztiválon? És persze hosszasan sorolhatnánk még az elért sikereiteket.

– Mondhatnám azt is, hogy egy kaput nyitottunk onnan a liverpooliaknak, hogy van itt egy Magyarország is, ahol szintén élnek muzsikusok, és itt is beszélik az angolt, illetve itt is tudnak az emberek zenélni. 2007-ben voltunk kint először, addig valóban nem járt még ott magyar zenekar, és velünk együtt jött egy 40-50 fős magyar rajongói bázis is, akik hihetetlen jó bulit csináltak, mint ahogy azt hiszem, mi is. Nagyon sokan odajöttek utána hozzánk, hogy megkérdezzék, melyik angliai városból jöttünk, mert még nem hallottak rólunk. Nem igazán ismerték Magyarországot, az itteni zenészeket, a zenei kultúránkat, és meglepődtek azon is, hogy milyen szép kiejtéssel tudunk énekelni.

– Minek az elvén indultatok el a kezdetekkor? Mi volt a legfontosabb szempont, amit figyelembe vettetek?

– A legfontosabb szempont az volt, hogy a magunk módján minél hitelesebben adjuk vissza színpadon a Beatles stúdióban felvett dalait. Nem feltétlenül akarjuk lemásolni őket, de ez eleve egy igen csúnya szó, meg persze nem is lehet mindig visszaadni színpadon azt, amit ők ötven évvel ezelőtt fölvettek egy angol stúdióban. A fesztiválokon eleve nagyon kevés idő áll a rendelkezésünkre, hogy eljátsszuk ezeket az egyébként nagyon kidolgozott, nagyon összetett számokat. De mindenképpen azt mondhatom, hogy már az elején is a tisztelet vezérelt bennünket, soha nem akartunk John Lennonokká válni, nem gondoljuk azt, hogy bármilyen szinten is egy lapon lehetne minket említeni velük. Mi csak megpróbáltuk betölteni azt az űrt, amit azzal hagytak maguk után, hogy nem hallhattuk őket élőben zenélni. De nyilván még ez is túlzás, mert ezt az űrt egyszerűen nem lehet betölteni, de a magunk módján, mint magyar muzsikusok, akik irgalmatlan módon szeretik a Beatlest, eljátsszuk a dalaikat a lehető legjobban, az irántuk és a zenéjük iránt érzett tiszteletből. Miközben persze más emberek vagyunk, más korban, más színpadon, más hangszerekkel, ezeket sem szabad figyelmen kívül hagyni.

– A tribute zenekarok munkássága egyfajta hagyatékgondozásnak felel meg, vagy inkább más vonzatai vannak? Lehet ezt úgy csinálni, hogy nem vagy száz százalékig elhivatott egy adott zenekar iránt?

– Elsősorban egyfajta hagyatékgondozás, viszont nyilván lehet többféle aspektusból is végezni ezt, például a legáltalánosabb, hogy pénzért vagy hobbiból. Ugyanis az, hogy megalapítasz egy tribute zenekart, nem feltétlenül jelenti, hogy tiszteled is az előadó munkásságát.

– Egy tribute zenekar is képes az egyediségre? Mivel rendeltetéséből adódóan azt gondolnánk, hogy ez az a komponens, ami ebben a műfajban semmiképp sem valósulhat meg.

– Mindenképp, mert hogyha most összeraknánk a világ minden tájáról mondjuk ötven Beatles tribute zenekart, és azt mondanánk, hogy mindenki játssza el a Come Together-t, biztos, hogy 50 különböző verzióban hallanánk. Hiszen mindenki egyéniség, egyediség, mindenki máshogy énekli, máshogy frazírozik, más a dobolás, más a gitározás. Hasonlóan van ez a nagy költőink verseinél is, amelyeket az évek során már többen is előadtak. Valószínűleg máshogy mondta el Sinkovits Imre, mint Kautzky Armand. De persze az egyediség mellett ugyanannyira fontos a hitelesség is. Fontos, hogy az emberek azonosulni tudjanak azzal, amit csinálunk, hogy érezhető legyen az elhivatottságunk, a tiszteletünk a Beatles munkássága iránt, mert különben hamis, megjátszott dolog lenne, ami előbb-utóbb úgyis kibukna.

– Milyen keretek között tudtok így mozogni és meddig tud eljutni egy tribute zenekar? Ti, akiknek már számos elismerésetek van, tudtok még újat mutatni, fejlődni?

– Eleinte mindig új célokat állítottunk magunk elé; színpadra vinni egy dalt, egy lemezt, vonósokat, fúvósokat hívtunk el egy-egy koncertre, megkértük Kozma Andrást, hogy jöjjön el szitározni, közös műsort csináltunk a Rolling Stones tribute-tal. Próbáltuk mindig izgalmassá, érdekessé tenni a produkcióinkat, új dolgokat kitalálni, állandó koncertjeink vannak az A38-on, de játszottunk már a Szigeten, a Vígszínházban, az Arénában, Liverpoolban többször is, Európa összes Beatles-fesztiválján felléptünk, és így, amikor már nagyjából minden megvolt – most tartunk nagyjából itt –, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy hogyan tovább, mi a következő lépés.

– Remélem, hogy folytatódik a történetetek, mert fontos, hogy az emberek, főként a fiatalabb generációk megismerjék a Beatlest, a zseniális zenéiket, meg általában a könnyűzene gyökereit.

– Egy 14 éves gyerektől nyilván nem elvárás, hogy szeresse a Beatlest, vagy legalábbis nem elvárás, hogy jobban szeresse, mint a mai zenészeket, de én is úgy gondolom, hogy legalább azt a tíz-húsz Beatles-dalt az általános műveltség szempontjából mégiscsak érdemes lenne megismerniük. Főként azokat, amelyek olyan szintű forradalmat indítottak a popzenében, mint nagyon sok zseniális író, költő műve az irodalomban. Úgy gondolom, hogy az elmúlt hatvan évben a Beatles is kellőképpen bebizonyította, hogy nem egy tiszavirág-életű produkció volt, hanem ennél sokkal több, és még azt is megkockáztatom, hogy érdemes volna egy-két óra erejéig az iskolákba is bevinni őket.

– Volt szerencséd találkozni Paul McCartney-val egy aláírás erejéig, Ringo Starr-ral pedig még beszélgettetek is az öltözőjében. 

– Először McCartney-val találkoztam a budapesti koncertje után, amikor is aláírta a lemezemet, Ringo Starr-ral pedig jóval később, 2011-ben sikerült elintéznünk az Egri Road Beatles Múzeum vezetőjével, hogy tíz percig beszélgethessünk vele az öltözőjében. Gyakorlatilag földbe gyökerezett a lábunk, és nyilván ilyen rövid idő alatt nem is tudja az ember, hogy mit kérdezzen, hiszen körülbelül hatmillió kérdésünk lenne. De egyébként nagyon kedves volt, egészen emberi. Sajnos a többiekkel már nem tudok találkozni, de majd talán egyszer, jó sokára, valahol összefutunk.

– Mit gondolsz, mi lenne most, ha a Beatles sosem létezett volna?

– Ez egy jó kérdés, amire valóban nagyon nehéz válaszolni. Valószínűleg nagyon sok utánuk alakult zenekar most nem is lenne, nagyon sok előadó nem kapta volna meg azt a fajta inspirációt a dalszerzéshez. A zene világa és a koncertipar is teljesen más lenne most. Nélkülük is biztosan fejlődött volna, de valószínűleg nem ilyen ütemben, mert abban az időben a zeneiparnak körülbelül húsz évet kellett ugrania rövid idő alatt. De akkor azt is meg lehetne kérdezni, hogy mi lett volna, ha nincs Chuck Berry, Carl Perkins vagy Elvis Presley, mert a Beatles meg onnan inspirálódott. John Lennont nagyon inspirálta Elvis, híresebb és nagyobb akart lenni, mint ő, szóval valószínűleg ahhoz, hogy John Lennon olyan legyen, amilyen, ahhoz kellett hogy legyen előtte egy Elvis is.