– Pár napja beszélgettem Lukács Petával, a Bikini gitárosával, vele az egyik fő témánk a rockzene és annak alakulástörténete volt. Peta kevésbé követi az itthoni fiatal zenekarokat, tudtommal viszont ti sokkal jobban figyelitek, mi történik jelenleg itthon a rockzene terén.
– A rockzene soha nem volt egy mainstream műfaj, legalábbis a rockzenének arra a bizonyos ágára vagy válfajára, ami valóban kemény riffeket, zenei megoldásokat, kemény szövegeket, megszólalásokat tartalmazott, soha nem lehetett azt mondani, hogy fősodor lett volna. Nyilvánvalóan a populáris, a pop-, és könnyűzene kifejezések is a széles népszerűségnek örvendő zenei műfajokra utalnak. A műfaji sokaságokról nem szeretnék hosszasan értekezni, de az biztos, hogy ezek voltak mindig is azok a zenei műfajok, amelyek a legtöbb embert, az átlagembert, a nagy tömegeket elérték. A rockzene ehhez képest mindig is inkább egy rétegműfajnak számított. A könnyűzene történetében viszont, ha az ötvenes, hatvanas évektől nézzük, voltak olyan korszakok, amikor a keményebb zenét játszó előadók is nagy népszerűségnek örvendhettek. De ezek is inkább azok a zenekarok voltak, és azon zenekaroknak a dalai, amelyek egyébként ehhez a bizonyos populáris, könnyebben fogyasztható zenei közeghez álltak közelebb.
A kemény rockzenében is vannak hullámzások, de azt azért érdemes leszögezni, hogy a rockzene soha nem volt, és soha nem is lesz az a fajta zenei stílus, ami a legnagyobb tömegeket megérinti. Mindez nagyon hasonlít a többi alkotóművészeti ág működéséhez: a vizuális művészet, a filmipar is ilyen. A csihi-puhi, rágógumifilmek sokkal több embert vonzanak be a mozikba, mint azok a filmek, amiken gondolkodni kell, amiknek valós tartalma van, ami mélyebb, rétegzettebb értelmezési lehetőséggel is szolgál a képi megvalósítás terén. Ugyanezt mondhatnám akár az irodalomra is, és ugyanilyen a szobrászat is. Egy absztrakt szobor soha nem tud olyan népszerűségre szert tenni, mint Michelangelo Dávid-szobra.
Azt viszont elmondhatjuk: Magyarországon a rockzene nem most éli az aranykorát. Ennek nagyon sok összetevője van, viszont nem szeretnék belemenni ebbe, mert egyrészt nem nagyon értek hozzá; én bár művelem a rockzenét, de a zeneiparnak az a része soha nem érdekelt különösebben, hogy miként, mitől működik igazán jól. Természetesen botcsinálta módon az évtizedek alatt kénytelenek voltunk a Tankcsapdával megtanulni, hogy egy zenekari karriert milyen formában érdemes, illetve hogyan lehet felépíteni, miként lehet menedzselni. Ez viszont független attól, hogy éppen rockzenét játszunk. Az más kérdés, hogy mi azért játszunk rockzenét, mert ez a fajta zenei közeg, ez a fajta zenei kifejezésmód az, ami a miénk, ami hozzánk közel áll, akár hallgatóként, akár előadóként.
A rockzene fénykorára visszakanyarodva: ez a mostani, itthoni helyzet többnyire a közeg belterjességéből fakad… Ráadásul nagyon sok esetben felüti a fejét az irigység és a rosszindulat is: „ha megdöglött a tehenem, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is” hozzáállás. Persze, az általánosítás sem felelne meg a valóságnak, de az kétségtelen, hogy jóval nyitottabb szemlélet, jóval nagyobb összefogás – akár a rockzenén belül is – sokaknak tudna segíteni, a műfajnak mindenképpen.
– Ugyancsak kérdésként merül(he)t fel, hogy ugyanaz volna a feladata, a küldetése a mai (fiatal) rockzenekaroknak, mint évekkel ezelőtt volt? Peta a ti neveteket említette meg, mondván: ti ugyanazt a vonalat képviselitek, mint az egykori rockzenészek. Ez így van?
– A Tankcsapda – magyar viszonylatban – egy viszonylag régen működő zenekar, pár napja léptünk bele a 35. életévünkbe. De azért azt érdemes kiemelni, hogy a Tankcsapda megalakulása előtt már évtizedekkel korábban is voltak Magyarországon, ugyanakkor világszerte is rockzenét játszó zenekarok, ennek értelmében viszont azt, hogy mi indította el annak idején a rockzenének az eredeti küldetését, az eredeti fogantatását, és ahhoz képest mi hol helyezkedünk el, nem az én tisztem megítélni. Az viszont biztos, hogy jó, ha egy mai fiatal rockzenész nem gondolkozik azon, hogy amit csinál, az jelenleg mennyire releváns, mennyire aktuális vagy mennyire nem az. Ha már a pályája elején ezen kezd el gondolkodni, azt szerintem megette a fene. A rockzene tulajdonképpen „ami a szíveden, az a szádon” műfaja, nem kell ezt ennél jobban túlgondolni, mert akkor pont a lényeg vész el.
Az a fajta zenei kifejezésmód, amit rockzenének nevezünk, mindig is egyfajta lázadásról, egyfajta szembehelyezkedésről, ellenállásról szólt. Történhet ez aktuális társadalmi vagy politikai kérdéseket illetően, de beszélhetünk a szerelemről, vagy a szerelemmel szemben való olyasfajta kifejeződésről is, mint amikor az ember nem romantikusan, ellágyulva simogatja a kedvese hajtincseit, hanem beszól neki, mondván: „nehogy te mondd meg nekem, hogy mit csináljak”. Ez a fajta hozzáállás jellemezte mindig is a rockzenét. És persze életigenlésnek is nevezhetjük azt, amit egy rockzenekar tesz: turnézunk, megisszuk a piát, megesszük a kaját, felcsípjük a csajokat, aztán megyünk tovább, mert vár ránk a következő város vagy a következő ország.
Mivel a rockzene mindig is ezt a fajta habitust, ezt a fajta hozzáállást mutatta, ilyen szempontból én nem tennék különbséget egy mai kezdő rockzenekar és egy harminc-ötven évvel ezelőtt létezett rockzenész vagy rockegyüttes habitusa, hozzáállása között. Arról is érdemes viszont tudni, hogy amióta ez a fajta kifejezésmód elkezdődött, azóta a rockzenének – ha az elmúlt évtizedeket nézzük – rengeteg különböző al-, illetve válfaja született: az egészen extrém megszólalású, sokak számára már-már hallgathatatlan „zajtól” kezdve egészen a lágy harmóniákkal operáló zenékig sorolhatnánk fel példákat.
– Ti alapjáraton azt valljátok, hogy követni kell a változásokat, a fejlődést. Ez érvényes arra is, hogy figyelitek a zenehallgatási igények alakulását, s ennek alapján próbáltok új dalokkal előrukkolni?
– Mi mindig is igyekeztünk, ha nem is követni, de figyelni a zenei világ változásait, a technológia változását, de ez leginkább arról szól, hogy ne porosodjunk be, ne legyünk idejekorán öregemberek, legalábbis ami a rockzenét illeti. Ahogyan a világ mindenféle más módon is változik, fejlődik, folyamatosan frissül, úgy a zene is, és ezen belül a rockzene is folyamatos változáson megy keresztül. Ezektől függetlenül a Tankcsapda egy olyan zenekar, amely igyekszik megőrizni a gyökereit.
Éppen ezért a válaszom a kérdésedre, – hogy úgy születnek-e a dalaink, hogy figyeljük a zeneipar, illetve a hallgatói igények változását – egy határozott nem.
A Tankcsapdának van egy rá jellemző stílusa, egy rá jellemző karaktere. Ez még annak ellenére is igaz, hogy az elmúlt harmincöt év alatt nagyon sokféle zenei, illetve sokféle megszólalású dalunk született. Vannak olyanok, amelyek egészen lágy, akusztikus gitárral, finom dallamokkal operáló számok, de vannak olyanok is, ahol hörgés, köpködés, lángtenger, két lábdob és üvöltözés van. Mind a kettő mi vagyunk. Az emberek a Tankcsapdát azért szerették meg, mert az a kezdetektől fogva mindig olyan volt, amilyen. És ha az emberek ezért szerettek meg bennünket, akkor az egy óriási butaság lenne, ha most olyan dalokat próbálnánk csinálni, amik szerintünk a jelenlegi zenehallgatási igényeknek megfelelnek. Ne a farok csóválja a kutyát!
– Ahogyan most is, többször, több helyen elhangzott már, te mindig az leszel, amilyennek téged, illetve amilyennek a Tankcsapdát látni akarjuk. Valahol ezt igazolja az Akinek látsz című dalotok is… Gondolom, amikor belenézel a tükörbe, azt a rock and roll sztárt látod, ami gyerekkorodban is lenni akartál. Mi van még emögött a tükör mögött?
– Az igazság az, hogy a magánéletünket meg a zenekaron kívüli dolgainkat általában magunkban tartjuk. Mindig is azt az elvet vallottuk, hogyha minket, a Tankcsapdát valaki szereti, akkor azért tegye ezt, mert olyan dalokat, olyan zenét, olyan szövegeket játszunk, mint amilyeneket.
Persze, így is sok mindent lehet tudni rólam: annak ellenére, hogy nem vagyok nagy filmrajongó, szeretem a filmeket, a vizuális művészeteket. Ám a komolyabb és absztrakt művészeteken túl szeretem a szórakoztatóipar jó termékeit is. Ugyanakkor szeretem a sport mindenféle válfaját is, bár főként a labdajátékok és a technikai – autó és motor – sportok állnak hozzám közelebb.
Szeretem a természetet, szeretek a szabad levegőn lenni. Szeretek utazni – ez mondjuk nagyon fontos része annak is, hogy turnézó zenekar vagyunk. Nem rossz párosítás ez olyankor, amikor hosszú utakról beszélünk, és nemcsak kényszerűségből, kötelességből utazunk A pontból B pontba, hanem mert közben élvezzük is.
– Ti már a professzionális zenész kategóriába tartoztok. Milyen ma egy rockzenész, egy rocker élete – azontúl persze, amit mi láthatunk: bőrdzseki, hosszú haj, tetoválások, koncertek?
– Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert én csak arról tudok beszélni, hogy engem személy szerint mi alakít, én hogyan élem az életemet. Van olyan rockzenész, aki – mondjuk 16 éves, fiatal srác – lánglelkű, és éppen az életének arra a szintjére érkezett, hogy szükségét érzi „lekaszabolni” maga körül a teljes világot. Van olyan rockzenész is, aki – mondjuk 78 éves – évente egy-egy színpadi megjelenésen kívül már nem vállal semmilyen más nyilvánosságot. Ez most persze két szélsőséges példa, de szerintem nem lehet általánosítani.
A Tankcsapda életét, a zenekari életünk jelentős részét nem a zenélés teszi ki. Ez egyszerre jó is meg nem is. Azért rossz, mert sok energiát kell belefektetnünk a zenekari szervezkedésbe, abba, hogy ez az egész jól tudjon működni. Ez rengeteg háttérmunkát igényel, olyan technikai, gazdasági, jogi munkákat, amelyek – bár van segítségünk, de – rengeteg időt és energiát elvesznek a zenélési időnkből. A jó oldala viszont az, hogy így a saját magunk urai vagyunk. Azt tesszük, amit akarunk. Nincs semmilyen olyan menedzsment vagy olyan szerződés, ami miatt muszájból kellene csinálnunk egy turnét, egy lemezt, egy videoklipet vagy bármi mást.
– Hogyan tudnád megfogalmazni a Tankcsapda ars poeticáját? Mi a küldetésetek?
– A Tankcsapda nem ennyire magasan kvalifikált, hogy azzal foglalkozzon, mi az ars poeticája. Mi egyszerűen csak három fickó vagyunk, akik szeretnek zenélni, szeretik azt a fajta közeget, amiben mozognak – ezért is csinálunk ilyen zenét, ezért is turnézunk ennyit, mert szeretünk turnézni, szeretünk színpadon lenni, és szeretjük az embereket szórakoztatni. A Tankcsapda az összes dalával együtt, mind a mai napig egy rock and roll zenekar, amelyik azért megy el esténként a koncertekre, azért játszik az embereknek, mert szereti őket szórakoztatni. A szórakoztatás és adott esetben a mélyebb tartalom nem kell, hogy egymásnak ellentmondjon.
Ilyen értelemben véve az ars poeticánk – bár én nem ezzel a fogalommal élnék – mindössze csak annyi, hogy megyünk, tesszük a dolgunkat, élvezzük, amíg lehet, és hogyha valakik, márpedig hál’ istennek sokan vannak így, ugyanígy szeretik ezt, és csatlakoznak hozzánk, akár egy dal meghallgatásával, akár lemezvásárlással, akár azzal, hogy eljönnek a bulikra, és ott vannak velünk, akkor annak nagyon örülünk. Viszont nincsenek világmegváltó gondolataink, nem tekintjük magunkat többnek, mint amik vagyunk, bár az is igaz, hogy igyekszünk kevesebbnek se látszani – szerintem az erőltetett álszerénység pont annyira szerencsétlen dolog, mint a nagyképűség.
– Kicsit visszatérnék a fiatal rockzenekarokra. „Rengeteg jó zenekar van, jobban néznek ki, mint mi, ezerszer jobban zenélnek, mint mi, úgy énekelnek, mint ahogyan én soha nem énekeltem – nem könnyű azt a fajta elismertséget, népszerűséget, amit elértünk, megtartani” – mondtad egy évvel ezelőtt. Semmi kétség, kemény munka vezetett titeket idáig, de hogyan tudnád megfogalmazni a stratégiátok lényegét, mi a titka annak, hogy ezt a sikert meg is tudtátok tartani mind a mai napig?
– Az elhangzott idézetről csupán annyit mondanék, hogy ma is ugyanígy gondolom. Már beszéltünk érintőlegesen a technológiai dolgok változásáról… És most is ez mondom: ha egy zenekar nem szeretne öregedni, szűk látókörűvé válni, akkor figyelnie kell a frissen érkező új generációkra, megfelelő módon kell velük kommunikálni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy elkezdünk Barbie-popszámokat írni…. De az kétségtelen, meg kell tudni szólítani a frissebb és újabb generációkat ahhoz, hogy elkerüljük a beszürkülést.
Amiket pedig felsoroltam az idézetben is, hogy a fiatal zenekarok jobbak nálunk, mindenféle tekintetben, ez a természetes fejlődésnek köszönhető, ezzel pedig nincs az égvilágon semmi baj. A Tankcsapda népszerűségének az egyik záloga az, hogy az emberek látják, nem kitalált figurák vagyunk, hanem tényleg olyanok vagyunk, mint amilyennek látnak minket. Őszintén és valóságosan csináljuk azt, amit csinálunk.
– Ma, 2023-ban rengeteg támogatást kapnak, kaphatnak a zenészek. 1989-ben, amikor ti elindultatok, még internet sem volt, hogy minél jobban terjedhessen a Tankcsapda neve, illetve az első dalok. Persze, ez végül kazettákkal és azok másolásával elég gyorsan megvalósult. A sok lehetőség ellenére, sőt a sok remek, tehetséges zenész ellenére sem mondhatjuk azt, hogy nagy – akár nemzetközi szintű – híre menne ma egy hazai rockegyüttesnek. Miért van ez így?
– Ennek rengetek oka van. Elsősorban az, hogy a korai évtizedekben amíg a világnak a „boldogabbik” felén a pop-, a rock-, a beat-, és a könnyűzene promotálására és propagálására profi menedzsmentek épültek, addig Magyarországon az emberek például alig tudtak kilábalni az ’56-os forradalom okozta sokkból. Ez ugyan csak egyetlen egy példa, de az biztos, hogy egészen máshol tartott a világ zenei értelemben véve is, mint ahol a kelet-európai országok tartottak. Persze azóta az olló szűkült valamelyest, hiszen a technológia, főként az internet elterjedése a világot önmagában is összébb szűkítette, de még így is, és még most is évtizedes a lemaradás…
A nyelvi kérdéseket sem felejthetjük el, bár manapság már egyre több olyan előadó van, aki a nyelvi akadályokat át tudja lépni… Ugyanakkor a zene mögött ott van még az egész gazdasági háttér is. Az Egyesült Államok, Anglia, Németország anyagilag sokkal előrébb tart, mint Magyarország. Ha fel szeretnél építeni egy világsztárt, ahhoz sok pénzre lesz szükséged, amit viszont olyan piacról tudsz szerezni, ami elég nagy ahhoz, hogy elég pénzt termeljen.
Magyarországról nemzetközileg is elismert rockzenésszé válni nagyon nehéz, de nem lehetetlen. Erre bizonyíték Báthory Zoltán, aki annak idején fogta magát, felpakolta a batyuját a hátára, és elment Amerikába szerencsét próbálni. Ő azon kevesek egyike, akinek bejött ez a fajta kemény munka, elhivatottság, konzekvens, semmiféle kompromisszumot nem ismerő gondolkodásmód. Elköltözött Amerikába, ott csinált egy zenekart, és jelenleg a Metallica után ők, a Five Finger Death Punch az egyik legismertebb metálzenekar a világon. Persze, ehhez előbb fel kellett égetnie maga mögött minden hidat…
– Ha már szóba került a nemzetközi elismerés: ti rengeteget turnéztok külföldön. Számomra ebben az a legizgalmasabb, hogy nincs szükségetek angol dalokra, a koncertfelvételek alapján Frankfurtban, Amszterdamban de sok más helyen is az itthon is megszokott, magyar nyelvű Tankcsapda-számokat játsszátok. Ilyenkor biztosan sikerül egy helyre terelnetek az adott környéken élő, illetve ott dolgozó magyar közösséget. Ez mit jelent nektek?
– Az kétségtelen, hogy mi egy egészen más utat járunk. A kilencvenes évek közepén csináltunk néhány angol nyelvű felvételt azzal a szándékkal, hogy megnézzük, mit tudunk angolul, vagy van-e egyáltalán ennek az egésznek bármiféle létjogosultsága… De nagyon hamar rájöttünk arra, ha a Tankcsapdának van erős oldala, akkor azok például a dalszövegeink, amelyek magyarul szólnak, hiszen mi magyar anyanyelvűek vagyunk, magyarul tudjuk magunkat igazán jól kifejezni. Persze ez leszűkíti a közönséget, de ennek ellenére is nagyon jó dolog ilyen helyeken turnézni, és őszintén szólva egyáltalán nem bánom azt, hogy magyar nyelvű rockénekesnek születtem.
– Nemzetközileg is elismert, neves együttesek előzenekaraként is megméretkeztetek már, ilyen például az Iron Maiden vagy a Motörhead is. De sokunknak a legnagyobb élménye, ami összeköthet titeket külföldi előadókkal, minden bizonnyal az a budapesti Metallica-koncert, amikor A legjobb méreg című dalotokat is eljátszotta a világhírű együttes. Ti is ott voltatok ezen a koncerten – mi volt az első reakciód, amikor meghallottad a „színtiszta Lukács-szerzeményt”?
– Antal Nimród filmrendező barátunktól – aki a két zenekar közti kapcsolattartó is volt – tudtuk, hogy nagy eséllyel készül a Metallica egy ilyen akcióval. Így nem volt akkora meglepetés, viszont amikor megtörtént, én – részben annak is köszönhetően, hogy az ormányom alatt volt már nagyjából három whisky – elérzékenyültem, megkönnyeztem a dalt. Felemelő érzés volt, hogy egy ilyen világhírű zenekar, pontosabban a világ legismertebb és legnépszerűbb rockzenekara eljátszotta az egyik Tankcsapda-dalt. Hozzátenném: mindhárman ott voltunk, és bár mindhármunknak más volt a reakciója, de mindhárman nagyon élveztük!
– Ennél a zeneszámnál maradva: mi a mai üzenete, értelmezése a „patkány vagyok, de nem féreg” sornak?
– Sosem szoktam a saját szövegeimet mások számára értelmezni, ez alól most sem szeretnék kivételt tenni, ha nem bánod. Azért nem szoktam, illetve nem is tudnám ezt megtenni, mert úgy gondolom, a Tankcsapda-dalok attól is jók, mert mindenkinek mást tudnak jelenteni. Én pedig nem akarok senki szájába szavakat adni vagy nem akarok senki helyett gondolkodni, nem akarok senkinek megoldóképletekkel szolgálni, hogy bizonyos dalok bizonyos sorai mit jelentenek. Azt persze tudom, hogy nekem mit jelentenek, de az csak én vagyok…
– Azt hiszem, nektek a debreceniség egy létforma is. Debrecenben alapítottátok az együttest, sosem volt szándékotok elköltözni onnan, mind a mai napig ott éltek. Ez a debreceni lét a zenétekben hogyan tud megmutatkozni?
– Konkrét megnyilvánulása a debreceni létformának egyetlen egy dalban, az Alföldi gyerek című számunkban érhető tetten igazán. Nem is feltétlen Debrecenről szól, inkább az alföldi hangulatról, a pusztaságról – tekinthetjük egyfajta magyaros countrynak is. Különben nem hiszem, hogy átfogóan érezhető lenne a zenénkben ez a létforma, viszont áttételes formában mégis… Olyan értelemben legalábbis, hogy a mai napig kisebb-nagyobb kilengésekkel ugyan, de azért próbálunk azok lenni, akik voltunk, akik vagyunk, őrizzük a saját gyökereinket. Nem adtuk fel az identitásunkat, és így mindvégig azok tudtunk maradni, akik voltunk: egyszerű vidéki, debreceni vagy alföldi srácok. Ez pedig sokkal fontosabb nekünk, és a zenekar stabilitását és állandóságát is ennek köszönhetjük. A Debrecen–Budapest közti távolság folyamatos leküzdése – akár fizikai értelemben is – sok plusz munkával járt és jár, de ez így is sokkal jobb, mint gyökértelenné, „hontalanná” válni. Ha felmentünk volna a fővárosba – annak okán, hogy ott több mindent el lehet majd érni – elveszítettük volna azt a fajta táptalajt, meg azt a fajta biztonságot, amit egyébként a saját városunk, a saját közegünk jelent, és ez maga Debrecen.
– Október 14-én ünnepeltétek az együttes 34. születésnapját. Mire vagytok a legbüszkébbek, amit ez alatt a sok év alatt elértetek?
– Arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy még mindig van egy ilyen zenekarunk, és arra, hogy azzal, amit teszünk, számtalan embernek tudunk örömet okozni, és ez a nem kevés ember még mindig így szeret minket, ennyire kíváncsi ránk. Főleg ebben a zenei közegben, ennyi évtized elteltével, ez egy felemelő érzés. Rengeteg olyan visszajelzést kapunk a közönségtől, hogy az életük szerves részévé vált a Tankcsapda. Ha valamire büszkék lehetünk, akkor mindenképp ezt kell kiemelni: az emberek ilyen hosszú idő után is szeretnek és támogatnak bennünket.
