interjú Kopriva Nikolettel
– Három évvel a debütköteted megjelenése után (Amire csak a fák emlékeznek, KMTG, 2020) új verseskötettel jelentkeztél Kővé zsugorodott ország címmel. Mi történt veled ebben az időszakban? Milyen témákkal, műfajokkal dolgoztál?
– Törekedtem levetkőzni azokat a motívumokat, témákat, képeket, melyek az első kötetnek alappillérei voltak. Elkezdtem kötött versformákkal kísérletezni, ami segített más nézőpontok, gondolkodásmód elsajátításában, és a szabadversek felépítésében is tanulságokkal szolgált. Az otthonkeresés volt a kulcsszavam, egy olyan versbeszélő megformálása, aki egy új ország, város belakására törekszik, ám valamiképpen mindig akadályokba ütközik. Annak idején a Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj nagy segítségemre volt az elindulásban, hisz a Fák után számomra is kérdés volt, hogyan tovább.
– Az új kötet címe és az életrajzod alapján a Kővé zsugorodott országot óhatatlanul a háborúról olvassuk. Az itt szereplő versek ez alapján új szövegeknek tekinthetők? Mikor kezdtél a költészetedben a háborúval foglalkozni?
– Valójában a Kővé zsugorodott országban egészen kis szerepet kap a háború. Nem véletlen ez, mert a háború kitörésekor a kötet már összeállóban volt, csupán a kiadása váratott magára. Ennek következményeképp azonban belekerült egy-két vers, amelyeket valóban a háború ihletett, ezek új megvilágításba helyezték az egész versfolyamot. A témához sokáig nem tudtam, és nem is akartam nyúlni. 2022 decemberében rövidebb időt töltöttem otthon, Munkácson. Ekkor voltak a leggyakoribbak az áramkimaradások, naponta kétszer kapcsolták be, teljesen véletlenszerűen (gyakran éjjel). Nem volt közvilágítás, a város bizonyos részein víz sem. Felbomlott a rutin, a rend, önkívületi állapot uralkodott a városban. Ennek hatására kezdtem el egy háborús cikluson dolgozni, amely már a harmadik kötetem részét képezi, ám a Kővé zsugorodott országban is helyet követelt magának.
– A kötetben nehéz sorsú emberek vonják magukra a figyelmet, egy érdemes élet után pincékben bujkálva töltik az idős kort, félnek a fegyverektől. Konkrét élettörténetek ihlették ezeket a verseket?
– Gyakran használok fel élettörténeteket. Szándékosan írom azt, hogy felhasználom, ugyanis ezeket aztán úgy alakítom át, ahogyan a vers kívánja meg. Egyáltalán nem volt célom a kötetben nehéz sorsú emberekről írni, inkább egy utat akartam ábrázolni, melyben a versbeszélő bizonyos tapasztalatokon keresztül eljut valahonnan valahová. Az általad kiemelt példa azonban sajnos nagyon is valós. Beszéltem menekülttel, aki nem tudta magával hozni idős szüleit, mert azok nem akarták elhagyni az otthonukat (néhány napra rá felrobbantották a pincét, melyben rejtőztek). Valaki a kilencvenéves, Alzheimer-kóros édesanyját hagyta hátra, mert nem fért be az autóba.
– Számodra a háborúban mi a legfélelmetesebb?
– A szürrealitás, ami a valóság.
– A kötetben sokszor a rámutatás vagy kimondás helyett inkább felsejlenek sorsok, helyzetek, emlékképek. Mi a szerepe ennek a látomásszerűségnek a versekben?
– Nincsen különösebb szerepe. Szkeptikus alkat vagyok, a rákérdezés, a sejtelem közelebb áll hozzám a kimondásnál, talán ezt tükrözhetik valamennyire a versek is.
– Az új kötet másik fő motívuma a természet, ami az előző kötetnek is kiemelt motívuma volt. Te hogyan látod, változott a természethez való viszonyod az elmúlt évek során?
– Nem változott. A Kővé zsugorodott országban inkább az urbánus közeget igyekeztem előnyben részesíteni, ilyen-olyan módon ebbe a természet is beférkőzik. Amikor egy hely alkalmatlanná válik az életkörnyezet kialakítására, azt is szép lassan visszafoglalja magának a természet.
– Milyen szerzőket olvasol biopoétikai szempontból? Foglalkozol ezekkel az irányzatokkal?
– Nem igazán foglalkozom ezekkel az irányzatokkal, a magam útját járom. Az utóbbi időben szívesen olvasom Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Terék Anna verseit.
– Hogyan tervezed a folytatást, milyen helyet foglal el a költészet most az életedben?
– Ha éppen nem írok, a költészet akkor is ott van mindenhol, elég kilépnem az utcára. Nem tudom elkülöníteni az életemtől. A napokban készült el legújabb verseskönyvem kézirata, mely a Talán vagytok címet kapta, s remélhetőleg év végén megjelenik.
A porondmester maga Dionüszosz, aki, mint egy cirkuszi látványosságot, vizsgálja a körülötte lévő világot. Szereplőit, történelmi eseményeit, nagy szerelmeket és barátságokat. Ma a körülöttünk zajló események, fordulatok úgy követik egymást, mint egy cirkuszi előadásban egyik etűd a másikat, és pont úgy próbálnak rákontrázni elődeikre. Amikor azt hisszük, ennél izgalmasabb már nem lehet a műsor, mindig olvasunk valami cikket a globális vagy helyi politikai helyzetekről, az állatkertben született kisoroszlánokról, vagy egy film nem várt elsöprő sikeréről, és minden alkalommal lenyűgöz az újdonság, a dráma.
Ezek az esetek, élethelyzetek, traumák sokkal gyakoribbak, hétköznapibbak, mint azt a mai napig is sokan gondolják. Ezeket a fiatalabb generáció egyre jobban feszegeti, és elég bátrak hozzá, hogy szembe is merjenek nézni velük, hogy változtassanak maguk miatt, az életük élhetősége miatt. Ez a kötet is megerősítené őket abban, hogy a problémáikkal nincsenek egyedül. Az már más kérdés, hogy el fogja-e érni a könyv az olvasót, és az olvasó tud-e majd dönteni arról, hogy ez egy jó, számára hasznos mű, vagy sem.
A valóság egy lehetőség a boldogságra. Mindenhol ott van önnön tökéletességében és tökéletlenségében, az önnön szépségeivel és hibáival, ráncaival, gyűrődéseivel, simaságaival, örömeivel és szenvedéseivel, amelyeket egymás kontrasztjában tudunk értékelni – csakhogy mi ezt nem igazán akarjuk élni.
Nagy Iván amellett, hogy 2019-től igazgatja a múzeumot, hangszeres népzenével, a folklorisztika különböző ágaival is foglalkozik. Csaknem tíz évig a Csallóközi Táncegyüttesben tevékenykedett, és több mint húsz éve a Pántlika Zenekarban cimbalmon és dudán játszik. 1999-től a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola alkalmazottjaként a Dunaág Néptáncműhely munkájából is kiveszi a részét. A Pátria Rádióban több éven keresztül dolgozott néprajzi szerkesztőként. Etnológusként két önálló kötetet és számos szakcikket publikált, és publikál a mai napig.
„A rendszer különben nem úgy ismert, mint egy rockzenekar, hanem úgy jellemzett minket, hogy mi egy jelenség vagyunk, a Beatrice-jelenség” – meséli Nagy Feró énekes, amikor a Beatrice zenekar múltjáról, alakulástörténetéről kérdezem. A zenekar frontembere szerelem miatt kezdett el énekelni, azóta viszont telt házas koncerteken tombol a rajongótábora, hangosan kiáltva a „Rice, rice, Beatrice” szólamot. A nyárádmenti székely énekessel többek között a rock- és a punkzenéről, az egykori Garázs című rádióműsoráról és az örökzöld slágerekről beszélgettünk.
„Az író a jelenben lát jól, lát tisztábban, mint sokan, írói vagy költői vagy művészi érzékenységnek szokták nevezni. Tisztábban lát, gyanakvóbb, és ami igen lényeges mozzanat, le is írja” – mondta Száraz Miklós György József Attila-díjas író. A szerzővel az idő vonatkozásában olyan témákról beszélgettünk, amelyek az irodalmi szövegeinket és azok befogadási lehetőségeit is folyamatosan alakítják. Az írót mindig is vonzotta a múlt megismerése, mindeközben azt is fontosnak tartja, hogy a világvége-érzet az emberi létezés része, velejárója.
Szörényi Leventével, az egykori Illés-együttes énekesével, gitárosával, a Fonográf vezéralakjával, valamint a leghíresebb magyar rockopera, az István, a király zeneszerzőjével beszélgettünk a darab negyvenéves ősbemutatójáról, megalkotásának körülményeiről, illetve az azt megelőző és utána következő színpadi műveiről.
„Nincs még egy nyelv a Földön, aki a tudás átadásának igéjét a saját népe nevével teszi. Mi a tudás népe vagyunk” – meséli Tolcsvay Béla, akivel ugyan elsősorban a zenevilágról, az átalakulásokról beszélgettünk, mindig visszakanyarodtunk a magyarsághoz, s ahhoz a magyar dallamvilághoz, ami mindig ott lesz bennünk, amit – akaratunktól függetlenül is – viszünk tovább magunkkal. Ez a gondolat, s az életének legjobb emlékei, élményei is mind ugyanoda vezetnek vissza: Gyimeshez. Az akusztikus gitár társaságában világot látott folk beatzenész elmesélte legizgalmasabb történeteit, melyeknek egyik legfőbb konklúziója: „Az ember dolga a bölcsőtől a
„Úgy gondolom, hogy az elmúlt hatvan évben a Beatles is kellőképpen bebizonyította, hogy nem egy tiszavirág-életű produkció volt, hanem ennél sokkal több.” Hoffmann Györggyel, a The Blackbirds Beatles-emlékzenekar dobosával és alapító tagjával beszélgettünk arról az angliai együttesről, amely újító és kísérletező attitűdjével gyökerestül megreformálta a zeneipart és a könnyűzenei életet.
Volt szó a rockzenéről, volt szó a színházról, s arról is, amit talán senkinek nem kell megmagyarázni, hiszen ahogyan a Pokolgép egykori énekese is fogalmazott: „Mindenkinek megvannak a maga harcai az életében, de az biztos, hogy akkor lehet a legjobban és a legkönnyebben átvészelni, és jó érzéssel lehunyni majd egyszer a szemünket, hogyha tudjuk, hogy útközben mi is nemesültünk, bölcsebbé váltunk, és tényleg egy kicsit jobbá tettük a világot.”