Nagy Erika: A kör középpontja – interjú Fellinger Károly Forbáth- és Simkó-díjas költővel

2021. november 07., 09:57
Somogyi Tibor felvétele

– Az első gyermekverseidet a Hogyan kell repülni című mese- és gyermekvers-antológia jelentette meg. A kötetbe többek között olyan neves szerzők írtak, mint Kulcsár Ferenc, Dénes György, Tóth László, Gál Sándor, Simkó Tibor, Tóth Elemér, Kovács Magda, Koncsol László vagy Zs. Nagy Lajos.

– Egy kicsit régebbre mennék vissza az időben. Hetedikes koromban összeállítottam egy „könyvet”, és egy rokonom megmutatta Vojtech Kondrótnak, aki kiemelkedő helyet foglalt el a szlovák irodalomban. Az emlékkönyvbe írt verseim tetszettek neki, amitől én nagyon boldog voltam. Ezek közül pár verset elküldtem a Tábortűzbe, s Tóth Elemér lehozta a lapban, igaz, kicsit szerkesztett rajtuk, s bevallom, ez nekem nem nagyon tetszett. 1986-ban jelent meg először versem könyv alakban, az általad említett antológiában. Ezek a versek az Új Szó Gyerekvilág című rovatában jelentek meg. Nagy meglepetés volt számomra, hogy Tóth László érdemesnek tartotta a két verset arra, hogy az akkor már elismert szerzők mellett az én verseim is napvilágot lássanak, aki a legfiatalabb voltam közöttük.

– Ez az időszak már egybeesett az iródiás korszakkal. Mit adott neked az Iródia mozgalom?

– Ha rövid választ várnál, akkor azt mondanám, hogy sok mindent. Viszont ide tartozik az is, hogy amikor a gimnázium tanulója lettem Galántán, már verseket, tudósításokat írtam hat vagy hét lapba is. Mégis meglepődtem, amikor az iskola kultúrcsoportjának vezetője, Pukkai László bejelentette, hogy főszerkesztője leszek a havonta megjelenő Alkotó Ifjúságnak. Osztályról osztályra jártam, agitáltam, és a fiatalok egyszer csak elkezdtek verseket, prózákat írni. Meglepődtem, mert viszonylag könnyen rábeszéltem azokat, akiknek készségük volt rá. Az egy osztállyal alattam járó Talamon Alfonzot is. Fonzi nagyságával én már gimnazista koromban tisztában voltam, akkor, amikor megírta A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című novellát, ami egy kicsit a Jézus Krisztus szupersztárra hajazott. Fonzival, Pálinkás Liborral, Szarka Tamással, Écsi Gyöngyivel, Lovász Attilával vagy akár Néma Lászlóval mi már egy kész csoportként kerültünk az Iródiába.

– Ki volt rád hatással a mozgalomban?

– Az Iródia olyan kapukat nyitott meg előttünk, ahol fejlődni lehetett. Eléggé kialakult stílusom volt már akkor, amikor beléptem az Iródiába, de a legnagyobb hatással talán Krausz Tivadar polgárpukkasztó stílusa volt. Előtte még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel az én környezetemben. A konzervatív neveltetésben részesülő fiatalnak ez új volt, ahogy az avantgárd stílus is, amit Juhász Rokkó képviselt. Meghökkentett.

– Mi az, ami inspirálóan hat rád?

– Mindegy, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írok, én mindig kibeszélem a saját sorsomat, azt, ami velem megtörténik. Nekem kell, hogy velem valami történjen, kizökkentsen, meghökkentsen. Természetesen nem úgy írom ki magamból, ahogy az megtörtént, változtatok rajta. A nyugalmi állapotomat kell, hogy valami vagy valaki kizökkentse. Hogy ne én legyek a kör középpontja. Önző, nárcisztikus, hipochonder alkat vagyok, és akkor születnek a verseim, ha kizökkent valami a kör középpontjából.

– Honnan az imádat a skandináv típusú gyermekversek iránt?

– Nálunk az első ilyen jellegű könyvet én adtam ki, és volt idő, amikor kételkedtem abban, hogy a skandináv verseknek lesz kereslete. S lám, most már a negyedik könyvemnél tartok, dolgozom rajta. Akkor döntöttem el, hogy kipróbálom a skandináv típusú verselést, amikor egy alkalommal Kulcsár Ferenc a Kerek világ közepében című, kicsiknek és nagyoknak versekben megírt bodrogközi könyvének a bemutatóján voltam. Ott éreztem igazán, hogy amit a Feri tud, azt én kevésbé tudom, hogy Kulcsár Feri után a szlovákiai magyar irodalomban olyan szépen beszélni, szépeket írni nem lehet, mint ő. Ezért írok most skandináv típusú verseket. Gyakran történnek velem, körülöttem olyan dolgok, amelyek inspirálnak. Például, az az eset, amikor az édesanyám egyik unokája átkarolta a hideg kályhát, s én megkérdeztem, hogy miért teszi azt? A válasza annyi volt, hogy azért, mert biztos fázik. Ilyen történetekből automatikusan verset csinálok. Író-olvasó találkozókra gyakran megyek, a gyereksereg megihlet. Egyszer egy tanuló megkérdezte: „Karcsi bácsi, maga a Petőfi Sándor?“ Ilyen kis történetek ötletet adnak, rengeteg versem van, ami így született. Az idei könyvhéten a Bóklászóval, a falujáró versek negyedik kötetével voltam jelen, és látni, érezni lehetett, hogy kimaradt egy év a pandémia miatt. Rengetegen voltak, és eljöttek olyan anyukák is, akik nem csak a könyvhétre megjelent könyvemet vitték haza magukkal, hanem a Zöld, de nem spenótot is, a harmadik, skandináv típusú gyermekverskötetemet. Van kereslet iránta.

– Köteteidet több nyelvre is lefordították már. Vannak visszajelzések a fordítás minőségéről?

– Van néhány fordításkötet, amire büszke vagyok, amelyekre visszajelzéseket kapok, hogy valóban jól sikerültek. Van olyan, amelyiknél nem tudom megítélni a fordítás minőségét, mivel nem beszélem azt a nyelvet, és visszhangja sem volt a kötetnek. A török és a román fordításnak viszont volt, a recenziók megjelentek a folyóiratok hasábjain. A legnagyobb visszhangot a két francia nyelvű fordításkötet kapta. Külön öröm számomra, hogy az egyik jó barátom, Pallai Károly Sándor fordította le, aki egy nyelv-zseni. Ő fordította angolra a mesekönyvemet is. Eddig tizenegy nyelven jelent meg kötetem, a tizenharmadik is már második éve várja német nyelven a megjelenést, amelyben válogatás lesz a Plomba és a Szimering című utolsó két köteteimből. Különösen öröm számomra, hogy a világköltészeti évkönyvben is közölték verseimet. Azt, hogy Írországban, Kanadában, Amerikában, a Fülöp-szigeteken, Seychelle-szigeteken a könyveim mellett verseim jelentek meg irodalmi lapokban, azt Pallai Karcsinak, a fordítói készségének és ismerettségének köszönhetem. Fontos a folyóiratközlés, mert azt többen olvassák, mint a könyvet. A fordítások tekintetében sokat segített Balázs F. Attila is, a szlovák fordítást pedig a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozta.

– Mi az, ami most foglalkoztat?

– Felnőtteknek írt, rövid verseket tartalmazó verseskötetem jelenik meg a Kalligramnál, Ujjnyomat címmel. Eredetileg a könyvhétre terveztük, de nem jött össze. A fejemben pedig már összeállt a negyedik skandináv típusú gyerekverskönyv is, Nekem nyolc címmel. Azokból a versekből, amelyek a Quasimodo költőversenyre íródtak, s mindegyikkel oklevelet is nyertem, valamint a világirodalmat fókuszba helyező PesText irodalmi fesztiválra küldött és a hosszabb terjedelmű verseimből szintén szeretnék egy kötetet, Vetítés címmel. Hogy most jövőre, vagy az azt követő évben jelenik-e meg, még nem tudom. Jelenleg két általam felkért szerkesztő is dolgozik rajta, s kíváncsian várom a véleményütközéseket. Hogy lesznek, az szinte biztos, mivel vagy negyed évszázados korkülönbség van közöttük. Ez egy olyan kötetnek készül, amely sok szem többet lát elven válogatódik, viszont azt akarom, hogy azok a versek is belekerüljenek, amelyeket én szeretek. Eddig az összes könyvemnek volt koncepciója, volt koncepciója a kiadónak, volt a szerkesztőnek, így olyan versek maradtak ki, amelyek kifejeznek engem. Akkor is sajnáltam a mellőzésüket, ha tudtam, nem tökéletesek. Ettől függetlenül fontosak nekem. Most az egyszer azt akarom, hogy én mondjam ki a végső szót. Olyan könyvet szeretnék kiadni, ami leginkább én vagyok.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)