D. Nagy Lajos/Fotó: Csákvári Zsigmond
– Kisgyerekként volt egy víziója, melyben azt látta, önből egyszer majd nagy zenész lesz. Ez a délibáb mára már a valóságot tükrözi. Gyerekként milyen érzések hajtották ebbe az irányba? Mit adott önnek kiskorában a zene?
– A zenét mindig roppantul izgalmasnak találtam. A közelünkben lakott egy állatorvos, az ő gyerekeivel játszottam sokat, többször voltam náluk is. A családjuknak volt egy zongorája, és attól a perctől kezdve, hogy az első billentyűt leütöttem, megfogott benne valami. Később pedig nekem is lehetőségem adódott a zongoratanulásra. Mindig is – gyakorlatilag három-négyéves korom óta – érdekelt a zenének, a hangszereknek a világa.
– Tizenhat évesen alapította meg első zenekarát, azóta szinte szünet nélkül zenél, több neves együttes tagja is volt. Mivel, milyen kötelezettségekkel, lemondásokkal jár az, ha valaki egy ilyen közösség tagja szeretne maradni?
– Amikor a barátaim focizni vagy kirándulni indultak, én a pincébe mentem próbálni. Ha az ember meg akar tanulni zenélni – nincs mese! – rengeteget kell gyakorolni, meg kell tanulni a zenei alapokat. Ilyen szinten persze járt lemondással, viszont mindez, amit most lemondásnak mondunk, később jelentős formájában visszatérült a színpadi élmények során.
– Azokban az időkben, amikor elkezdte a zenei pályafutását, más rendszer szerint működött nemcsak a zenei világ, hanem maga az emberi gondolkodás is. Azokban az időkben – gondolok itt elsősorban a hatvanas–kilencvenes évek közti időszakra – a zene támaszt nyújtott, reményt adott az embereknek. Ez minden bizonnyal ma is így van, a művészet, köztük a zene, mindig is egy támaszpontot jelentett az ember életében, viszont a rendszerváltás előtti években a zenének közösségteremtő ereje is volt.
– Ez mindenképp igaz. A hasonlóan gondolkodó emberek ezeken a koncerteken találkoztak egymással, s ez nemcsak zenei élmény volt nekik, hanem a zene kialakított egy olyan közeget, egy olyan teret, ahol a hasonló gondolkodású emberek eszmecserét tudtak folytatni. Ezt tapasztaltam akkor is, amikor a Budai Ifjúsági Parkban játszottunk a Rolls Frakcióval: akkor tényleg úgy éreztem, hogy az az öt-hatezer ember, mi, mind egyformán gondolkodunk. Ezt tanúsítja az is, amikor bizonyos dalokat énekeltem, a közönség tudta, miről szól, akkor is, amikor az időnként virágnyelven volt kifejezve.
– Tulajdonképpen a rock mint zenei műfaj is ezek hatására kezdett kibontakozni: az embereknek szükségük volt egy olyan médiumra, ahol valakik – esetünkben a zenészek – ezeket a sorsdöntő gondolatokat – olykor illően becsomagolva, máskor viszont bátran kihangosítva – tolmácsolni tudják. Mondhatjuk azt, hogy az első zenekarának, a Rolls Frakciónak, később pedig a Bikinnek is egyazon küldetése volt: a közösségi szerepvállalás?
– Igen, ezek a zenekarok mindig többet jelentettek puszta zenekaroknál: gondolati műhelyek voltak. És mindezt a közönség nagyon jól értette, illetve nagyon jól értékelte is. Tulajdonképpen a rock and roll már az ötvenes évektől kezdve a nyugati országokban, főként Amerikában, mindenütt lázadó volt, mindig valami ellen lázadt, ez pedig a mai napig így van.
– Az akkori rendszer szabályai alól kibújó zenészek nem kevés alkalommal kerültek rendőri felügyelet alá. Önt is többször kísérték be az állami intézménybe egy-egy koncert után. Ezek a pillanatok félelmet keltettek önben vagy még inkább megerősítették abban, hogy a zene tudja jobbá tenni a világot?
– Természetesen a zene még jobban megerősített abban, hogy a világnak meg kell változnia, ugyanis tudtam, hogy nem mehet így az idők végezetéig, nem irányíthatják ilyen emberek a világot, olyanok nem, akik velem szemben ültek. Hiába volt fegyverük, és én fegyvertelen voltam, éreztem, hogy félnek tőlem. Ennek a társaságnak a nagyja aluliskolázott, unintelligens emberekből tevődött össze, nagyon kevés értelmes emberrel találkoztam köztük.
– A Rolls Frakció felbomlása után nagyjából fél évet élt Angliában. Ott milyen zenei hatások érték?
– Jártam a klubokat, szívtam magamba a zenét, hiszen akkor, a nyolcvanas években, Londonban pezsgett a zenei élet. Rengeteg emlékem van erről az időszakról, sokszor visszagondolok rá. Voltam például Paul Young egyik koncertjén, még abban az időben, amikor még nem volt világsztár, még csak egy volt a londoni énekesek közül. Aztán ott voltam a Police egyik első londoni koncertjén is. Ezek a zenekarok, zenészek és ez a zene természetesen nagy hatással volt rám, viszont elég hamar rájöttem arra, hogy én ott nem zenélhetek. Egyrészt azért sem, mert nem volt ismeretségem, és ismeretlenül bekerülni ezekbe a társaságokba szinte lehetetlen küldetés volt. Másrészt viszont azt is felismertem, hogy ezek az emberek teljesen másképp gondolkodnak, mint én, más világban nőttünk fel. Volt egy alkalom, amikor egy nagyobb társasággal beszélgettünk – akkor már tudták, hogy én magyarországi vagyok. Kérdezősködtek, hogy milyen ott az élet, hogyan élünk, zenélünk Magyarországon. Aztán szóba került, és azt is elmondtam nekik, hogy itthon a legnagyobb fenyegetést az ötvenes és nyolcvanas évek között az jelentette, ha valaki a másiknak azt mondta, hogy „feljelentelek”. Ez ugyanis egy valódi fenyegetésnek számított, hiszen az illető már a kimondott szó hallatán látta lelki szemei előtt, hogy másnap hajnalban jön érte egy nagy fekete autó és elviszik, és mindig az volt a legnagyobb kérdés, hogy vajon visszajön-e valaha? A hallgatóság meg értetlen szemekkel bámult, az egyikük végül meg is kérdezte, hogy ugyan kinek? Természetesen ők nem értették ezt az egészet, hiába is próbáltam elmagyarázni. Ekkor jöttem rá, hogy túl messze vagyunk egymástól, nagyon eltérő a gondolkodásmódunk. De azt tudom, hogy akkor, abban az időben bizonyos félelmek belénk ivódtak itt, Kelet-Európában, és én azt hiszem, hogy ezek nem is távoznak soha többé, ezek már bennünk maradnak.
– Visszatérése után átvette Nagy Ferótól az énekesi pozíciót a Bikini együttesben. Mindezt azzal a feltétellel tette, hogy a zenekar teljesen új – önre szabott – ,,dalokba” öltözik. Mi volt a legnehezebb váltás az újrakezdéskor?
– A legnehezebb maga a folyamat volt: egy létező és ismert név mögé egy vadonatúj zenekart kellett szervezni. Ez azzal is együtt járt, hogy a régi Bikini-rajongók már nem érdeklődtek, a közönség gyakorlatilag kicserélődött. A Rolls Frakció rajongói pedig a kezdetekkor nem is tudták, hogy én vagyok a Bikini új énekese. Szóval, nagyon nehéz volt elfogadtatni a közönséggel azt, hogy a név ugyan megmaradt a zenekarnak, de a tartalom megváltozott. Ez volt a kezdeti nehézségeknek a legnehezebbje. Én ekkor azt mondtam, hogy kezdjük az egyetemi klubokkal, mert azok mindig is nyitottak voltak az új dolgokra – és jó úton jártunk, így tudtuk elfogadtatni és megismertetni magunkat.
– Sikeres éveken voltak túl, amikor 1992-ben – főként a diszkókorszak hatására – felajánlották az együttesnek, hogy amolyan spórolási lehetőségként (ne kelljen magukkal cipelni a felszerelést) helyettesítsék CD-formában a zenéjüket a fellépéseken. S talán azt is mondhatjuk, hogy ennek a felvetésnek volt a következménye az is, hogy szétszéledt a zenekar. Nem volt megoldás? A zenész nem maradhatott meg valódi – hangszereken játszó – zenész képében?
– Aki akkor élt, az tudja, hogy teljesen döbbenetes módon a kilencvenes évek elején nagyon nagy átalakuláson ment át Magyarország zenei élete. Egyrészt minden zenekar diszkózenét akart játszani, mert azzal lehetett érvényesülni, másrészt, ahogy említette, valóban megkérdezték tőlünk a koncertek előtt, hogy miért szükséges az a rengeteg láda, a technikusok, hiszen minden nagyon sokba kerül. Javasolták, hogy hozzunk magunkkal egy CD-t, tegyük be, és csináljunk úgy, mintha mi zenélnénk. A társaim viszont mind konzervatóriumot végeztek, és rengeteg átgyakorolt óra volt mögöttük. Azt mondták, ők nem csinálnak hülyét magukból, ha csak ez az egy út van, ha nem lehet élőzenét játszani, akkor próbálkozzon mindenki valahogy másképp. Próbáljon szerencsét mindenki egyedül.
– 1997-ben mégis úgy döntöttek Németh Alajossal, hogy érdemes megpróbálni, újraindítani a zenekart. Mi változott?
– 1992-től 1997-ig külön zenéltünk. Az volt a jó, hogy mindenki a zene közelében maradt, mindenkinek volt egy zenekara. Én is szerveztem magamnak egy együttest, és jártuk a vidéki klubokat. Korábban nem akartunk vidéki klubokban játszani, mert azokba viszonylag kevés ember fért be, a Bikininek viszont jóval nagyobb volt a közönsége. Viszont amikor már nem volt más választásunk, akkor el kellett menni a száz-kétszáz fős rockklubokba is, el kellett utazni az ország különböző helyeire. Majd 1996 tavaszán felhívtam Lojzit. Korábban is találkoztunk néha, de most felhívtam, mondván: látom az alagút végén a fényt. Ugyanis kezdtek újra egyre többen rockkoncertekre járni. Volt egy jó hatása is a diszkókorszaknak: nagyon jó minőségű hangberendezésekkel dolgoztak, a közönség pedig jó minőségben hallgatta a zenét. A kilencvenes évek végén, amikor a zenekar újra elkezdett zenélni, a közönség megkövetelte tőlünk azt, hogy ugyanolyan jó minőségben játsszunk a koncerteken, mint ahogyan ők a diszkózenét hallgatták. Egy ilyen minőségi követelményt támasztott felénk a közönség, ez pedig minőségi javulást hozott. 1996-ban elkészítettük az Aranyalbum című válogatáslemezt, 1998 óta pedig változatlanul, és hatalmas sikerrel turnézunk, járjuk az országot és az egész Kárpát-medencét.
– Napjainkban a zene a sokféleség korszakát éli. A rock-, a pop- és a könnyűzenének kialakultak különböző al- és válfajai. Ha figyelembe vesszük ezeket a változásokat, mi a legnagyobb nehézség, amivel a Bikininek szembe kell(ett) néznie?
– A legnagyobb nehézség a távolság. Lehet az, hogy egyik nap Szombathelyen játszunk, másik nap pedig Kovásznán, Kelet-Erdélyben. Ugye, itt közel ezer kilométerről beszélünk, ezért időnként nagyon sokat kell utazni. Persze, ennek örülünk is, mert gyakorlatilag eljutunk mindenhová a Kárpát-medencében, ahol élnek magyarok.
– „Megcáfolom azt, hogy a mai gyermekek lázadnak, és semmi újat nem fogadnak el. A világ megváltozott, a fiatalok nagyon figyelnek, és adnak a szülők véleményére” – mondta egy korábbi interjúban. Ez a gondolat miképp értelmezhető akkor, amikor a zenéről beszélünk? Jó irányba tart a zeneipar, illetve a zenekedvelő közönség?
– Ez egy nagyon bonyolult és összetett dolog. Azt hiszem, hogy az, hogy a fiatalok hallgatnak-e a szülőkre, az a szülőkön is múlik, hiszen ők nevelték a gyerekeiket. Háromgyerekes szülő vagyok, úgy hiszem mondhatom, hogy tapasztalatból beszélek: a gyereknevelés nyolcvan, de lehet, hogy kilencven százalékban példamutatásból áll. A gyerek figyeli a felnőtteket, a szüleit, és lát maga előtt egy viselkedésformát, amit aztán megpróbál leutánozni. És ha azt látja, hogy a szülők egész nap részegek, szívják a cigarettát, nem mennek be dolgozni, egyik napról a másikra élnek, akkor nem nehéz megérteni a folyamatot, valószínű, hogy belőlük is ilyen ember fog válni. A szülők hallgatnak otthon valamilyen zenét, s a gyerek óhatatlanul is ezt a zenét hallja, keresi benne önmagát, keresi benne a szellemet, a gondolatokat. Ha megtalálja, akkor gyakorlatilag elfogadja a szülők zenéjét, a zenei ízlésüket.
– „Egy ideig azt hittem, hogy ebbe az életmódba nem fér bele egy család” – mondta korábban. Ahogy szóba került, azóta három gyermeke született. Hogyan sikerült egyeztetni a családapai szerepet a rockzenészi életstílussal?
– Az elején tényleg azt hittem, hogy nagyon nehéz lehet. Később persze rájöttem, hogy ez sokkal könnyebb, mint gondoltam. A turnék mindig nyáron vannak, tavasszal elindul a koncertszezon, ami nagyjából őszig tart. Télen nagyon kevés koncertünk volt, és ez így volt negyven évvel ezelőtt is, így van most is. Addig, amíg nyáron hetven-nyolcvan koncertet játszunk április és október között, novembertől márciusig legfeljebb havonta kettő-három koncert van. Ezért úgy állítottam be az életemet, hogy nyáron, amikor nem lennék a gyerekekkel, akkor bepakoltam őket az autóba, vittem az egész családot magammal. Ők pedig nagyon szerették, élvezték az egészet. Télen, amikor elkezdődött az óvoda, később pedig az iskola, akkor én is otthon voltam, jutott időm mindenre: elvittem őket iskolába, különórákra, ráértem velük tanulni, beszélgetni, esténként mesét olvasni. Így szépen kialakult az életünk.
– A korábbi interjúkra adott válaszaiból kiderül: a Bikini zenekar és a közönség között kialakult kapcsolat nemcsak erősnek mondható, hanem a zenekar teljesítményét nézve pótolhatatlan is. A közönség döntött arról is, hogy az idei 40. születésnapi koncerten milyen dalok hangozzanak el, illetve ön azt vallja: a Bikininek van a legjobb közönsége. Hogyan tudták ezt a viszonyt kialakítani a rajongóikkal?
– Minden koncerten úgy érzem – legyen az itthon vagy akár Erdélyben, Felvidéken, bárhol –, hogy amikor elkezdjük játszani a dalokat, egy nagyon spirituális kapcsolat alakul ki a közönséggel, és valahogy együtt lüktetünk. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, de abban biztos vagyok, hogy a lelki kapcsolat nagyon fontos, legalábbis annak érdekében, hogy mindenki otthon érezze magát ebben a közegben. Valóban azt vallom, hogy a legjobb közönségünk van, ez pedig azért van így, mert a közönségünk mindig gondolkodó emberekből állt. Az előzenekarok mondják mindig, hogy azért szeretnek előttünk játszani, mert a közönségünk nyitott, mindent megkóstol. Ha például jön egy olyan zenekar, amelyet még nem ismernek, nem hallottak, akkor nem kiabálással, megdobálással fogadják, hanem türelmesen meghallgatják. Ez is azt mutatja, hogy a Bikininek intelligens, gondolkodó közönsége van.
– „Egy rockzenész ritkán kerülhet ilyen kapcsolatba a történelemmel” – mondta a rendszerváltást követő évben megszervezett temesvári dupla koncertjük után. Az ott látottak hatására Temesvári vasárnap címmel készült egy egyórás film, amelynek angol változata, Temesvár Sunday címmel körbejárta egész Európát. De mindez, az Erdélyben látottak és hallottak milyen formában hatottak a zenéjükre?
– A Szabad élet című dalunk az ottani benyomások alapján született, Erdélyben írtuk. A temesvári dupla koncertből tripla koncert lett, ugyanis a péntek esti nyilvános főpróbára meghívtuk a temesvári egyetemistákat is. Számomra felejthetetlen élmény volt, mert a próba után meghívtak a kollégiumba, ott beszélgettünk, majd elénekelték nekünk a székely himnuszt is. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amit ott, akkor éreztem.
– 1995-től három szólólemeze is megjelent. Mitől, illetve miben más D. Nagy Lajos mint a Bikini énekese?
– Egyrészt attól másak ezek a szólólemezek, hogy más zenészekkel dolgoztam együtt, így már eleve a zenei alap más. Azonkívül sokkal intimebb, sokkal inkább belső, lélekformáló dalok ezek, többnyire érzelmes dalok szerepelnek a szólólemezeken. 2020 decemberében is megjelent egy szólólemezem, amelyiket sajnos a Covid miatt nem tudtam kellőképpen reklámozni, a rajongók körében szájról szájra terjed a híre. Viszont rádióba, tévébe már nem mertem bemenni, s talán ennek is köszönhető, hogy végül túléltem.
– A szerelmes, romantikus érzületű dalokból a Bikini-zeneszámok között sincs hiány. Az Angyali üdvözlet címet viselő Bikini-album és az Idő foglyai című szólóalbum megjelenése között ugyan eltelik néhány év, mégis, a két album hangulatában és szövegvilágában is nagyon hasonló. Ez bizonyítja azt is, hogy dalaiban mindvégig önazonos tud(ott) maradni?
– Igen, ez kétségtelen, hogy így van. Azzal, hogy egy énekes elénekeli ezeket a dalokat, óhatatlanul is saját magára formázza a zenét. Mindenképp domináns szerepe van annak, hogy ki énekeli az adott dalokat. S mivel mindkettőben én éneklem, természetesen érezhető a hasonlóság. S az is igaz, hogy a Bikininek is vannak érzelmes számai, de mindenképp érezhetjük az apró eltéréseket a két lemez között.
– A Vadkeleti történet című dal szövege felidézi a XX. század szörnyűségeit. „Én úgy maradtam életben / Hogy veled voltam lélekben / És elbújtam a dalokban / Amit veled hallgattam.” Ez a szövegrész is azt jelzi, hogy a zene az, ami át tudja segíteni az embert különböző nehéz időszakaiban?
– Teljes mértékben. Nekem a zene mindig is az egyedüli kapaszkodó volt, a zene segített át a nehéz időszakokban, a hullámvölgyeken. Soha nem csalódtam a zenében. Engem teljesen el tud varázsolni – ha egy kedvenc zenémet hallgatom, lehunyom a szemem, hátradőlök, és ott vagyok benne. Úgy kavargok, forgok vele, mint egy gyors folyó, amelyik a sziklák között kavarog.
