Ilyés Krisztinka: Kalapács József: Nem mindegy, hogy mit viszek fel magammal a színpadra

– Nemrég beszélgettem Rudán Joe-val, aki tulajdonképpen az első olyan zenész az interjúsorozatunkban, aki azt mondta, ő nem szövegközpontú, sokkal fontosabb számára a zene, a dallam, a zenei és az énekesi teljesítmény. Önnek mint szövegírónak is, mi a legfontosabb? Lehet különbséget tenni, felállítani egy fontossági sorrendet?

– A legfontosabb a kettő egysége; az, hogy jól találkozzon ez a kettő – a dallam és a szöveg – egymással. Éppen ezért a zene is olyan fontos, s mindig is az volt, ahogyan a dalszöveg is, hiszen a koncertezés egy színpadról való közlés, egyfajta önkifejezési forma. Egy tetovált embernek sem mindegy, hogy mit tetováltat magára. Nekem sem mindegy, hogy mit viszek fel magammal a színpadra. Nyilván lehet gondolni arra is, hogy ez a szöveg formailag, szövegileg, művészileg, verstanilag milyen, de nekem az is nélkülözhetetlen, hogy az, amit ki akarok fejezni, mennyire sikerül.

– Ha jól tudom, akkor a Speed együttes énekesi pozíciója előtt szövegíróként volt tagja a zenekarnak.

– Az, hogy bekerültem a Speed zenekarba, a dolgok véletlen együttállásának köszönhető. Volt egy osztálytársam, aki elektromos dolgokkal foglalkozott, értett a csipekhez, a kütyükhöz, és hobbiból csinált erősítőket is, így került egy zenekarhoz. Akkoriban teljesen normális volt az, hogy egy zenekar nem tudott magának erősítőket vásárolni, hanem „maszekban”, tákolt hangfalakon keresztül szólaltatták meg a dalokat. Külföldi szakrajzok alapján legyártott ládákba belefabrikálták az akkor Magyarországon kapható hangszórókat, és ezeket meghajtották különböző erősítőkkel. Ez volt a hangtechnika. Ez az osztálytársam ment el a Speed zenekarhoz technikusnak. Ő kért meg, hogy írjak szövegeket, mert a dalokhoz szükség volt szövegre is. Nem volt szövegírói múltam, csak látta, hogy mindig írogattam órákon is, és gondolta, megkérdezi. Megírtam a dalszövegeket a Speednek, majd, amikor az akkori énekes távozott, én kerültem a helyére, hiszen tudtam a szövegeket. Akkoriban, ha leírtam egy szöveget, meg is jegyeztem, most már ez nem így van. Érdekes, nem olyan rég játszottunk együtt a Speed zenekarban meghatározó Bikics Tibi billentyűssel – aki jelenleg a Kiss Kata Zenekarban zenél – egy észak-balatoni koncerten.

–  Az nem titok, hogy az ,,egyszerű” szövegírók nem kapják meg azt az elismerést, mint a színpadon tomboló zenekarok – miközben, a szövegírónak éppen olyan fontos szerepe van a zenekar teljesítményében. Milyen érzés volt az, hogy a szövegeit lentről, a színpad másik oldaláról hallotta vissza?

– Nem mondhatnám, hogy különösebb hatás ért. Talán csupán annyi, hogy sokszor felötlött bennem, hogy azokat a szövegeket én másképp énekeltem volna. De ezek prózai, prozódiai dolgok. Szerintem ha valaki ír egy szöveget egy zenéhez, van saját elképzelése, hogy hová tenné a hangsúlyokat. Észrevehetjük azt, hogy ha egy dalnak más a szövegírója és más az énekese is, akkor sok esetben rossz helyeken vannak a hangsúlyok, hiszen nem mindegy, hogy az ember bizonyos indulatoknál hová helyezi azokat. Ráadásul a magyar nyelvnek eleve vannak ezzel kapcsolatosan szabályai, amelyekkel nem mindenki foglalkozik.

– A színház világában pedig – egy-egy forgatókönyv alapján – önnek írnak szövegeket, amelyeket szerencsésebb esetben önre is szabnak. Mennyivel nehezebb ez a helyzet?

– Ott már van egy kész mű. Egyébként nemcsak a szöveg meghatározó, hanem az, hogy mindezt hogyan jeleníti meg az ember, mennyire tud azonosulni azzal a karakterrel, aki negatív karakter is lehet. Elég sokszor kapok negatív szerepeket. Ráadásul nagyon érdekes, hogy a zenés színházi darabokban hihetetlen jó dalok is előfordulnak, amelyek önállóan is megállják a helyüket. Ha koncerten énekelné el őket egy zenekar, akkor is rendben lennének. Gyakorlatilag erre épül az Atilla Fiai Társulat, színházi darabokat adunk elő.

– Az említett Speed zenekar még egy iskolai együttes volt, később viszont csatlakozott a Pokolgéphez is mint énekes. Ha minden igaz, ez annak volt köszönhető, mert ön egy koncert után odament az együttes tagjaihoz, és kijelentette, a csapat tagja szeretne lenni. Valóban így volt?

– Lehet így fogalmazni, de valójában ez kicsit árnyalja a dolgot. Tulajdonképpen a zenekar akkoriban vált Pokolgéppé, addig Kommandó néven ment. Az a koncert, amit ön is említ, nagyjából az első koncertjei között lehetett a zenekarnak Pokolgép néven. Egyébként a terroristamaszk még a Kommandóktól származott. Az akkori dobos, Neográdi Dezső találta ki a Pokolgép nevet, és ez rajta maradt a bandán. És hogy pontosítsunk, nem egyedül mentem oda, hanem az egyik haverommal, tehát ketten lettünk énekesek Németh Lacival. Két teljesen különböző hangkarakter voltunk, neki egy füstös, mély tónusú, nagyon vastag hangja volt, nekem pedig hozzá képest kifejezetten vékony, cinege hangom volt. Az 1982-es Ki mit tud? selejtezőjén még együtt énekeltünk, aztán fokozatosan „lefaragódott” a zenekar. Akkor még nem voltak igazán jól kiosztva a szerepek, ösztönös önfejlődés zajlott, és az lett a végeredmény, hogy a Ki mit tud?-ra a nyolc-tíz fős társaságból csak öten maradtunk. Billentyűssel, gitárossal, basszusgitárossal. Egy abszolút klasszikusnak nevezhető ötfős hard rock zenekar, amely kacérkodott a heavy metallal.

– A Pokolgépből a 90-es évek elején lépett ki.

– Ez nem kilépés volt, az akkor felbomlás volt. A Pokolgép 1990-ben felbomlott. Az más kérdés, hogy pár hónap múlva, akik nem szerették volna, hogy a zenekar ilyen felbomlással érjen véget, újra összeálltak. Persze nem is kellett volna felbomlással véget érnie, erre egyébként voltak célzások Nagyfi László részéről, meg az én részemről is. Abban az időben rossz hangulat volt a zenekarban. Emiatt döntöttünk úgy, hogy legyen vége. Így egy szlovákiai turné folyamán a zenekar felbomlott. Egy fél évvel később pedig néhányan újra összeálltak, új tagokat vettek be a csapatba, köztük Rudán Joe-t is énekelni, és ugyanúgy Pokolgép néven folytatták. Ettől függetlenül az megmásíthatatlan, hogy ott egy óriási változás történt a zenekar életében. Karakterváltás történt, már csak a neve volt ugyanaz. Egy énekescsere is nagy váltás, de itt nem csupán ennyiről volt szó, hanem sokkal többről: a tartalmi, ideológiai kérdések fontossági sorrendje is megváltozott. Átborult abba az irányba, hogy a zene vált fontosabbá a tartalommal szemben.

– Ennek hatására alapították meg Nagyfi Lászlóval az Omen zenekart. Ez miben volt más, mint a Pokolgép dallam- és szövegvilága?

– Mi már a Pokolgép felbomlása előtt is kerestük a saját utunkat. Miután a zenekar végül felbomlott, egy baráti társasággal alapítottuk meg az Oment.

– Később pedig az ex-Edda-tagokkal megalapították a Hard zenekart.

– A Hard egy külön történet, főként azért, mert mindez nem is ezzel a zenekarral kezdődött. Még ’96-ban kacérkodtam a gondolattal, egyébként inkább külső hatásra, hogy dolgozzak hardosabb dalokon. Azt hozzá is kell tenni, hogy én eleve azon nevelkedtem, a heavy metál az később jött az életembe. A Deep Purple-, a Rainbow-vonal volt a meghatározó a korai életemben, a magyar palettán is a P. Mobil, a Piramis, a Korál, a Hobo Blues Band, a Beatrice – ezek voltak számomra a nagyon fontos zenekarok. Nyilván ezek sokkal szelídebbek, mint az általunk később képviselt heavy metal. Elkezdtünk kacérkodni ezzel a gondolattal, szólólemez szinten, tulajdonképpen akkor meg is jelent 1996-ban egy Kalapács névre hallgató album, amelynek az egyik fő dalszerzője Mirkovics Gábor volt. Én nagyjából innen számolom, a Hard ennek a folytatása. Ezen a szólóalbumon jelent meg az Ott, a mindenen túl című dal, később, hardosabb hangszereléssel átköltve a Hard első kislemezén is hallgatható volt.

– Ha ezeket a folyamatokat nézzük, akkor tulajdonképpen a rockzene műfaján belül több al-, illetve válműfajban is érvényesült a zenei pályafutása alatt. Melyik időszak volt az, amelyik leginkább segített az önkifejezésben?

– Ez párhuzamos dolog volt mindig, sosem volt nálam egy fő a sok közül. Talán mondhatjuk azt, hogy a saját mainstreamem mindig a heavy metal volt, azon belül viszont mindig szívesen kacérkodtam más műfajokkal. Az első ilyen a hard volt. Később jöttek a folkos, akusztikus feldolgozású dalok, ez volt a Kalapács és az Akusztika. Végül, ahogy kiöregedtem bizonyos színházi szerepekből, de a dalok nagyon hiányoztak, kitaláltam, hogy hozzunk létre egy olyan projektet, ahol énekelhetem ezeket a dalokat is, ebből született meg az Atilla Fiai Társulat.

– „Nem vagyok ártatlan, mert bizony sokszor átléptem az általam állított korlátokon is.” Mire gondolhatunk itt? Vannak emögött érdekes történetek?

– Ha csak a hétköznapi életet nézzük, bárki életét, mindenkinek vannak saját maga által elképzelt, meghúzott korlátok. És mindenki maga érzi, hogy meddig lehet tolni, meddig marad tisztességes, illetve az adott ösztönlényi valónkból fakadóan néha át is léphetjük. Én erre nem is szeretnék feloldozást adni, magamnak sem. De az utólagos rossz érzésekből okulva, az ember csiszolgatja a saját moralitását ebbe az irányba. Megtanulhatja az életét valóban tisztességesebben élni, mint korábban. Ezek pedig csak a magánéleti dolgok.

– „Mindig is egy laza, nem átgondolt felelősségérzet volt bennem. Már gyermekként is szerettem volna jobbá tenni a világot, de nem voltam eléggé példamutató, nem voltam rendkívüli.” Milyen élet számít példaértékűnek, és mi volt az, ami megakadályozta, hogy az ön élete azzá váljon?

– Ez erőteljesen benne van az előző válaszomban is. Az biztos, hogy mindenképpen fejlődésre képesnek kell lennie a példaértékű embernek. A korai éveimben én hasonló életvitellel éltem, mint mondjuk Jim Morrison, annyi különbséggel, hogy én túléltem. De ez nem számít példamutató életnek. És a magyar rockpaletta tele van ilyen arcokkal. Azt hiszem, ma már tudok jó példákkal is szolgálni, persze még maradtak fent rosszak is. Én is mindig példák nyomán járok, nekem is megvannak a minták, amik segítettek abban, hogy rájöjjek, nem kell feltétlenül elrontani az egész életemet, illetve a más életét sem muszáj szabotálnom a saját létezésemmel. Mindenkinek megvannak a maga harcai az életében, de az biztos, hogy akkor lehet a legjobban és a legkönnyebben átvészelni, és jó érzéssel lehunyni majd egyszer a szemünket, hogyha tudjuk, hogy útközben mi is nemesültünk, bölcsebbé váltunk, és tényleg egy kicsit jobbá tettük a világot.

– Volt az életének olyan része is, amikor abba akarta hagyni a „zenével való bíbelődést.”

– Nagyon rossz volt a hangulat, az akkori helyzet. Én akkor egyfajta alkotói és kifejezésbeli depresszióban is szenvedtem. Csalódott voltam a rossz zenei élmények miatt. Akkor hagytam el az Oment, és bár akkor jól mentek a színházi fellépéseim, ráerősíthettem volna, végül nem ez történt. A depresszív állapotomból kirángatott az, hogy ugyan nem volt saját zenekarom, de kaptam felkéréseket. Mindig elhívott valaki fellépni, és mivel mindig anyagi gondjaim voltak, ezért elvállaltam ezeket a koncerteket. És mivel mindig elvállaltam a fellépéseket, rájöttem, hogy baromi jól érzem magam, és ha jól érzem magam, akkor miért hagynám abba? Ekkor találtam ki, hogy mégis csinálok egy zenekart.

– „A nem tetsző dolgok ellen mindenki lázad belülről, ezeket viszont ki kell mondani. Ha benned marad, az megbetegít.” De azért ez nem ennyire egyszerű – ha mindenki lázadozni kezdene a számára nem tetsző dolgok miatt, nagy eséllyel felfordulna a világ. Ellenben talán ezért jött létre a rockzene, ezért alakultak rockzenekarok, hogy kihangosíthassák a legfontosabb, az emberi tömegeket is képviselő gondolatokat.

– Ez az egyik szegmense, de ezer dologgal lázadnak az emberek. Azzal is lázadhatnak, ha elmennek egy stand-up comedyre, hiszen akkor egyetértenek a badarságokat mondókkal. Ez persze szubjektív. A stand-up comedys is kritizál élethelyzeteket, emberi sorsokat, fintorokat, hülyeségeket vagy épp a politikát. Ugyanez a rock and rollnak is adott. Viszont ezernyi más dologgal is lehet lázadni, például a festészettel, a színházzal, a filmekkel. Az embernek a sajátja a lázadozás. Az más kérdés, és sokszor dühítő, hogy egyesek összekeverik az egészséges lázadást a „mindennek beszólunk, mert akkor talán jobban érezhetem magamat a bőrömben az elb…szott életemmel” típusú verzióval. Az nem lázadás, az csak rosszul értelmezett öngyógyítás, miközben még betegebbé teszi magát az ember, aki mindenben a hibát keresi. A kedvencem, amikor egy előadónak, celebnek vagy akár éppen nekem megmondják azt, hogy milyen munkát kellene elvállalnom. Semmi köze hozzá. Ez az én életem, ő élje a sajátját. Én sem szólok bele abba, hogy melyik gyárba menjen el dolgozni, ő se szóljon bele, hogy én hova menjek és mit énekeljek. Az az én dolgom. Alapvetően nem szoktam cenzúrázni a közösségi oldalaimat, de ha túl sokszor felbukkan egy idióta, akkor azt kicsillagozom onnan, hogy ne lássam, mert nem vagyok rá kíváncsi. Nem fogom más életét élni, és azt se tűröm, hogyha más megpróbál az enyémbe belekontárkodni.