Ilyés Krisztinka: Pataky Attila: A rockzene a pillanat varázsa

– Álmodtál egy világot magadnak. Milyen volt ez a megálmodott világ, illetve milyen ez a világ ma?

– Mindez attól függ, hogy ezt a világot milyen távolságból nézzük. Az a kérdés, hogy innen a konyhából vizsgálod a valóságot, vagy irány a sztratoszféra, ahonnan már látod a Földet, és onnan tekintesz le rá. Persze, ha abból az aspektusból nézzük mindezt, hogy én honnan indultam, mi a helyzet most a világban, akkor nem sok mindenben látok különbséget. Azt viszont ki kell emelnem, hogy a Kárpát-medence számomra a világ egyik legszebb, legáldottabb és legvédettebb helye, hála a teremtő Istennek érte. De ha most körülnézünk, rálátunk azokra a dolgokra is, amik nem sokban különböznek attól, ami miatt mi megírtuk a Minden sarkont, az Ítéletet, vagy a Torony című dalunkat. A Torony olyan érvényes ma is, sajnos, mint amikor megírtuk. Amerika, illetve a tőlünk nyugatra fekvő, lassan Eurábiának nevezhető torzulat nem sokban különbözik attól a szocitól, ami ellen akkor lázadtunk. Valahogy újra és újra meg tudják tenni azt, hogy beborítanak minket az ártás, a káosz sarával, és megismétlődnek bizonyos korszakok. Úgy gondolom, hogy jelenleg a Vaskor legalján vagyunk, ez pedig az én hitvilágom szerint a Nihil korszaka. A Semmi korszaka, amikor erkölcsi nullákként fityegnek az emberek a levegőben, nem érdekli őket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt, merre tartanak, semmi más nem érdekli őket, csupán az ego, az én. De hol van a mi, hol van az együtt? Hol van az, amit mi értéknek nevezünk? Hol van az, amire támaszkodni lehet? Hiszen egy fa mit ér gyökértelenül? A lényeg az, hogy ez itt a mi világunk, a magyarság világa. A világ egyik legősibb népe vagyunk, innen nézve pedig boldogság a sorsom és a lelkem. A világ egyik legcsodálatosabban ragozó nyelvén írhatom a dalaimat. Mértéktelen hálával tekintek vissza, hogy honnan indultam el, és most itt lehetek, beszélgethetek veletek. Egy elöljáró vagyok, aki teszi a dolgát, hol jól, hol rosszul, van amikor sikerül, van amikor nem. Általában igyekszem kifényesíteni, a „dolgaimat”, hogy minél jobb darabokat rakhassak le az asztalra. Az igazi siker az, ami másoknak is örömet okoz. Az igazi előadó dolga utat mutatni a fény és szabadság felé. Ezek fontos paraméterek. Innen tekintve pedig kétségbeejtő állapotban van a világ – ezért mondtam azt, hogy ez a Vaskor legalja, és a Nihil korszaka felé cibál minket egy láthatatlannak mondott erő, a sötét oldal, ki minek hívja éppen. Ez a láthatatlan erő megjelenik, és azt mondja nekünk, Homo sapienseknek, hogy így kell lennie mindennek: egy ukrán gyerek felébred reggel, nem hiszi el, hogy ott fekszik egy ágyon katonaruhában, géppisztolyt adnak a kezébe, és azt mondják neki, hogy arrafele kell menni, és meg kell ölni azt, aki szembejön. Majd az orosz oldalon is fölébred egy húszéves srác, szintén katonaruhában, ott a géppisztoly a kezében, és mondják neki, hogy ha jön a másik húszéves fiú szemben, meg kell ölni. Ez a tébolydák tébolydája. Ezután, mint a Sherlock Holmesban, meg kell keresnünk, hogy kinek áll mindez az érdekében. Milyen érdekes, hogy hatezer év óta már ugyanez ismétlődik állandóan, és a „korszakokat” mindig be lehet helyettesíteni. A római korszakot simán a maival. Annyi a különbség csupán, hogy ma már autóval járkálunk, annak idején pedig lóháton mozogtak az emberek. De – és ez a legfontosabb – ugyanolyan megsemmisülés felé hajtják az emberiséget. Amolyan birkamódon mennek előre, követik a nekik szánt kódot. A meglátásom szerint csak a kódot változtatják meg mindig. Valaha volt az Isten, az Ember, az Egyéb és a Pénz, ezek így szépen egymás alatt, ezt mára megfordították: fent látjuk a Pénzt és az Egyént, s legalul az isteni létezést. Ez az utóbbi nem az emberek által elképzelt szakállas formát jelenti, hanem az istenihez, a tökéleteshez való hasonulást. A lélek, a tudat végtelen, a létezés is végtelen, az élet pedig csupán porszemnyi idő. Ettől pedig nekem hatalmas nyugalom van a szívemben. A teremtés maga a valóság, az energia, a fény. A vasgyárból először öntudatlanul, de nagy szenvedéllyel, később egyre tudatosabban jutottam el ide, ahol ma vagyok. Láttuk, ahogy körbezár minket a szoci és időnként a kommunizmus felé hajló tébolyda, de ennek semmi köze nem volt a valósághoz, az emberi természeti törvényekhez. Ha megnézzük, Amerikában ugyanezt valósítják meg most újra. Bizonyosan lesz dolgotok nektek, fiataloknak – lesz mit „alakítani” a következő 30-40 évben.

– Néhány évvel ezelőtt Gyergyóújfaluban lépett fel az Edda Művek zenekar. A koncert többórás csúszással vette kezdetét, emiatt a koncert fele nagyjából éjféltájt lehetett: az előző napon távozott el édesanyád, másnap pedig a te születésnapod volt. Bár csupán tizenhárom éves voltam, tisztán emlékszem, akkor azt mondtad, bármi is történjen az életedben, a szomorú és a boldog pillanataidban is egyetlen dolgot tudsz tenni: ha hívnak, indulsz Erdély felé.

– Minden normális érzületű ember életében fájdalom az, ha azok az emberek, akiket nagyon szeret, átmennek a másik oldalra. Ma már talán könnyebb lenne feldolgozni, ha visszamehetnék, akkor viszont nagyon nehéz volt, hiszen világéletemben anyás gyerek voltam. De most is itt van velem, soha senki nem választ el tőle, legalábbis az anyagi lét biztosan nem. Aznap este persze nem tudtam elaludni, kimentem az éjszakába, és az égbe kiáltottam az összes fájdalmamat. Kértem, hogy segítsen, nem tudtam, hogyan fogok én így énekelni… És segített. Egyszerűen sugallat szinten segített. Emlékszem, hogy azt üzente, az ő legnagyobb boldogsága az, amikor énekelek. Persze a sátorban, még a színpadra állás előtt, nem tudtam, hogy mit fogok csinálni odafent. És akkor egyszer csak jött egy erős üzenet: „menj és énekelj”. Addig is tudtam, de akkor bizonyossággá vált, hogy nekünk ez a dolgunk, fel kell menni a színpadra és zenélni kell. Mi boldogságot viszünk, nem elveszünk, nem gyilkolunk, nem fegyvert tervezünk, nem ártunk, hanem boldogságot adunk, időként pedig a lírai dalainkkal könnycseppet is varázsolunk, de az is mossa a lelket, azzal nincs baj.

– „Pálinka, bor, kenyér az asztalon / Könnyek között, de én nem búcsúzom.” Ezt a két sort épp az Erdély felé című Edda-dalból idéztem. Az egész dalszöveg egy rituálészerű képet fest meg: minden, ami jó, Erdélyben található. A zene(szeretet) is Erdély felé invitál?

– A jót meg lehet találni mindenhol. Ez is aspektus kérdése, amire figyelsz, az történik veled. Ha a jóra figyelsz, megvan az esélye, hogy a jó dolgok találnak rád. Persze, nem azt mondom, hogy nekem mindig sikerül. Talán nem is a jó fogalom a megfelelő, inkább azt mondom, nyugalmat találok. Átlépek az emberek által kirajzolt, határnak nevezett tébolydán. Ez volt akkor is, amikor átmentünk először a Ceaușescu-rendszer végén, és több száz kilométeren keresztül sötét volt, csupán a gyárakból a kékes-lilás füst szállt a magasba. De ekkor is úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Egy „pünkösdi fénybeállás” után hazafelé írtam meg az Erdély felé című dalunkat. Ma már nemcsak testi és lelki boldogság elindulni Erdély felé, hanem nagy tisztesség is, hiszen Tiszteletbeli Székely címet kaptam.

– És mi az, amit köszönhetsz az általad őrzőknek nevezettektől?

– Én úgy gondolom, sőt, tudom, hogy ha nem lettek volna az elmúlt évtizedekben az őrzők körülöttünk, a déliek, az északiak, a keletiek és a nyugatiak, tehát például Felvidék, Vajdaság, Erdély, Délvidék, ha ők nem lettek volna, akkor már rég nem lenne a Mag, a magyar. Ezért is van bennem nagy tisztelet és szeretet irántuk.

Egy pár hete egy dedikálás után egy nagydarab gyerek jött oda hozzám azt kérdezve, hogy tudunk-e néhány szót váltani, segítsek neki megérteni az istenhitemet. Aztán itt is segített az ég, és azt válaszoltam, hogy mert „így sokkal könnyebb”. Mintha lenne egy láthatatlan barátod (magyaráztam), akire mindig számíthatsz, és ha nem holnap reggel, akkor majd holnapután kapsz választ. Megeshet, hogy akkor sem jön válasz, de majd öt, de akár tíz-húsz év múlva is, ha visszanézel, valószínű, hogy az értelmetlen dolgok is értelmet nyernek.

Én így vagyok magammal, a székelységgel, az emberekkel és a Jóistennel. S talán azért is boldogságosabb egy kicsit ott, mert például Farkaslakán, vagy épp Sepsiszentgyörgyön, ha eltölt az ember néhány napot, és többet megért a világból, mint bárhol máshol. Közel kerülök a természethez, az emberekhez; a tekintetek, a lelkek, az aurák összekapcsolódnak. Persze, Farkaslakát sem szentek lakják, az nagyon furcsa lenne, inkább úgy fogalmaznék, hogy emberarcú emberek élnek ott.

Tízezer évvel ezelőtt még a Csíki-medencében óceán hullámzott, a hegyek csúcsai kinyúltak a vízből. Ha elindulsz Erdély felé, akkor az országutakon érdemes felnézni a domboldalakra. Lépcsőzetes, és ezt hívják pagonyoknak. Amikor kevés volt a termőföld, minden darabkát meg kellett fogni, hogy életbe maradhasson, aki ott fönt lakott.

– „Az igazi siker az, ami másoknak is örömet okoz. Az igazi előadónak a dolga utat mutatni a fény és a szabadság felé.” Ennek alapján valahol ugyanez a küldetése a rockzenének is?

– Ez ismét nézőpont kérdése. Ha most nyolcan elolvasnánk ugyanazt a könyvet, és elkezdenénk beszélgetni róla, akkor minden bizonnyal nyolcféleképpen emlékeznénk a könyvben megírt történetekre. A rockzene is pont ilyen: ki minek fogja fel. Én lehetőséggént fogom fel. De az biztos, hogy nincs két ugyanolyan rockzenekar, a rockzene a pillanat varázsa. Bármikor alakíthatom, formálhatom. Ha úgy lenne kedvem, ebből a beszélgetésből is írhatnék egy dalt, és szombaton már játszhatnánk. Ezt szinte egyik műfaj sem képes megtenni. Egy színdarab, egy film, amire megvalósul, már nem biztos, hogy köze van a valósághoz. Ezért tartom óriási lehetőségnek ezt a műfajt: lehetőség százakhoz és ezrekhez szólni. Ebben a szakaszban pedig az ember odafigyel, hogy tegye a dolgát. Most, az életem harmadik harmadában már tudom, hogy honnan jöttem, hogy miért vagyok itt, és hogy merre tartok, mi az én dolgom. Ez a szolgálat. Ez már nem annyira kellemes mindig, ez már nemcsak tapsból és sikerből áll – habár azért is nagyon sokat kellett dolgozni. Itt már ki kell mondani a dolgokat, oda kell állni a dolgok, az ügyek mellé, a nemzeted mellé. Ezt pedig a rockzenében meg tudom valósítani, rajta keresztül el tudom mondani a gondolataimat, mindazt, amit szeretnék átadni.

– Az 1990-es évek végén a mulatós zenevilágot is felfedezted. Bár sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a helyzettel – hogy egy egykori rockegyüttes tagja mulatós dalokkal próbálkozik –, engem most nem a kritikai visszhang érdekel. Hogyan élted meg a két zeneműfaj közti különbséget, mit tudott nyújtani a mulatós?

– A világ egyre jobban befedi szürkével a létezést. Egyre kevesebbet tudunk felhőtlenül nevetgélni. Engem úgy neveltek, hogy büszkén vállaljam azt, ahonnan elindultam, máskülönben ez olyan lenne, mintha egy székely megtagadná a székelységét. Anyukámék sokat mulattak, énekeltek otthon, és én ezt tanultam meg otthon. Szólt a Pacsirta Rádió, és én tizenkét éves koromra tudtam ezeket a dalokat. Szerintem A vén cigány című dalt akkora lelkiségű ember írhatta, olyan állapotban, mint amikor én írtam a Hűtlent. Tehát ez számomra komoly érték, és ilyen formában különbséget nem teszek a kettő között. A másik pedig természetesen az, hogy én szerettem, imádtam mulatni. Mi ezt privát dolognak tartottuk, de akkor, amikor Lajcsi eljött az esküvőnkre, és látta, hogyan mulat a család, megkért, hogy menjek el hozzá, és segítsek neki, mondván, mekkora dobás lesz majd, ha egy rockzenész énekel majd a Dáridóban. Egyértelműen elvállaltam. Persze, csak akkor érdemes az ilyenekbe belekezdeni, ha jól csinálod. Csináld jól, a lehető legjobban. Bangó Margittól kezdve mindenkitől azt kaptam, hogy úgy csillogok, hogy a cigányok között is kevés ilyen van. Megköszönte, hogy ilyen szintre emeltem a dalvilágukat.

– Viszont azelőtt is és azóta is büszkén énekled: „Mi vagyunk a rock / mi vagyunk az élet.” Ma mennyire a rock az élet?

– Az egyik elődöm azt mondta, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Én ezzel tökéletesen egyetértek. A rockzene annyira kifejező, direkt forma, hogy emiatt van ez a naprakészsége is, így mindig lesz nálunk helye. Az Edda-koncertek azért különlegesek, mert a koncerteken generációk találkoznak egymással. Ott vannak a négy-öt éves kisgyerekek, a fiatalok, a szülők és a nagyszülők is. A kis keresztlányunk, Alma, aki négyéves, szívvel-lélekkel énekli a Karácsony című dalunkat. Csodálatos, hiszen átérzi a dalt. Egyszer, még régebben, egy tizenöt éves lány mondta a dalainkra, hogy IBÉ-sek. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de megfejtette nekem: a dalaink időtállóak, boldogítanak és életeket változtatnak meg.

– Az együttes neve az óészaki mitologikus és hősi énekekhez köthető. „Az Edda az európai kultúrtörténet páratlanul érdekes értékes alkotása. A IX. és XIII. század között, javarészt Izlandon keletkezett és izlandi nyelven írt epikus versfüzér a népvándorlás kori germánok, az északi vikingek és skandinávok egy évezredes történetét öleli át” – olvashatjuk az 1985-ös kiadású Edda fülszövegében. Tulajdonképpen a mitologikus énekek a világ keletkezésének a mítoszait tartalmazzák. Ehhez hogyan csatlakozik az Edda Művek zenekar?

– A legelső Edda zenekart – még a Művek nélkül – a Miskolci Műszaki Egyetemen alapították. Az akkori énekesüket elvitték katonának, az ő helyére léptem be én. Az akkor még egyetemi zenekarban a basszusgitáros egy lány volt, Beély Katalin, ő egyébként egy csellóművész. A szólógitárosunk, Ferenczi Zoltán találta meg az édesapja könyvét, az Eddát. Aztán, amikor Halász József dobosunk meghalt rákban, akkor rám hagyta ezt a nevet.

Az Edda névnek viszont az a különlegessége, hogy ez egy női név, és mivel volt egy női basszusgitáros is a csapatban, ez egy szép gesztus is volt egyben.

– Azt mondják, hogy a magyarságtudat mint hangsúlyos motívum csupán a századforduló után érezhető a zenekar dalaiban. De mióta hangsúlyos a te életedben?

– Engem édesanyám és édesapám hitben nevelt, ministráltam gyerekkoromban, katolikus, keresztény ember vagyok. Ugyanígy, a szüleim neveléséből fakad ez a fajta magyarságtudat is. Édesanyám a lágyabb, a moll hangok felé mutatta az utat, édesapám pedig a dúr hangok felé – ő egy keményebb ember volt, így a keménységével mutatta az utat.

– „Minden dalunk megélt élmények alapján született” – hangzott egy korábbi interjúban. Szokták kérdezni az irodalom nagyjaitól is, amikor önéletrajzi művekkel rukkolnak elő: milyen érzés megnyílni egy ekkora közönség előtt, mint amilyen az Edda-rajongótábora is?

– Ettől él, ettől lesz hiteles. Én nem tudok másról írni, csakis arról, ami valóságosan létezik. Mivel vetésforgóban létezik az ember, ezért amit nekem nyolcvanban jelentett a Minden sarkon álltam már, ugyanazt jelentheti az érző mai fiatalnak, akit nem vittek el a liberális árnyékra a hazugságok erdejével. Ez az egyik erőnk.

– Az viszont biztos: ezek a dalok generációkat kötnek össze, s ahogy te is fogalmaztál: ,,a dal csónak a lelkek között”. De mi az összhangteremtés titka?

– Ami hajt, az a szenvedély, ez egy elég fontos energia. A többi meg adottság, kapott talentum. Ezt a Jóisten sokaknak adja, csak nem gazdálkodnak vele jól. Vagy az is lehet, hogy eltéved az úton, vagy amikor odaér, ahol már meg kell szólalni, fel kell vállalni a dolgokat, akkor azt már nem meri. Én viszont bevállalós fajta vagyok, ilyennek születtem.

– „A legfontosabb, hogy az ember jelen legyen a saját életében.” Ez tud segíteni abban is, hogy önazonos tudj maradni, mind az életében, mind pedig a zenében?

– Ez volna a jelenlét. Csattos Ilona fogalmazott így, Christian mesterem pedig figyelemnek nevezi. A múlt elmúlt, az már megvolt. Nem tudsz rajta változtatni, viszont a jövőn még igen. Ahhoz viszont figyelned kell a jelenre. És persze lehet, hogy lépsz ötöt előre, aztán kettőt hátra, de akkor is haladsz előre, és ha figyelsz, akkor egy egészen jó kis jövendőt össze tudsz dobni magadnak. Most sincs számomra semmi fontosabb annál, hogy erre a riportra, hogy rátok figyeljek. Nem azon töröm a fejem, hogy hova kell mennem kettőkor, mit kell csinálom holnap vagy szombaton, hanem minden energiámmal itt vagyok, jelen vagyok.

– Az Edda Művek jövő évben ünnepli az ötvenedik születésnapját. Mire a legbüszkébb a zenekar, mire vagy büszke te?  

– Ha valóban arra vagy kíváncsi, hogy mire vagyok a legbüszkébb, akkor elmondom: a húszéves fiamra, aki most érettségizett. Épp az iskola felé jártam, amikor végzett, s gondoltam elhozom. Már jöttek le a lépcsőn, amikor odamentem, és akartam neki köszönni, szólni, hogy elviszem – közben persze „körbefolytak” minket a többiek –, de neki az első kérdése az volt, hogy hol marad az ölelés. És akkor odajött, szív a szívre megöleltük egymást. Ez az én legnagyobb győzelmem. Persze az ötvenéves Edda se kutya azért, maradjunk annyiban. Ezt szintén égi ajándéknak tekintem. Jövő márciusban, 9-én ott lesz a vasmag, az Edda tábora. S mivel játszottunk már néhányszor az arénában, tudjuk, hogy mitől lesz ízesebb az este. Ilyenkor nemcsak mi adunk, hanem kapunk is. Ez egy ilyen játék. A koncertjeinkre azt lehet mondani, hogy ezek már szertartások, szert tartunk a boldogságnak és a szeretetnek. Christian mesteremtől megtanultam, hogy „a szeretet az egyetlen valóság”. Én itt teszem a dolgom, ezen az úton járok. Velem is megesik, hogy lelépek oldalt, besározom a csukámat, de megpróbálom levakarászni róla, kijavítani. Ebből nem engedek. Én már az odaátra gyűjtök:

„Mert semmi valódit nem fenyegethet veszély. / Mert semmi nem valódi nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje. / Minden Forma elenyészik egyszer. / Ha ezt megértetted, legyőzted a Világot. / Átjutottál a Túlpartra.”