– Az utóbbi időben több zenész kollégáddal beszélgettem a rock-, illetve a blueszene különleges világáról. Többször megütötte a fülemet, hogy a zene helyett a muzsika szót használjátok. A 2020-ban megjelent köteted címe is Muzsikus Sors. Az én fogalomtáramban a muzsika nem a rock- és a blueszenei hangulattal párosul, sokkal inkább a népies dallamvilághoz kötődik. Van a kettő között különbség?
– Alapjáraton az idegen nyelvekben is a music szót használják, a muzsika fogalom pedig így hű a szó eredetéhez is. A muzsikálás és a zenélés viszont két külön dolog. Az én megfogalmazásomban ezért különböztetem meg a muzsikust és a zenészt: a zenét meg lehet értelemmel tanulni. Minden elfogadható információ megérthető, elég jól is van közölve. A zenész elolvassa a kottát mindenféle hangnemben, de magától nem képes hozzátenni semmit. A muzsikus viszont nem biztos, hogy tudja az elméleti dolgokat, de nem is ez a lényeg. Olyan dolgokat tud hozzátenni valamihez, saját magától, olyan dolgok jönnek elő belőle, amik újdonságnak számítanak. Ilyen például Jimi Hendrix, aki fölforgatta a világot azzal, hogy nem vette figyelembe azt a tényt, hogy léteznek zenei szabályok. Az a muzsikus, akinek dalból van a lelke. Jön előre valami, felbugyog belőle, mint egy forrás. Amikor idegenek zenélnek, mondjuk egy jam session esetében, elég hamar kiderül, hogy ki a muzsikus, illetve ki a zenész. Az aktív zenehallgatónak edzett füle van ehhez. Éppen ezért mi, muzsikusok automatikusan használjuk ezt a szót, nem pedig véletlenül.
– Mikor és hogyan vált az életed meghatározó részévé a muzsika?
– Kilencéves koromban. Tízéves koromra pedig teljes meggyőződéssé vált. A rokonaim 1956-ban elmentek Kanadába, és onnan küldtek haza lemezeket. Kilencéves voltam, amikor először meghallottam Ray Charlest. Ekkor olyan érzés fogott el, amit nem lehet megmagyarázni – nem is tudtam, hogy mit hallgatok, de olyan gyönyörűséget éreztem, hogy rongyosra hallgattam a lemezt. Ezzel a lemezzel együtt jött blues, dixieland és jazz, és így belém tapadt. Az általános iskolát még nagyon jó minősítéssel, kitűnően elvégeztem. Amikor 1963-ban elmentem az első gimibe, akkor érkezett meg a Beatles. Az rátett még erre az érzésre valamit, hogy ehhez nem kell feketének lenni… Így kezdődött. Aztán a zene legyűrte az iskola intenzitását, majdnem kirúgtak. Abban az időben volt egy kötelező orosz nyelviség, és amikor oroszóra volt, sokszor nem mentem be, mert a zene hozott valamilyen fajta tiltakozást, szabadságvágyat. Az a közeg, amiben mi éltünk, ezt nem tette lehetővé, a zenén keresztül álomvilágban éltünk, elképzelve a nyugatot, mert ott minden jó. A zene valóban jó volt. Tehát ez volt a kiindulópontja, és ez azóta aktívan él bennem.
– Életed során több zenekarban, formációban játszottál, viszont a hetvenes évek elején kimentél külföldre, a muzsika iránti szeretetednek köszönhetően pedig bejártad a fél világot. Azt mondtad, abban az időben mindig fájdalmas volt a hazatérés, mert itthon semmi sem változott. Mi volt akkor nyugaton, és mi történt itthon, Magyarországon?
– Amikor Németország és Svájc után hazaérkeztem, megdöbbentő volt a különbség. Tisztaság volt, nem volt telepufogva kétütemű motorokkal a levegő. És anyagi biztonság volt. Mindenhova vittem a családomat is. Nem úgy voltam ezzel, hogy majd hazajövök és képeken mutogatom, hogy nekem milyen jó volt itt. Vittem a feleségemet is. Persze tervben volt, hogy kint maradunk. De amikor az embernek meg kell hoznia a döntést, az egészen más dolog. Soha nem gondolkodtam el rajta, hogy mi lett volna, ha… Nincs mi lett volna. Itt kaptam meg minden lehetőséget, innen jutottam el háromszor Amerikába. Innen mentem ki a svájci bandába is, és ha maradok, nagyon jó pénzlehetőséggel egy ötéves szerződést írtunk volna alá. De végül jobb így, hogy hazajöttem.
– Mégis úgy fogalmaztál, hogy Chicago után megérkeztél a semmibe.
– Ez nem volt egy pejoratív értelmezés. Amikor lementem a tanyámra, az volt a semmi, legalábbis ahhoz képest, ahonnan érkeztem. A Chicagóban élők az agglomerációval együtt annyian vannak, mint Magyarország lakossága. A semmi azt jelentette, hogy abból a zajból megérkezni a csendbe, a tanyára. Előtte éjjel még Ferenczi Gyurival játszottunk egy jazzklubban, majd amikor hazaérkeztünk, elmentünk a Tabánba. A Tabán után fölszedtek Lajosmizsén, ahol még megnéztem a tűzijátékot. Amikor az autó megvilágította a tanya kapuját, olyan érzés fogott el, amit nem lehet elmondani. Erre nincsenek szavak. Ez a Huxley-féle törvény, hogy valakinek fáj a feje, ezt elmondja valakinek, az sajnálja, együttérez vele, de nem tudja azt, hogy mennyire fájhat a feje.
– Azt mondtad, hogy ebben az időben elképzeltétek, hogy ti lesztek azok, akik megváltják a világot. „De ez senkinek sem sikerült.” Fiatal korunkban sokunknak vannak hasonló gondolatai. Nektek mit jelentett (volna) ez a megváltás?
– A megváltás az volt, hogy lehet zenélni. Mindenki meg akarja váltani a világot. Ő akar győzni. Ez mindenkiben ott lapul, vagy kimondja, vagy nem, de így van. Ez viszont még Jézusnak sem sikerült. Illetve ránk ruházta azt, hogy felmentett minket, mert meghalt értünk. De tulajdonképpen azt jelenti, hogy van egy lehetőség arra, hogy én tehetek arról, hogy mit fogok csinálni. Tehát nem kényszerhelyzetben vagyok, mondjuk egy munkaközösségben kénytelen vagyok csinálni valamit, hanem azt csinálhatok a gondolataimmal, amit akarok, kifejezhetem magam, vagy olyan lehetőséget teremthetek magamnak, hogy ez valamilyen szinten felvételre kerüljön. Ez nem világmegváltás, de ez a legtökéletesebb szabadság.
– „Álmodoztunk a szabadságról. A szabadságnak azonban ára van” – mondtad. A zene ki tudta elégíteni a szabadságvágyat?
– Persze. A rendszerváltás előtti időszakban egyféle másodosztályú helyzetben voltunk, akiket úgy hívtak, hogy szellemi szabadfoglalkozásúak. Nekünk nem járt például semmiféle olyan támogatás, mint más magyar állampolgárnak. Amikor a Bergendy-együttesben voltam, a fiam még óvodás volt. Nekem a maximális összeget kellett ellátásként fizetni. Karácsonyra pedig, a „művész urat megkérték” – amitől a hajam égnek állt már akkor is –, hogy szerezzek be különböző árukat. Annak a korszaknak a lenyomata van bennem még mindig, amikor életemben először ettem banánt vagy narancsot. Amikor kanyarós voltam, és kórházba kerültem, tudtak szerezni egyetlenegy darabot. Itthon nem volt akkor déligyümölcs. A korszak durvábbik részéből kerültem el egy olyan nyugatra, ahol meg kellett állnom a helyemet. Persze ez mindenkivel így van. Muzsikálni kellett, fel kellett rá készülni, kellett ismerni kicsit a helyet, és a nyelvismeretre is szükség volt. Amikor hazajöttem és bekerültem a Hobo Blues Bandba, akkor már jól használtam a németet és az angolt. Ennek ilyen hozadéka is volt. Volt egy olyan is, hogy egy riport során azt mondták nekem, hogy ez cigányélet. Persze, ezt így is fel lehet fogni, de ennek a cigányéletnek az eredményeképpen az amerikai öt nagy tóból láthattam hármat. Összeadva egy évet voltam a tengeren. Ha ez a cigányélet, akkor azt kívánom, hogy mindenkinek lehetősége legyen rá. De mindezt úgy, hogy önellátóan tudja végigcsinálni, mert nagy különbségek vannak. Van, aki elmegy két hétre csodálkozni, és hazajön, hogy az milyen jó. Amikor viszont valaki ott van tartósan, akkor neki kell a saját dolgait intézni. Kiderül, hogy vannak fizetésbeli kötelezettségek, el kell látni a családot, helyet kell szerezni. Cserébe pedig megkapja azt a jogot, ami ott jár, csak a választójogot nem.
Norvégiában nagyon rossz idő volt, és Kristiansandból el kellett utaznunk Bergenbe. A zenekar elment két mikrobusszal, én a családdal repülőjegyet váltottam, elrepültünk. Amikor vettem a jegyet, kértem két felnőtt- és egy gyerekjegyet. De akkor megkérdezte a hölgy, hogy mi egy család vagyunk-e. Persze először meglepett, mi köze van hozzá, de elmondtam, hogy igen. Erre azt válaszolta, hogy akkor nem jól kértem ki a jegyet, mert ebben az esetben kell egy egész árú nekem, a feleségemnek egy fél, a gyereknek viszont nem kerül semmibe. Ez volt a családi kedvezmény. És ez nekem járt, miközben nem tudtam róla. Jogbiztonságban és szociális biztonságban voltam, én, az idegen. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy ezek után elgondolkodik az ember, hogy hazajöjjön-e vagy sem.
Titokban derült ki az is, amikor a kettős adóztatással kapcsolatban rendbe kellett tenni a dolgokat, hogy megkaphatom az általam írt daloknak a jogdíj vonzatát. Erről Póka szólt nekem, hogy gyűjtsem össze őket. Ezek a dolgok nem voltak kiírva plakátokra – valaki vagy tudta, vagy nem tudta.
– „Nem szeretem a rivaldafényt, amelyben mások szeretnek sütkérezni. Nekem nem az a fontos, hogy ha megyek az utcán, integessenek nekem, hanem hogy muzsikálhassak, hogy ezt az egészségem lehetővé tegye.” Tátrai Tiborral is arról beszélgettünk, hogy nem a sikerorientált zenekarok voltak neki fontosak, hanem a zenében való bent-lét. Mi a te ars poeticád?
– Az ars poeticámat megírtam az Ütött-kopott Angyal társaságában, amikor volt egy lemezbemutató-koncertünk. Összeraktam egy nótát, amelynek az egyik versszaka így hangzott: „Ha nem kell blues, nézz Megasztárt / Ott nincs sok érzelem / A műmosoly és a csillogás / Nem az esetem. / Ne egy style-ist mondja meg, / Milyen legyek / És ahhoz sem kell jó tanács, hogy / Mikor mit egyek.” Tulajdonképpen a körülöttem lévőknek is ez lett végül, mert rájuk kényszerítettem a dolgot.
– A 60-70-es évekhez képest mit hozott a rendszerváltás időszaka?
– Ez egy nagyon nagy folyamat eredménye. A muzsika is olyan, mint egy folyó: valahol belépsz, és sodor magával, de hogy pontosan mi lesz, azt nem tudhatod. Másképp lett volna minden, ha Les Paul nem csinálja meg az ötvenes évek elején az első elektromos gitárt. Ez hirtelen több műfaj zenéjében is kezdett elterjedni. Akkor kezdtek el lapgitárokat gyártani, itt még megemlíthetjük Gibsont és Fendert. Csinálták a hangszereket. Ez beolvadt a könnyűzenének mondott kategóriába is. Megalakultak az első gitárbandák, de a blues is alkalmazta már. Muddy Waters felment Chicagóba, és a bluest elektromos gitáron kezdte játszani – azóta hívják Chicago-bluesnak. Van egy film is, amit érdemes, sőt majdhogynem muszáj megnézni: Cadillac Records. A film valós tényeken alapul, nagyon közel áll mindahhoz, amit most elmondtam. Az is óriási dolog a filmben, hogy találtak olyan jó minőségű zenés színészeket, hogy miközben nézem, elhiszem, hogy Muddy Waterst látom. Ez a történet összesíti mindazt, ami számomra az első lökés volt, az invenció, a lehetőség. Kilencéves koromban nem számított, hogy valaki fekete-e vagy nem. Mit tudtunk mi akkor a feketékről? Nem is láttunk egyet sem, televízió sem volt. Az újságok azt írták, hogy nekünk nagyon jó, mert a Szovjetunió segít. Ebben nőttem fel. Előbb születtem meg, mint az akkori első magyar alkotmány: 1948 márciusában születtem, az meg 1949. augusztus 20-án lett.
Majdhogynem két év nyugati tartózkodás után pengeváltással el kellett mennem Szibériába. Amikor onnan hazajöttünk, elküldtek bennünket Ausztriába nyaralni. Három helyen játszottunk: Linzben, Bregenzben és a bécsi magyar nagykövetségen. Mindezt azért, hogy felejtsük el, amit láttunk.
– A rendszerváltást követő évben jött ki a Tábortűz mellett című Hobo Blues Band-album. Az Európa közepén álló Magyarország a következő jellemzőkkel van felruházva a Hely a térképen című dalban: „Ez az ország – rémálom ébren, / Ez az ország – kísérleti nyúl, / Ez ország – gyöngy egy pohár vérben, / Ez ország – a szívem elszorul.” A folytatásban is érezzük, hogy jócskán keverednek a pozitív, illetve a negatív fogalmak. Semmi sem lehet tökéletes – szoktuk mondani. De a muzsika, az itthon-lét mikor tudna azzá válni?
– Éppen azért volt a Kex vörös posztó az akkori hatalom szemében, mert ott az igazság lett kimondva, ráadásul gúnyosan. Akkor jó igazán minden, hogyha az értékét mérik. És nem önmagában az üzenet az érték, hanem a ráfordított erő. A tehetség, hiszen muszáj lennie tehetségnek, mindig érik, folyamatban van. Nem vagyok rapkedvelő, mert úgy hiszem, sok esetben a rap anyanyelvi gyilkosság. De én is írtam egy eszperente rapet, azért, mert láttam egy mackósajtreklámot, ahol a mackó elkezdett rappelni. Úgy gondoltam, hogy most jött el az ideje annak, hogy ezt meg kell írni. Úgy kezdődik: „Hej, ember, ne rappelj nekem, mert ez neked nem megy. Fekete rappre kelek reggel, fekete rappre fekszem.” Ez megvan, fel is fogom venni. És ebből nem lehet kiszállni. Ahogy Hevesi Tamás énekli: egy életen át kell játszani. Ez valóban így van. Ha zenész vagy, le tudod tenni, de ha muzsikus vagy, akkor nem.
– Rengetegszer felmerül bennem az a kérdés, hogy milyen lenne a művészetünk, az irodalmunk, a zenénk, ha a világ olyan lenne, mint amilyenről álmodozunk: békés, őszinte és szabad. Ez esetben lenne mondanivalónk?
– A dallamok teremtődnek, és lehetséges, hogy akkor a szövegkörnyezetnek nem lenne témája. Nem hiszek a mennyország típusú dolgokban. Az embereknek indulatai vannak, azok nélkül ellaposodik minden. Beszűkül, leőszül. Fel kell hogy tudjon bosszantani valami, mert az inspirál bennünket. Az is jó, ha az ellentettjére inspirál, ha ki tudod fejezni magad, az jó.
Ez az ország a nehéz történelmi időszakoktól számítva mindig bízott a Nyugatban, de a Nyugat soha nem segített nekünk. Most, a jelen pillanataiban is bízni a Nyugatban eszeveszett nagy bénaságnak tűnik. Egyszer végre meg kell tanulni a leckét… Amikor a törököket kellett állandóan visszaverni, akkor a bandériumok, a főurak épp az aktuális királyhoz, Zsigmondhoz vagy Frigyeshez húztak. Ulászló esetében jöttek a lengyelek. Most olvasom egyébként Hunyadi történetét, ami megalapozza a dolgokat. Jött a kuruc megszállás, majd a 133 nap, ami beigazolta, hogy ha valami nagyon nem jó, akkor ez az. Jött Trianon, majd az 1956-os forradalom. Magyarországot mindig le akarták köszörülni a térképről. Lassan 1200 éve, hogy itt vagyunk. Van saját nyelvünk, egy olyan nyelvünk, amit senki nem ért meg. Ha nacionalista lennék, akkor erre lennék büszke. De én nem erre vagyok büszke, hanem egyszerűen jól érzem magam magyarként. Láttam a mintákat a világ minden táján, láttam nagyon sok magyart is odakint, a sok, hosszú csatangolás során, de egyik sem boldog. Nem láttam boldog embert Amerikában sem. Háromszor voltam kint, negyedszerre már nem mentem. Ez a saját élettapasztalatom. Engem soha nem kellett terelgetni, volt és van saját meggyőződésem. Nem szeretnék politikai tartalmakba bocsátkozni, de van egy nagyon fontos kiemelnivaló: vannak, akik Magyarországon magyarnak születnek, és vannak, akik Magyarországon születnek. Ez egy nagy különbség. És ez így volt a múltban is. Ez már megfogalmazódott bennem az egyik dalnak a közepén, a címe: Mindig elfelejtem, hogy mit felejtettem el. Van egy olyan része is, hogy ’56-ban az ellenzék, az ellenség oldalán voltak magyarok is. Ezeket ki kell mondani.
Tanítottam Kőbányán a rock történetét, hogy valamiből kiindulva hova jutottunk el mostanra. Ugyanis amikor a Beatles után elindult a Rolling Stones, akkor a zenekar egy riport szerint csupán két évet adott magának. A Stones, az Animals, a Who olyan bandák, amelyeket szerettünk hallgatni. A korosztályunk nagyon szerette a zenét, mert nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Ott volt a rádióhallgatás, a magnók – én is úgy vettem fel, hogy „csak most ne menjen el teherautó”, mert akkor a mikrofon nem vette fel jól. Amikor pedig belehallgattak az emberek, kerestek egy nótát a szalagon, azonnal tudták, hogy az például a Who. A másik az, hogy karizmatikus emberek mentek fel a színpadra. Illetve a harmadik igen fontos szempont, hogy a fiatalok helyzete reménytelen volt. Aztán kaptak egy ilyen felületet, ahol meg tudtak nyílni. Vették és hallgatták a lemezeket, mint a cukrot. Ez nagyjából 1969-ig tartott, időközben átalakult, mert a zene is megkeményedett. Az Animals és a Beatles, a Stones együttesek még bluest játszottak, onnan indultak el. De a Who már ősrocknak számít. Aztán jött a Deep Purple. Szépen lassan keményedett, beérkezett a heavy metal. Akik heavy metalt játszottak, nem tudták, hogy az heavy metal. A Black Sabbath elment Amerikába zenélni, s amikor hazajöttek, Angliában írták a riportokat róluk, hogy milyen nagy sikereket ért el az angol heavy metal zenekar. De ezt még az együttes tagjai sem értették akkor. Mindig a szakírók azok, akik megfejtenek dolgokat… Jimi Hendrixről négy könyvet olvastam, azért, hogy nagyjából megleljem az igazságot.
A suliban is mindenkivel megkóstoltattam a bluest. Ha viszont valaki túl fehérnek bizonyult, és nem tudott egy régi felvételt meghallgatni, nem kísérleteztem tovább. Ha nincs egy kis szikrája sem benne, akkor nincs értelme.
– Ahogy elhangzott, a 2000-es évektől tanítani kezdtél a Kőbányai Zenei Stúdióban, ennek ellenére is mindvégig muzsikusnak vallottad és vallod magad, nem tanárnak.
– Úgy érzem, hogy jó pedagógiai érzékem van. Inkább azt akartam elérni, hogy higgyék el azt, hogy nem tanártól kell tanulni. Abban akartam segíteni, hogy közel legyünk, mert egyszer hátha egy színpadon fogunk fellépni. És ez nagyon jól bevált. Persze, a tanári karban voltak, akik morogtak, hogy mi lesz a tanári tisztelettel. Én pedig elmagyaráztam, hogy az a tisztelet, amikor azt mondhatod a gyereknek, hogy „figyelj, ha nem akarsz játszani, mert nem érzed magad jól, akkor ma ne játssz. Hallgasd, mit csinál a többi. Ha kedved van, akkor szállj be. Légy a magad ura, én nem mondhatom meg, mit csinálj.” Amikor az Ütött-kopott Angyalt megalapítottuk Simonnal és Olivérrel, akkor az első próbán elkezdtem magyarra fordított bluesokat játszani. Olivér pedig megkérdezte, hogy ő most mit játsszon. Én pedig elmondtam, hogy azt kellene játszania, amit úgy érez, hogy odavaló, de nincs ott. És abban a pillanatban megértette. Ez nagy felelősség, de bele kell kóstolni.
– A kemény munka elég, vagy a gitározásra születni kell?
– Ahogy már mondtam, meg lehet tanulni gitározni, legfeljebb nem muzsikus leszel, hanem egy jó zenész, aki szinte mindent eljátszik, bár érzelemmentesen. Volt egy olyan rocktörténeti sorozatom, amely a kronológiai változásokat mutatta be, egészen a ritmus kialakulásától kezdve. Voltak benne zenészek, akik meséltek. Keith Richards is meg lett benne kérdezve, udvariaskodó szavakkal. Miközben mi nem udvarias lények vagyunk, nem vagyunk különbek másoknál. Másképp gondolkodunk, ennyi. Nekem pedig ez elég, civil ember vagyok én is, magyar polgár, családos ember. Ha mondanivalód van, nem tudod kihagyni belőle a politikát. De ez is egyfajta probléma, mert ha megírom – márpedig meg fogom –, akkor be fognak skatulyázni valahova, ahova egyáltalán nem tartozom.
Ilyen a világ, viszont jó benne lenni. Egészséges vagyok. Az öngyilkolásnak egy sajátos módját próbáltam én is nyugaton. Kóstoltam a füvet, de nem ízlett. Próbáltam a hasist, az se volt jó. De pia annál több volt, egészen 2003-ig. Most már húsz éve absztinens vagyok.
– Az utóbbi hetekben sokszor feltettem azt a kérdést rockzenészeknek, hogy mi a rock küldetése. Most viszont arra vagyok kíváncsi, hogy mi a blues, illetve a blues-rock elsődleges missziója?
– A blues volt az első olyan zene, ami elérte az embereket, mert ezek az emberek azonos sorsot éltek meg. Azokat a kegyetlenségeket, amiket át kellett élni rabszolgaként, és ezek generációkon keresztül maradtak tovább. Még akkor is, amikor már ezek nem történtek meg. Ott volt a múltban, és ezek szólaltak meg a bluesban. Három harmónia, igaz tartalom. Kinyitod a lelkedet, és kimondod, ami belőle árad. Sok olyan zenekar van, aki bluessémákat játszik, de az attól még nem blues. Le kell tudni tisztulni. Pedig mocskos emberek csinálják – itt van az ellentmondás. Aztán erre épült rá a rock and roll, ebből lett a jazz. A zeneiskolában a gyerekek azt hiszik, hogy a jazz a megváltás. A bluest az 1910-es évek elején fogadták el önálló műfajként. Erre telepedett rá a jazz is, majd vált önálló műfajjá. De a kérdés az: mi lenne a jazzel blues nélkül?
Végül uniformizálódott a rock is. Az már régen nincs, hogy belepörgetünk a magnószalagba és azonnal megmondod, hogy kit hallasz. Annak idején még mindenki így hallgatta a zenét. Rendhagyó volt a Queen, őket Hendrix fejelte meg az intenzitásával és a világgal való viszonyával. A Stockholm–Helsinki hajón muzsikáltam, amikor elkezdtem Hendrix szövegeit fordítani. Rájöttem, hogy ez az igazi magasköltészet. Hendrixről azt is mondják, hogy olyan ember, aki látja a saját zenéjét.
Szóval ez az egész állandóan változott. A Beatles-sel kezdődött valami, ez a korszak, és gyakorlatilag a Woodstockkal ért véget. Voltak zenekarok, amelyek kifejtették magukat, a Deep Purple, a Genesis, nem idomultak az idő szavához. Az időhöz egy előadónak vagy alkotónak soha nem szabad idomulnia. Ezért tart ott a zene, ahol tart. Addig, amíg karizmatikus, tehetséges emberek mentek fel a színpadra, és elmondták, amit akartak, addig csak a segítségünkre volt a technika. Aztán a technika kiegyenlítődött az emberrel, és kezdett olyanná válni, mintha a mesterséges intelligenciára bíznád a dolgot. Amikor egy nagymamából lehet óvodást csinálni, akkor kinek hiszel? Persze vannak, akik akkor is másképp gondolkodtak. Például Póka kerületi képviselőként betiltotta, Kőbányán nem lehetett playbackelni. De most már nincsenek ilyen hangok. Így a zene elvész. Az lesz a vége, hogy a mesterséges intelligencia fogja megszerkeszteni. Nem kellenek majd hangszerek, a vonósokat egy gombnyomással megoldják. Persze az egész tökéletesen hangzik, mint a világ legjobb nagy zenekarának a hangzása – minden kulcs, szólam a helyén, nincs tévedés. Egy idő után úgy fogjuk kirakni a zenét, mint egy mozaikábrát. Addigra viszont nekem már szerencsére nem sok közöm lesz az egészhez. Persze előtte még százig nyomni fogom!
