– „A metál- és a rockzene az elmúlt időszakban komolyabb népszerűségnek örvend, mint korábban” – mondtad néhány évvel ezelőtt. Ez a téma ma már eléggé vitatottnak számít: többen mondják azt, köztük a Tankcsapda énekese is, hogy a rockzene nem most éli az aranykorát. Ezzel részben egyetért a Bikini gitárosa, Lukács Peta is, bár azt ő is kiemelte: mindennek ellenére világszintű, telt házas rockkoncertekre látogathatunk el nap mint nap. Neked mik a tapasztalataid?
– Úgy tartja a mondás, hogy a rock örök és halhatatlan, ezzel teljes mértékben egyetértek. Azt hiszem, a nu metal időszak után, valamikor 2009 környékén lehetett a rockzene, illetve a metál a csúcson. Most nem ennek van divatja, viszont mivel minden körbeér, biztos vagyok benne, hogy a hiphophullám lassan csillapodni fog, és újra teret kap majd ez a műfaj is. Minden bizonnyal azért is, mert őrült világot élünk, én pedig mindig is úgy gondoltam, hogy ez az agresszív műfaj a legjobb kicsatornázása a feszültségeinknek. Ezzel a típusú feszültséglevezetéssel pedig nemhogy nem ártunk senkinek, de még a kultúra része is.
– Később úgy emlékszel vissza a zenehallgatásra, de magára a zenealkotásra is, mint egyféle meditálásra. Azért ezt a kettőt – a meditációt és a hangos, agresszív, screamelésekkel átszőtt metál rockzenét – nehezen tudjuk elképzelni együtt.
– Talán nem is a meditálás a jó szó rá, hanem inkább a vizualizáció. Én is, mint szerintem mindenki, arra használtam fiatal koromban a zenehallgatást, hogy elmeneküljek és szebb jövőt teremtsek meg a fejemben, amit a későbbiekben nagyjából sikerült is bevonzanom. Végeredményben maga a zenehallgatás egy megnyugtató folyamat is, tehát meditációnak is nevezhető.
– Több helyen is azt nyilatkoztad, hogy nem, illetve csak nagyon ritkán szoktál zenét hallgatni. Jelenleg két zenekarban is játszol, s viszonylag elég nagy rajongótábor követi a munkáidat, hallgatják a zenéidet. Ha nem hallgatsz zenét, mi alapján tájékozódsz arról, hogy milyen igények vannak a mai világban?
– Engem az igények sosem érdekeltek. Elsősorban azért nem hallgatok zenét, mert néha úgy érzem, hogy már mindent hallottam, és nagyon untat. Úgy gondolom, hogy „be lehet telni”, és egy alkotó embernek pont az a feladata, hogy új fúziókat alkosson mindabból a sok hatásból, ami fiatalkorában érte, amit fiatalkorában szedett össze.
– Gyerekkorodban mégis fontosnak tartottad, hogy legyen naponta két-három óra zenehallgatási időd. Az miért volt elengedhetetlen számodra?
– Valószínűleg hiperaktív és figyelemzavaros kisgyerek voltam, s annak okán, hogy a sport mindig távol állt tőlem, ez volt az egyetlen módja annak, hogy lekössem a saját figyelmemet, és ne maradjak magamra a saját gondolataimmal. Már születésem után is, pár hónappal a zene volt az egyetlen dolog, ami meg tudott nyugtatni. Ma már viszont nem hallgatom, hanem írom.
– Abban az időszakban többnyire Deep Purple-t, Kornt, Slipknotot hallgattál. E zenekarok és zeneélmények hatására jutottál el odáig, hogy megalapítsd a Leander Risinget, később pedig a ma is koncerteket adó Leander Kills metálegyüttest?
– Talán az általad is felsorolt zenekarok voltak a legmeghatározóbbak akkor, ám valójában több lemezt hallgattam. Azt hiszem, a Rising és a Kills esetében inkább a későbbi skandináv metálzene tette meg a nagyobb hatást.
– Azt állítod, a népzene világában sem vagy otthon. Mégis, ha meghallgatunk néhány Leander-dalt, érezzük benne a népzenét, annak a hatását, mindemellett – bár lehet, hogy nem tudatosan, de – népzenei motívumokat is beépítesz néha a dalszövegekbe. Te soha nem hallottad, láttad ezeket a népzenei jegyeket a dalaidban?
– Az igazság tényleg az, hogy sosem hallgattam népzenét, sőt nem is mondanám azt, hogy szeretem. A hatást, ami a dalaimat érinti, két dolognak tudom be: egyrészt, kiskoromban ének-zenei iskolába jártam, másrészt pedig szerintem van ennek genetikai háttere is. Tudomásom szerint a magyar mellett van bennem bunyevác vér is, éppen ezért a horvát és szerb zenék is ismerősen hangzanak, pedig sosem hallgattam őket.
– Már szóba került, hogy két zenekarban is játszol: az egyik együttes a már sokat emlegetett Leander Kills, a másik viszont műfajban is ettől kissé távol álló Amigod. Mennyire érzed nehéznek az átállást például akkor, amikor egy Leander Kills-koncert után bemész egy Amigod-próbára?
– Egyáltalán nem érzem problémásnak, a zene az zene, a színpad az színpad. Egyedül a szimfonikus koncerteknél nehezebb ez a folyamat, mert akkor nem metronómra, hanem parlandóban játszunk. Ebben az esetben az adja a nehézséget, hogy egy időben kell a zenekarra és a karmesterre is figyelni. Persze igyekszem, ahogy tudok.
– Mindkét zenekarral általában saját számokkal álltok színpadra, de több feldolgozással is találkozhatunk a koncerteken. Miért van szükség a feldolgozásokra?
– A feldolgozások számomra a kezdetektől fogva azért voltak érdekesek, mert ha hallottam egy jó dalt, mindig azon járt az agyam, hogy miként tudnám azt máshogyan megszólaltatni, úgy, hogy hitelesen hangozzon. Néha azt érzem, felelősségem, hogy megmutassak egy-egy remekül megírt, akár régi dalt az új közönségnek.
– Idén áprilisban egy interjúban azt mondtad, csak a Connektor: 567 című Tankcsapda-album az, amelyiket kifejezetten ki tudod emelni az életed egyik meghatározó albumaként. Szoktatok együtt dolgozni a zenekarral?
– Mindig nagyra tartottam a Tankcsapdát, mert egy őszinte zenekart ismertem meg bennük, és az kétségtelen, hogy Lukács Laci az egyik legjobb dalszövegíró. Kétszer is volt szerencsénk együtt dolgozni: első alkalommal ők készítettek egy feldolgozáslemezt, amire mi is kaptunk egy felkérést, így született meg a Lopott könyvek átirat. Tavaly pedig – már nem emlékszem, milyen apropóból – szintén felkértek, hogy a Budapest Parkban játsszam el velük ezt a dalt. Nagyon megtisztelő volt egy ilyen nagy múltú zenekarral együtt zenélni.
– Az együttessel hangzásban és dalszövegvilágban is hasonlót alkottok, mégis a Lopott könyvek című Tankcsapda-feldolgozásotokra közel duplaannyian kattintottak, mint az eredeti dalra. Mit gondolsz, ez minek köszönhető? Az emberek jobban kedvelik a feldolgozásokat?
– Nem hinném, hogy az volna a kulcsa ennek, hogy az emberek jobban kedvelik a feldolgozásokat, inkább csak azt mondanám, a feldolgozások kicsit „naprakészebbek”. Ezekhez a dalokhoz mindig úgy állunk, hogy megtartjuk a dalszöveget, de a zenét újragondoljuk. Szerintem nem kell a megfejtésen gondolkodni, csupán annyi történt, hogy Laci írt egy kiváló szöveget, és talán nekünk sikerült az eredeti ballada helyett egy lendületesebb, amolyan metálköntösbe bújtatni az egészet, ami, tegyük hozzá, érdekes kombináció lett.
– Úgy fogalmaztál egy korábbi interjúban, hogy a rock-, illetve a metálzenének vannak a leghűségesebb rajongói. Mit jelent ez a hűség?
– Ez a legnehezebb zenei műfaj, talán minden szempontból, így aki megszereti, jobban ragaszkodik hozzá. Ráadásul erőteljesebben képvisel értékeket, mint a pop vagy a hiphop. Amióta létezik a könnyűzene, a pop-, illetve a rap kategóriákban az előadók, de a zenéjük is csupán pár évig szoktak felkapottak lenni. A rockzenében viszont egy kisebb, de folyamatos közönséggyarapodást tapasztalhatunk. Szóval ha veszünk két azonosnak mondható sikeres produkciót a két műfajból, amely ugyanannyi emberhez szól, csupán az idő lesz a változó tényező.
– „Sok minden mellett egy dolog számít igazán: a jó dal.” Ez a kijelentés vitathatatlan – de hogyan születik egy jó Leander Kills-dal?
– Bárcsak tudnám! Lassan közeledek a századik megírt dalomhoz, de még mindig nem tudom megmagyarázni ennek a folyamatát. Persze vannak dolgok, amiket egy idő után produceri szemmel megért az ember. Ilyen lehet például a flow-élmény, a szöveggel való azonosulás, illetve a harmónia. Azt hiszem, egy jó dalnak két ismérve van: a kiváltott hatás és a hitelesség.
– A koncertjeiteken általában felrobban mind a színpad, mind pedig a közönségtér. A koncerten elhangzó dalok közötti átvezető szövegekre a következőképp gondolsz: „nincs mondanivalóm, arra vannak a dalok”. Sok rockegyüttes viszont szereti műsorrá, egyfajta produkcióvá emelni a koncertélményeket. Te tartózkodsz ezektől a lehetőségektől?
– Sosem voltam a szavak embere, és most nem szeretném felsorolni a mentális betegségeimet… Az viszont biztos, hogy a művész a zenéjén keresztül kell, hogy közvetítse a gondolatait, és csak akkor szólaljon meg, ha tényleg van valami plusz mondanivalója. Nekem általában nincs.
– A Leander Kills – három évben is – részese volt A Dal című show-műsornak. Ugyan az Eurovíziós Dalfesztiválra nem sikerült kijutnotok, de egyre nagyobb hírnévre tettetek szert. Miben segített még nektek A Dal?
– Sosem titkoltuk, hogy A Dalra mindig is inkább mint marketingeszközre tekintettünk, és soha nem versenyként. Az első két körben, amikor még az Élet és a Nem szól harang című dalokat játszottuk, sikerült egy teljesen új közönségkört bevonzani a műsor által. Éppen ezért hálásak vagyunk, hogy részesei lehettünk. A Leander Kills kezdetén A Dal megháromszorozta a közönségünk létszámát – ez nagy szó volt, mert ennek a műfajnak, amit mi játszunk, nagyjából semmilyen más felülete nincs itthon.
– Zenészcsaládban nőttél fel. Annak ellenére sem zenéltél soha édesapáddal, hogy korábban ő is próbálkozott a rockzenével. Miért van ez?
– Mi ketten mindig a háttérben dolgoztunk együtt. Ő produceri tanácsokkal látott és lát el folyamatosan, én pedig a technikai megoldásokban segítek neki. Az élet úgy hozta, hogy a nővérem és apu zenél együtt, én mindig is magányos farkas voltam.
– Öt-hét évente gyakorlatilag teljesen átszervezed az életedet. Ez érezhető a zene terén is. Idén áprilisban annak okán mondtad, hogy változásra van szükséged, mert önismétlőnek érzed azt, amit jelenleg csinálsz. Milyenek ezek a váltások, hogyan tudsz egyik időszakból átlépni a másikba?
– Valóban így van, nagyjából hétévente mindent kidobok az életemből, újragondolok mindent, mert érzem, hogy muszáj megújulni, főként azért, hogy ne legyen az ember önismétlő. Úgy gondolom, hogy a hét évvel ezelőtt megjelent első Kills-lemezzel sikerült valami nagyon őszinte dolgot alkotni, utána még becsúszott pár fontos és jó dal, ám jó lemez nem igazán sikerült. Most még a gondolkodási fázisban vagyok, talán szándékosan nem írtam ki magamból semmit az elmúlt fél évben, hagyom, hogy halmozódjon, viszont már most óriási mennyiségű szövegötletem gyűlt össze, amivel szeretnék reagálni a világ aktuális dolgaira.
– Viszonylag rég olvastam azt, hogy a screamelést mint technikát tanultad is. Mi a titka, mi az egésznek az alapja?
– A válasz egyszerű: a düh. Nem mondanám, hogy tanultam, egyrészt egy idő után automatikusan beállt, bár azért az elején több példa volt rá, hogy majdnem elájultam. Pár énekórát vettem Magyar Hajnaltól, de az órák során nem a fizikai énektanuláson volt a hangsúly, inkább fejben raktam helyre a technikákat, amiket be tudtam építeni az addigi tudásomba, és ez nagyon hasznos volt.
– Kiskorod óta játszol zongorán, majd megtanultál basszusgitározni, végül gitározni is. Melyik hangszert érzed legközelebb magadhoz? Melyik segít leginkább az önkifejezésben?
– Jelenleg az ének, a dalszövegírás segít leginkább az önkifejezésben. De komolyra fordítva a szót, talán a zongorát szeretem a legjobban, mert az fedi le a legnagyobb spektrumot. A gitár arra kell, ha valami agresszív dolgot akarok kifejezni, a basszusnál pedig tudjuk, jó játszani, de csak akkor hiányzik, amikor nincs ott, egyébként nem nagyon érdekel senkit, főleg nem a metálban…
– Többször hangoztattad, hogy sokszor te magad sem érted a dalszövegeidet, egyszerűen, minden kényszer nélkül összeállnak a sorok. Fontos a dalszöveg, fontos a dallamvilág – de ha ennek a végeredményét nézzük: mi a küldetése a rockzenének?
– Amikor szöveget írok, érzem, hogy megnyílik egy csatorna köztem és az univerzum között, és ezt mindig úgy élem meg, mintha nem is a saját gondolataimat vetném papírra, hanem egy „felhőből” szedném le mások érzéseit – lehet, hogy ez egyfajta empátia, átérzem mások életétérzéseit is. Olyan, mint egy fonalgombolyag egy sötét szobában, meg kell találni a végét; és aztán húzni. Általában ez szokott lenni az első sor vagy a refrénszöveg. A többi jön magától. A rockzene küldetése pedig mindig is lázadás, a gondolkodás és az érzelmek szélsőséges kifejezése lesz.
