– Indítsuk kicsit távolabbról a beszélgetést. Milyen volt a kislány Barbi, hogyan látta a világot, és mit felelt, amikor feltették a tízpontos kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?
– Cserfes szájú kislány voltam, aki imádta, ha rá figyelnek. Emlékszem, egy időben többen is mondták, hogy biztos színésznő lesz belőlem, de az igazság az, hogy sosem tudtam, mi akarok lenni. Még gimnazistaként is ki lehetett volna kergetni a világból a híres „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdéssel. Folyton kerestem az utamat, új dolgokat próbáltam ki, és egy idő után rájöttem, hogy mennyire beszűkíti a gondolkodásmódomat és a döntéseimet az, hogyha kitalálom, hogy csak egy valami lehetek. Aztán rájöttem, hogy nem akarok „csak” író lenni, vagy zenész, vagy színész, vagy szakács, hanem kicsit mindent akarok. Egyelőre működik.
– 16 évesen úgy döntöttél, hogy Amerikában folytatod a tanulmányaidat. Hogy jött ez az ötlet és milyen volt az ott töltött egy év?
– Nagyon sok olyan döntés van az életemben, amihez fogalmam sincs, honnan volt elég bátorságom, vagy mi vett rá, hogy meghozzam, az amerikai cserediákprogram is egy ilyen. Hogy miért tűnt jó ötletnek egy évet az Egyesült Államokban tölteni úgy, hogy itthon voltak a barátaim, a családom és a szerelmem (aki most már a férjem is), fogalmam sincs. Talán közrejátszott a vágy, hogy megtudjam, hogy mi az, amiben jó vagyok, vagy hogy kicsit az amerikai filmekben érezhessem magam. Persze a nyelvtanulás is fontos szempont volt, de akkor talán jobban érdekelt az, hogy hogyan néz ki egy amerikai pomponlány, mint az, hogy milyen nagy előnyömre válik majd, ha megtanulok angolul. Tizenegy hónapot töltöttem kint, és nagyon hamar rájöttem, mennyire védtelenné válik az ember a családja nélkül. Hogy mennyire megbénít az, amikor nem tudod úgy kifejezni magad, ahogyan szeretnéd, és milyen suta másolata leszel önmagadnak az anyanyelved nélkül. Sok mindent megtanultam és megtapasztaltam az alatt a 11 hónap alatt, és nem is sejtettem, hogy ezek közül az angoltudás lesz a legkevésbé fontos a későbbiekben. Az a döntés viszont, hogy soha többé nem akarok a családomtól és az otthonomtól ilyen hosszú ideig távol lenni, visszafordíthatatlanul megérett bennem.
– „22 évesen egy patetikus pillanatomban írtam egy e-mailt egy Michelin-csillagos séfnek, hogy amúgy bölcsész vagyok, de szeretnék a konyháján dolgozni –, ami meg is történt…” – írod az egyik Instagram-posztodban. Hogyan és mikor keltette fel az érdeklődésedet a gasztronómia világa?
– Olyan családban nőttem fel, ahol mindig volt főtt étel, ráadásul általában leves és második is. Sokszor segédkeztem a konyhában édesanyámnak, de a főzésre mindig úgy gondoltam, mint kötelességre, amit meg kell csinálni. A gasztronómia akkor kezdett el érdekelni, amikor megismertem Széll Tamás munkásságát, és rájöttem, hogy ez nemcsak a táplálékbevitelről szól, hanem ez is egyfajta művészet. Elkezdtem kipróbálni recepteket, utánaolvasni konyhai alaptechnikáknak, filmeket nézni a témában, és teljesen beszippantott ez a világ. Jólesett létrehozni valamit a saját kezemmel, és a legegyszerűbb dolgok is örömet okoztak. Örök életemben válogatós voltam, és sokan nem értették, hogy mi ez a hirtelen pálfordulás, de hamar rájöttem, hogy engem nem kifejezetten az evés tesz boldoggá, hanem az étel elkészítése, a felszolgálás, a vendéglátás. Azt is beláttam, hogy nem kell mindent szeretni, mindenhez jópofát vágni, mert igenis van olyan, hogy nem szeretek egy fűszert, egy zöldséget vagy egy ételt, de attól tudok rá objektíven tekinteni és azt mondani rá, hogy ez jó! Egy nap épp A konyhafőnök asztaláról című sorozatot néztem, amikor Francis Mallmann híres argentin séf azt mondta: „Manapság arra tanítjuk a gyerekeket, hogy egy kényelmes székben üljenek. Van munkád, van autód, van hol aludnod, de nincsenek álmaid. Nem szabad mindig a biztosat választani. Mindannyiunknak meg kellene szereznie valamit az életben, és ez sok munkát és sok kockázatot kíván.” Elgondolkodtam, hogy jelenleg mi a legnagyobb álmom. A válasz az volt, hogy Széll Tamás éttermében dolgozhassak (ami azóta két Michelin-csillagot is szerzett). Nem gondolkodtam sokat, kezembe vettem a laptopot, és pár perc múlva már el is küldtem az étteremnek a rövid levelemet, amelyben bemutatkoztam, és elmondtam, hogy bölcsész vagyok, de rettentően érdekel a gasztronómia, és nagyon inspirál az, amit az étterem képvisel. Annyira lehetetlennek tűnt a dolog, hogy egyszerűen nem volt veszítenivalóm. Tudtam, hogy úgysem fognak visszaírni, de legalább megtettem az első lépést. Egy nap múlva behívtak egy személyes találkozóra, egy hét múlva pedig már a konyhán találtam magam. Fél évig dolgoztam a Standban, nagyon kemény meló volt, teljesen leszívott fizikailag és lelkileg is, de nagyon sokat fejlődtem és tanultam magamról ez alatt az idő alatt.
– Ha jól tudom, nem tartod magad szakácsnak, a Magyar Kultúra magazinban vezetett gasztrorovatod által mégis közel tudtál maradni ehhez a szakmához. A Kóstolóban hónapról hónapra izgalmas beszélgetéseket és ismeretterjesztő cikkeket olvashatunk tőled. Melyik volt az eddigiek közül számodra a legizgalmasabb?
– A gasztrorovat tökéletes felület volt arra, hogy ötvözzem két olyan területét az életemnek, amit nagyon szeretek: az írást és a gasztronómiát. Nagyon sokat segített abban, hogy kicsit kizökkenjek a csúcsgasztronómia iránti rajongásomból, és más területek felé is nyissak. Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen sok szakma kapcsolódik a gasztronómiához. Nagyon izgalmas volt a Fráter Erzsébet botanikussal készült interjú a Biblia ételei kapcsán, de említhetném Góg Angéla food designert is, aki az ízemlékeket kutatta, vagy a dr. Veszelszki Ágnessel készült beszélgetés, amelyben az etikettről volt szó. Számtalan olyan téma jött szembe, amiről eddig vagy nem tudtam vagy nem kötöttem őket az étkezéshez. Nehéz lenne kiemelni a legizgalmasabb témát, de talán, amin a legjobban szórakoztam, az az ételekkel kapcsolatos babonáinkról szóló rész volt a lap októberi számában, valamint a másnaposság történetéről szóló a márciusi lapszámban.
– Megismerhettük már az énekes Barbit, a gasztroblogger Barbit, a bölcsészt és az újságírót – és biztos vagyok benne, hogy még felét sem soroltam fel. Melyik éned a legerősebb? Van olyan, amiről kevesen tudnak, de nagyon erősen jelen van az életedben?
– A gasztronómia és az írás mindenképpen prioritást élvez az énekléssel szemben, utóbbitól ugyanis semmiféle elvárásom nincs, nem érzek késztetést, hogy maradandót alkothassak a zenében, csak csinálom, mert jólesik a fiúkkal turnézni, és jólesik, hogy az embereknek tetszik az, amit hallanak. Teszem mindezt az esélytelenek nyugalmával, hiszen nem vagyok énekesnő, nem végeztem iskolát, a kottát is csak violinkulcsban tudom olvasni. A gasztronómia más tészta. A főzés kikapcsol és folyton ad valamilyen visszacsatolást. Amikor nekilátok egy ételnek, már tudom, hogy jól sikerül-e majd vagy sem, és általában igazam is lesz. Ez a legtöbb esetben ugyanis nem attól függ, hogy sikerült-e megvenni a megfelelő alapanyagokat, vagy hogy elég meleg-e a tej, elég forró-e a serpenyő, hanem hogy megadom-e a kellő figyelmet és tiszteletet annak az ételnek, amit épp készítek. És ez a legegyszerűbb fogásokra is igaz. A főzéssel ellentétben azonban az írás sokkal hálátlanabb feladat, ráadásul ott a nyomás, hogy az ember elvégezte az egyetemet, ezt tanulta, ráadásul még az anyanyelve is magyar, szóval ha valaminek, akkor az írásnak és az olvasásnak mennie kellene. Mégsem megy. Az egész a fehérlap-szindrómával kezdődik, ha pedig sikerül végre elkezdeni egy értelmes mondatot, akkor már rögtön ott leselkedik a sarokban a sunyi kis imposztor szindróma. Mi van, ha helytelenül írom? Mi van, ha a tanárom, aki csak négyest adott a dolgozatomra, meglátja majd, és arra gondol: „Tudtam én, hogy nem érdemli meg az ötöst!” Mi van, ha abbahagyják a negyedik mondatnál? Egyáltalán miért ilyen nehéz papírra vetni a saját gondolatodat, és miért lesz ilyen suta, amikor olyan jól hangzott a fejedben? Mégis, ha mondhatok ilyet, az író énem az, amelyik a legerősebb bennem, mert vele állok folyamatos harcban, és tőle vannak a legnagyobb elvárásaim.
– Hogyan zajlik nálatok az ünnepi készülődés?
– Beletelt egy kis időbe, míg kialakítottunk egy olyan rutint, ami nem a szaladgálásról, a stresszről és az elvárásokról szól, sokkal inkább arról, hogyan tudunk úgy együtt lenni a családdal, hogy a teendőket is elvégezzük és közben egymásra is figyelni tudjunk. Általában együtt sütünk a húgommal és édesanyámmal, karácsony napjára azonban a sütemények és a takarítás már le van tudva, így csak a fadíszítés és az ajándékozás marad. Mivel édesanyámat Évának hívják, hosszú évek óta az a szokás, hogy 24-én, miután mindenki megejti az ajándékozást otthon, este nálunk találkozik a nagycsalád. Amikor azt mondom, nagy család, akkor 20-25 emberre gondolok, úgyhogy igazi nagy eszem-iszom veszi kezdetét, de előfordul az is, hogy pár óra múlva már mindenki az asztal mellett ropja a táncot. Nincs mit szépíteni: hangos, olaszos család a miénk, amelyik nagyon szeret mulatni.
– Milyen ünnepi ételek kerülnek nálatok az asztalra karácsonykor? Mi az, ami sosem maradhat el?
– Nálunk mindig egyfajta étel van, és az a töltött káposzta, savanyú káposztából, amit pár héttel azelőtt tesz el édesanyám. Nincs terülj, terülj asztalkám abban az értelemben, hogy tízfajta étel kerüljön az asztalra, viszont anya és apa nagyjából száz tölteléket készít minden évben, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt napokig esszük.
– Két éve férjhez mentél, így már van saját családotok is. Te vagy a szakács kettőtök közül? Vagy inkább kérdezzem azt: ki a jobb szakács kettőtök közül?
– Nagyon jó csapat vagyunk ilyen szempontból, és komoly szabályrendszer van a konyhában. Amikor együtt főzünk, mindig megvan, hogy ki a szakács és ki a kukta, és igyekszünk a szerepkörünknek megfelelően eljárni. Laci nagyon jókat főz, és szeret is, ráadásul igencsak kísérletező kedvű a konyhában, velem ellentétben azonban talán jobban szeret enni, mint főzni. Annak köszönhetően azonban, hogy mindketten otthonosan mozgunk a konyhában és imádunk kísérletezgetni sokszor azon kaptuk magunkat, hogy hiába keltünk fel korán (és itt nem „pékkoránra” gondolok, hanem „zenészkoránra”), mégis 11-12 óra lett, mire sikerült elkészítenünk a reggelit. Azóta igyekszünk az ebédben és a vacsorában kiélni a kreativitásunkat, és legtöbbször sikerül is.
– A karácsony már-már elmaradhatatlan eleme az ajándékozás. Az Instagram-oldaladon egy egész highlightot szenteltél a különféle ajándékötleteknek. Látszik, hogy igencsak komolyan vetted. Miért? Mi mindent veszel figyelembe ajándékozáskor?
– Nekem az ajándékozás túlzás nélkül a lételemem! Én az az ember vagyok, aki egész évben résen van, és figyeli az elejtett mondatokat és utalásokat, majd feljegyzi azokat. Sosem december elején kezdek el ajándékötletek után kutatni, mert kifejezetten utálok olyan ajándékot adni, amire a másik ember számít. Nem az a lényeg, hogy milyen drága vagy hogy mennyire nagy, sokkal inkább, hogy legyen ötletes, meglepő és olyan, amire a másik vágyik. Ez persze hordoz némi problémát, ugyanis van olyan, hogy önző módon nem veszem meg vagy készítem el azt, amire tudom, hogy vágyna a másik, mert nem találom elég ötletesnek. A férjemmel rendszeresen megtörténik ez. Ilyenkor komoly döntéseket kell hoznom és kénytelen vagyok lemondani a saját kritériumaimról. Tavaly például egy játékkonzolra vágyott. Ennél kevésbé ötletes és meglepő ajándék talán csak egy kötött pulcsi lehetett volna, úgyhogy sok-sok hét munkája árán sikerült megértetnem vele, hogy több okból kifolyólag sem vehetek neki (és nyilván magamnak) játékkonzolt, ő pedig természetesen elhitte, hogy nem fog azt kapni, hiszen ismeri az elveimet az ajándékozás terén. Így amikor karácsony napján kibontotta az ajándékát, és egy koncertjegyet talált benne, örömmel konstatálta a dolgot. Amikor este odaadtam neki a cipősdobozba csomagolt játékkonzolt, és közöltem, hogy a jegyek nem is igaziak, akkor még jobban örült. Így elértem, hogy minden kritérium teljesüljön: ötletes, meglepő, és vágyott rá (cserébe pedig néha hagyhatja, hogy megverjem őt az NHL-ben.)
– Egyre többen említik, hogy felnőttként már nincs meg a varázsa ennek az ünnepnek, sokkal inkább nyűg és fáradtág, és míg a készülődés több hétig is eltart, maga az ünneplés egy szempillantás alatt véget ér. Te hogyan éled meg ezt? Szerinted hogyan lehet jelen lenni a pillanatban?
– A karácsonyi készülődésben a legnagyobb nehézség szerintem az, hogy az ember felismerje, mik azok az elvárásai magával és a családjával szemben, amik nem teljesíthetőek és amiket el kell engedni. Én is próbálok figyelni erre, de mivel még „friss” család vagyunk, ezért még csak most vannak az első szárnypróbálgatások, a kétlaki életünknek köszönhetően pedig időben meg kell szervezni azt, hogy mit mikor csinálunk. Tavalyelőtt például agyon stresszeltem azon, hogy legyen szépen feldíszítve a lakás, és elhatároztam, hogy mindenképp sütök valamilyen sütit, hiszen most már külön család vagyunk Lacival. Ebből aztán az lett, hogy bár a házat sikerült feldíszíteni, de teljesen fölösleges volt, mert úgysem voltunk itthon pár napnál többet, a hőn áhított karácsonyi díszeket pedig végül húsvét előtt pár nappal sikerült leszednem. A süti, amit sütöttem, nem lett jó, ráadásul végig azon pörögtem, hogy de jó lenne inkább anyával és a húgommal sütni, ahogy minden évben. Utólag jöttem csak rá, hogy minden, ami miatt stresszeltem, csak az én elvárásom volt, hiszen senki nem kért rá, hogy ezeket a dolgokat megtegyem. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy jobban jelen tudjon lenni az ember. Kevesebb elvárás, boldogabb karácsony!
– Van egyedi ünnepi hagyományotok a családban?
– Van, hogy hajnalig énekelünk és táncolunk, miután megettünk közel száz darab töltött káposztát. Bár lehet, hogy ez teljesen normális…
– Milyen könyveket veszel elő az ünnepek alatt? Mit ajánlasz az olvasóknak?
– Nem biztos, hogy ajánlanám az olvasóknak a könyveket, amiket az ünnepek alatt fogok olvasni. Mivel februárban születik a kislányunk, úgy gondolom, ezzel mindent elmondok arról, hogy milyen könyvek fordulnak meg mostanság a kezemben. Pár hónapja azonban elhatároztuk a férjemmel, hogy újraolvassuk a Harry Potter-könyveket, ugyanis kiderült, hogy csalárd módon csak kettőt olvasott el belőlük (mentségére szóljon, hogy a legvastagabbakat), a többiről pedig csak a filmet látta. Jelenleg a hatodik résznél tartunk, és mivel én örök életemben rossz alvó voltam, ezért ő olvas fel belőle hangosan elalvás előtt, amire én öt perc után bealszom, úgyhogy picit lassan haladunk, de a Harry Potter-könyveket bármikor, bárkinek nyugodt szívvel ajánlom.
– Melyik étel jelenti neked az otthont, a családot?
– Bármi, amit anyukám vagy a nagymamáim készítenek.
– Ha a személyiségedet egyetlen ételben kéne kifejezned, mi volna az?
– Pad thai: nagy lángon készül és sokféle lehet.
– Mi a kedvenc karácsonyi zenéd?
– Coldplay – Christmas Lights
– Mit ettél legutóbb?
– Brassói aprópecsenyét.
– Mi a kedvenc karácsonyi filmed?
– Nincs.
– Mit olvastál utoljára?
– Harry Potter és a Félvér Herceg.
– Mi volt a legkreatívabb ajándék, amit valaha kaptál?
– Egy kézzel készített könyv Lacitól, amit ha kinyitok, kiemelkednek belőle a Coldplay tagjai, és elindul a kedvenc lemezem.
– Mi a kedvenc téli sportod?
– Tudom, hogy nem számít sportnak, de én a szánkóra szavazok.
– Milyen idézet, gondolat, irodalmi mű vagy bármi más jellemezné a legjobban az elmúlt egy évedet?
– Halálos iramban.
– És milyennel üdvözlöd a következő évet?
– Tekintve, hogy februártól szülők leszünk, a Napoleon Boulevard Legyetek jók, ha tudtok című dala jutott eszembe.
