Marcsák Gergely: A hiedelmek és babonák földjére kerültem – beszélgetés Vári Fábián Lászlóval

2021. március 23., 08:07

Vári Fábián László, a kárpátaljai Tiszaújlakról indult költő, író, műfordító és néprajzkutató, az Együtt folyóirat főszerkesztője, március 15-én kapott Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból kérdeztem őt sokrétű munkásságáról, magánéletéről, múlt és jövő kihívásairól.

– Kedves Laci bácsi, sok szeretettel gratulálok ahhoz, hogy idén betöltötted a hetvenet, és természetesen a jól megérdemelt Kossuth-díjhoz. Mit érzel most, hogy a nemzet legkiválóbb művészeinek járó kitüntetést ítélték neked, és mit szólt a családod a hírhez?

– Ha belegondolok, hány pályatárs ment el ötvenévesen, a hetven évet mindenképpen kegyelemnek kell tekintenem. Években ez nem kevés, de nem is sok, hisz élnek és még alkotnak nálam jóval idősebb pályatársak is. Ha esetleg felmerülne valakiben, hogy a Kossuth-díj talán erre az alkalomra lett időzítve, elbizonytalanodom, mert erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Ugyanakkor nagy az örömöm, mert ezt is elérhettem, és tudom, hogy még sokan örülnek velem. A barátokkal, pályatársakkal és olvasókkal egyetemben örül a családom is. Ők azonban születésem napjára, nemzeti ünnepünkre a számomra legszebb ajándékot, az Emlékek könyvét készítették el nekem. Első oldalain feleségem, gyermekeim és majdnem felnőtt unokáim vallomásaival és végtelen szeretetével találkoztam. Akikről azt gondoltam, hogy nem erősségük az írás, most nagyon rám pirítottak, mert közhelyszerű vallomások helyett a szívük diktálta, egyenesen a lelkemhez szóló gondolataik fakasztottak szememből könnyeket. És rajtuk kívül több jeles pályatárs, barát is megszólalt. Nagyszerű, felemelő érzés, hogy ilyen családom és barátaim vannak.    

– Március 15-én, nemzeti ünnepünkön vált ismertté a díjazottak névsora. Volt-e különösen emlékezetes március 15-e az életedben? Mit gondolsz, milyen üzenettel bírnak a ma élők számára a 173 éve történtek?

Vári Fábián László | Ha nem csókolhat
Nem vágyom már a holdra sem,jó nekem a Csonka Beregben.Félénk madaram, éji álmoma szélszisszenéstől is rebben. Jaj, hogy már a háztáji szél iskígyó-lélekkel lett teremtve!Hadd bóbiskolna, kínáljátokjó tejecskével reggelente,

– Négy-öt éves lehettem, amikor varrónő nagyanyám tenyérnyi piros-fehér-zöld zászlócskákat készített nekem és unokatestvéreimnek. A tiszaújlaki vásártéren lobogtattuk magasba tartva és mondtuk hozzá boldogan a rigmust: Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld! Egy arra járó felnőtt erélyesen ránk szólt: Ezt nem szabad, pucoljatok gyorsan hazafelé! Ez lehetett az első március tizenötödikém, amire vissza tudok emlékezni. Egyetemi éveim idején csak azért nem tűztünk a mellünkre kokárdát, mert nem volt hozzá nemzeti színű szalagunk, de ezen a napon így üdvözöltük egymást: Szabadság, szerelem! És a hűvös idő ellenére is fűtötte valami a belsőnket, s ragyogott tőle a szemünk. Ha egy fiatal március 15-én ma nem érzi ugyanezt, azon a szülőnek és a tanítónak egyaránt el kell gondolkozni. Aki nem képes emlékezetből elmondani a Nemzeti dalt, az nem értheti legszebb nemzeti ünnepünk lényegét. S nem elég csak a verset megtanulni, a körülötte forgó történelmi eseményeket, a szereplők visszaemlékezéseit, az Aradig tartó életpályákat szintén ismerni kell. Ha egy értelmes fiatal a múlt és jelen párhuzamba állításából le tudja szűrni a tanulságokat, annak tudnia kell, hogy a kisebbségi helyzet természetszerűleg felértékeli az 1848-as eseményekre való emlékezést.   

– Ha jól tudom, a vidékünkről még gyermekkorában elköltözött Lator Lászlót leszámítva te vagy az első kárpátaljai Kossuth-díjas szépíró. Hogy látod, lehet egy költő a saját hazájában próféta? Mit gondolsz szülőfölded és az itt élő magyarok jövőjéről?

– Lator László a kortárs magyar költészetben egy Babitshoz mérhető, kimondottan európai minőségű költő. De ne feledjük, hogy őt követően Vidnyánszky Attila a második Kossuth-díjasunk. Ha a názáretiek Jézusban csak az ács fiát látták, én sem merem magamat szülőföldemen prófétának tekinteni. Sohasem vágytam főszerepekre, s mint tudjuk, a rendszerváltozás egyik tanulsága, hogy a költőnek nem ez a dolga. Tisztes polgári foglalkozásom szerint tanárként dolgoztam jó negyven éven át, s költőként is csak tanítani szerettem volna. Hogy mire? Múltunk megismerésével értékeink, képességeink felismerésére, végső soron – megmaradásunk tudományára, s talán nem csak középiskolás fokon. Azzal, hogy nemzetközösségünk jövőjéről kérdezel, a legnehezebben megválaszolható, leginkább fájó kérdésére szeretnél tőlem – bizonyára derűlátó – választ kapni, mikor erre csak a Teremtő Isten tudna hiteles módon felelni. Annyit azonban tudok, hogy Trianon kerek száz éve nem ártott annyit nemzetközösségünknek, mint az utóbbi negyed század. Akkor be voltunk zárva, de most többnyire minden kapu ki van tárva. Fut a megélhetésért vagy más okok miatt, mert futhat a földnek népe, ám a föld marad, s a marxizmus klasszikusai szerint azé lesz, aki megműveli, azaz belakja. De ezt sem kell feltétlenül bekövetkező jóslatnak tekintenünk. Ha az imént Istent emlegettem, higgyük el, hogy az Ő akarata szerint mindennek a fordítottja is lehetséges. 

– Határon túli szépírók olykor vállalják a közvetítést a kultúrák között. Magad is fordítottál ruszin népballadákat, habár a „ruszin” ma Ukrajnában szitokszó, de legalábbis tabu. Megítélésed szerint van-e mégis lehetőség a párbeszédre? Hogyan szerettél bele a balladafordításba, honnan tettél szert fordítói ismeretekre?

– Ha helyzetünkből adódóan ismerjük a velünk élő nép nyelvét, a kultúráját is illendő megismerni. Én magyar népballadáink rendszerezése során, pontosabban egy ritka típus eredetét keresve figyeltem fel a velünk élő, különleges sorsú ruszinság népballada-költészetére. S ezzel máris egy különös, már-már misztikus környezetbe, a hiedelmek és babonák földjére kerültem, ahol ismerős balladai tartalmakra és szövegalkotó motívumsorokra találtam. Hogy jobban értsem a többnyire nyelvjárásban közölt szövegeket, először bele kellett magamat gyakorolni a nyelvbe. Aztán úgy gondoltam, ez az értékes anyag rajtam kívül a magyar folkloristákat is érdekelheti, ezért néhány balladát lefordítottam és közreadtam folyóiratunkban, az Együttben. Az évek során kötetnyivé gyarapodott az anyag, és 2019-ben a Magyar Művészeti Akadémiánál A kakukknővér címmel megjelent a ruszin (ukrán) népballadák utószóval és hasznos jegyzetanyaggal ellátott kötete. Magam is azt reméltem, hogy az ukrán sajtó baráti gesztusként értékeli majd, de Kárpátalján kívül nem kapott nyilvánosságot, így a magyarországi visszhangja nagyobb lett, mint az ukrán. 

– 2011-ben, a Tábori posta megjelenésével regényíróként is bemutatkoztál, majd hét év múlva jött a Vásártér, amelyben gyermekkorod emlékeit írtad meg. Tanári pályafutásod a mezővári középiskolában több mint húsz évig tartott. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre, az oktatás örömeire és viszontagságaira? Milyen hatással volt a munka az alkotásra? Ez az időszak nem kívánkozik prózába?

– Váriba kerülve fél év elteltével, 1976 őszén megházasodtam és családot alapítottam, így a beilleszkedés igen hamar megtörtént. Megszerettem a környezetet, a közösséget, s azt hiszem, a közösség is hamar megszeretett engem. Magyar nyelv és irodalom órákat kaptam, de az irodalom tanítására jóval több energiát fordítottam, mint a nyelvtanra. S mivel a magyar irodalom oktatása a történelmi ismeretek nélkül aligha vezethet eredményre, az irodalomórákon jórészt a magyar szabadságküzdelmekről és azok helyi vonatkozásairól folyt a beszéd. Erre mindig adott volt – már csak a honfoglalás kori földvár vagy az Esze Tamás zászlóbontása kapcsán is – a lehetőség. Aztán bevontam diákjaimat a népköltészet, a népi hagyományok gyűjtésébe is. Az tény, hogy a tanítás mellett nem volt túl sok lehetőségem a versírásra, de a nyolcvanas évek elejétől már kisebb-nagyobb rendszerességgel születtek és jelentek meg verseim. Az Útban Törökország felé 1982 őszén keletkezett, az Illyés Gyula fejfája előtt 1984-ben, az Ady alkonya pedig 1989-ben. Ekkoriban már kötet kiadásával is próbálkoztam, de a Kárpáti Kiadó másodszor is elutasító levél kíséretében küldte vissza az anyagot. Felvetődött már, hogy ez az időszak is alkalmas lenne a prózai feldolgozásra, de egyelőre még korainak tartom, hadd ülepedjenek csak a „dossziék”.

– Költői munkásságod egyik mérföldkövének, Széphistóriák című első versesköteted megjelenésének is kerek, 30. évfordulója van. A Kilencek díjával kitüntetett, kiforrott hangú, érett költőként vetted kézbe a könyvet. Hogyan emlékszel erre? Milyen volt a visszhangja Kárpátalján és az anyaországban?

– Valóban. Kereken negyvenéves voltam, amikor első, brosúraszerű kötetkém megjelent a Kárpáti Kiadónál. Ezt is csak azért adták ki, mert ennek az anyagnak egy bővített változata már a Magvető Kiadónál várt a megjelenésre. Amikor üzentek, hogy elkészült a kötet, felutaztam Ungvárra, hogy a nyomdából elhozzam a példányokat. A város főterén többezres tömeg gyűlt össze, hogy eltávolítsák a népek nagy vezérének ugyancsak nagyra sikeredett szobrát. Megálltam egy félórára, mert ez a pillanat nem maradhatott ki az életemből. Amikor a drótkötelet a nyakába akasztották, pár másodpercre csend lett, a téren a lélegzet is elakadt. Aztán beindult a darus kocsi csörlője, a kötél megfeszült, a szobor talapzatától elszakadt, s úgy himbálózott, akár az akasztott ember a szélben. A tömeg hangos ujjongásba kezdett. Hát ezen a napon jelent meg – nem akármilyen elégtételként – az én Széphistóriák című verseskötetem. Nem emlékszem, hogy akár Kárpátalján vagy akár Magyarországon különösebb visszhangja lett volna. Észre sem vették, ellenben kevéssel később a Kivont kardok közt című kötetem már egyértelmű üdvözlést kapott.   

– Immár tizenkettedik éve állsz a kárpátaljai Együtt folyóirat szerkesztőbizottságának élén. Mik a főszerkesztői alapelveid? Miben látod a lap szerepét? Ismerik az irodalmi központokban?

– Kiváló kollégámtól, Nagy Zoltán Mihálytól vettem át a lapot 2009-ben, s bár korábban nem volt szerkesztői gyakorlatom, merészen belevágtam. Az mindjárt kitűnt, hogy az adott helyzetből kiindulva kellett elkezdenem a munkát. Az Együtt kezdetben a Kishaza alkotói mellett a tőlünk elszármazott íróemberek, hely- és kultúrtörténészek fóruma kívánt lenni, s évekig az is volt. De, mint általában lenni szokott, egy folyóirat körül előbb-utóbb megjelennek a fiatal, írói pályára készülő emberek is. Az első rajban csak hárman-négyen csatlakoztak, de a későbbiekben tehetségkutatási pályázatainkra is szép számmal jelentkeztek tehetséggel áldott fiúk és lányok, így az anyagbőség örömteli okán 2012-ben már át is álltunk a kéthavonkénti megjelenésre. Ekkor éreztem először, hogy a lap betölti küldetését, a fiatalok pedig megalakították a saját, Kovács Vilmos nevét viselő irodalmi társaságukat. Változtattunk a lap külsején is, azt gondolom, mindenképpen a javára. Legfőbb szerkesztési elvem ma is a minőség, a gyengébben sikerült művek esetében a közös megbeszélés alapján hozunk döntést a megjelenésről. A tizennyolc éves folyóirat Kárpát-medence-szerte ismert, és az elektronikus változat keresési adatai szerint kellőképpen közkedvelt is. A Magyar Művészeti Akadémia Élő folyóirat című sorozatának az utóbbi években már két ízben voltunk vendégei.

– Ha jól tudom, amellett, hogy a mezővári portát rendben tartod, időd jó részét Magyarországon, a határ közelében töltöd. Adys hasonlattal élve mondhatnánk, hogy Csonka-Bereg a te Bakonyod?

– 2018 őszén kisebbik lányunk súlyos és hosszadalmas betegsége Nyíregyházára kényszerített bennünket. A Gondviselő segítsége és az orvosok szakértelme jelentős javulást hozott úgy a lányunk, mint koraszülött, nagyon kis súllyal született kisfia számára, de még így is hosszadalmas kezelés vár rájuk. Amint tudok, hazajárok. Nem is annyira a portát, a házat rendben tartani, mert erről Váriban élő fiam és az idősebb lányom családja gondoskodik, hanem a család és az otthon környezete, szeretete végett. A Csonka-Beregben, ahogyan mondod, mégpedig Csarodán van egy kis rendes falusi házunk, ahová egyelőre csak megpihenni, feltöltődni járunk. Ez a kistáj a történelmi Bereg megye szerves része volt a legutóbbi határrendezések előtt, lakói ezért társították hozzá a csonka jelzőt. Először Sára Sándor Azonos című dokumentumfilmje döbbentett rá az itt élő férfilakosság 1944-ben kezdődő kollektív tragédiájára, amely törvénytelenül, a „béketeremtők” túlbuzgóságának köszönhetően sújtotta ezt a népet. Csaroda szeretni való település, ahol jól érzem magam, ahol dolgozni is tudok. Hogy Bakonyom-e? Az idő majd eldönti.