– Budapesten születtél, s ha jól tudom, kétnyelvű közegben nőttél fel.
— Mozgalmas életem volt már gyermekként is. Budapesten születtem, de csak rövid ideig, egy évig éltünk ott, majd a háború után következett az Ungvár melletti Mezőkaszony – Beregszász, ahol 1945-ig laktunk. Édesapám szlovák nemzetiségű volt, anyukám pedig magyar, Jászapátiból származott. Amikor visszaköltöztünk az akkori Csehszlovákiába, Verebély lett az otthonunk, ahol apukám szülei is laktak. De még mindig nem volt vége a költözésnek, laktunk Nyitrán, Kistapolcsányban, és 1954-ben Nyúlvölgyben leltünk igazi otthonra. Ma is itt lakom, a szüleim házában, pozsonyi lakásomat átadtam a lányomnak és a két gyönyörű unokámnak. Végre otthonra leltem. Kétnyelvűként nevelkedtem, két kultúrát ismerek. Nálunk a családban szigorú rend uralkodott, be kellett tartanunk, hogy vagy szlovákul beszélünk, vagy magyarul. Drága anyukám természetesen, ha ejtett is hibákat, de megtanult szlovákul. Édesapám halála után pedig kizárólag csak a szlovák rádiót hallgatta, mert mindig azt mondta, hiányzik a szlovák hangja. Miután 2007- ben anyukám is meghalt, egyre kevesebb alkalmam volt magyarul beszélni. A verseimet „apanyelven” írom, vagyis szlovákul. Az első magyar kötetem viszont édesapám halála után készült el.
– Hosszú ideig, vagyis 1986- tól 1996-ig a Romboid irodalmi folyóirat szerkesztője voltál. Mit adott neked ez az időszak?
– Nagyon szerettem a szerkesztői munkát. Megismertem például Pavel Vilikovskýt, akitől rengeteget tanultam. A fantasztikus költő és író kollégákkal nemcsak munkakapcsolatba kerültem, hanem barátságok szövődtek közöttünk. A szerkesztői beszélgetéseknek se szeri, se száma nem volt, és tudtuk, éreztük, hogy az irodalom mennyire fontos a lelki élet megtartására és nemesítésére. Nagyon szép időszak volt az életemben.
– 1980-ban jelent meg az első versesköteted, a legutóbbi pedig 2021-ben Z rastlinstva címmel. Verseidben feldolgozod a mindennapok eseményeit, tragikumait. Vagyis az öröm pillanatait, emberi kapcsolatokat, szeretetet és fájdalmat egyaránt. Mi az, amit ma is írsz? Boldog ember vagy?
– Mindig azon voltam, hogy az életemet és az írásaimat összhangba hozzam, hogy úgy írjak, ahogy lélegzem. A verseimmel, remélem, nyomot hagyok magam után. Mindig is hittem a jóban, az emberi kapcsolatok fontosságában, annak ellenére, hogy nekem nem voltak boldog kapcsolataim, csak olyanok, amelyek a vége előtt már véget értek. Engem szorongat a hiány, amikor írok, vagyis az írásban teremtem meg mindazt, ami már nem létezik. Mára az én boldogságom kimerül a két unokámban, az életet jelentik számomra. A kisebbik egyszer azt mondta nekem: „Nem akarok nagy lenni, mert te már akkor nem leszel itt, és én nem akarok nélküled élni.” Ez maga volt a letisztult vers. A vers kihívás számomra. Sokszor írok reggel, s ilyenkor valami mindig átjön a versbe az álmomból. Egy-egy mondat, vagy csak ritmus. Majd délután úgy öt óra tájékán jön a lecsendesülés. Kézzel írok a szép kínai selyemmel fedett Moleskin naplóba, néha ceruzával, színessel is, vagy tollal. Majd átírom a számítógépemre.
– Mit jelent számodra a műfordítás?
– A kétnyelvűség valahogy mindig is azt eredményezte, hogy közöm legyen a fordításhoz és a többnyelvűséghez. Sajnos már nem fordítok, pedig bár nagyon kemény, de szép munka is egyben. A stafétát átadtam a lányomnak, Elvírának. Utoljára Tóth Lászlót, Csobánka Zsuzsát és Vida Gergelyt fordította a háromnyelvű lányom. Én angolból, németből és magyarból is átültettem szlovák nyelvre műveket. Pilinszky János a kedvenc költőm, és sajnos, amit tőle fordítottam, a mai napig kiadatlan maradt. Angolból fordítottam Sylvia Plath, Anne Sexton könyveit, magyarból Nemes Nagy Ágnest, Kiss Annát, Oravecz Imrét, Barak Lászlót, a drága Mikola Anikót, számos irodalmi folyóiratba. Egy antológia is készülőben volt, de sajnos Vojtech Kondrót halálával az előkészületek megakadtak.
– Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan? Ha jól tudom, eddig húsz önálló köteted jelent meg.
– A közelmúltban elkészült a kézirat a verseskötetemhez, aminek a Dokonalé zviera(nie) címet adtam, s reményeim szerint 2023-ban talán megjelenik. Szeretnék még összeállítani egy utolsó, mégpedig egy autobiografikus könyvet, amelyben minden benne foglaltatik majd: sorsom, írásaim, családom, szerelmek. De benne szerepelne a sok szép utazás, az írótársaim, a zene és képzőművészet is. Az életemet magam akarom papírra vetni, elkerülve ezzel a későbbi nosztalgiázást, vagy azt, hogy a jövő olvasóit félrevezessék. Ahhoz, hogy az unokáim az igazat tudják meg rólam, magam leszek a felelős minden leírt szóért.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
Magyarországi és sváb származású, tíz évig a nagyváradi színháznál dolgozott. Újabban felbontotta a szerződését, hogy szabadúszó színészként folytassa karrierjét. Melinda németül, magyarul és angolul anyanyelvi szinten beszél, most épp az amerikai akcentusát tökéletesíti, ha érkezik egy jó lehetőség, tudjon élni vele.
A legelső kötetem (Olaszliszka – Egy lincselés naplója) felkérésre készült. Akkoriban a Magyar Hírlap újságírójaként dolgoztam, és azt a feladatot kaptam, hogy tudósítsak az olaszliszkai lincselésként elhíresült büntetőperről.
Hogyan figyelhetjük ebben a felgyorsult világban életünk történéseit? Nem olyan bonyolult feladat ez. A többszörös Örkény István-ösztöndíjas íróval beszélgettünk azokról a megoldásokról, amelyeket az élet maga kínál nekünk. Szóba került még a színház, az újságírás és szépirodalom egyvelege, de arra is kerestük a választ, hogy mi talál ma a világhoz.
Óriási életmű kötődik a nevéhez, a számadatok alapján eddig 42 kötete jelent meg, 38 színházi bemutatója volt, 20 nyelvre fordítottak az írásaiból. Vörös István József Attila-díjas költő, prózaíró, drámaíró és irodalomtudós az átiratok mestere. Több klasszikus szerző művét gondolta újra, olyan szerzők kapcsolódnak az életművéhez, mint Mándy Iván, József Attila, Bohumil Hrabal vagy Milan Kundera. Szövegeiben a művek párhuzamos olvasását komoly értékítélet kíséri.
Az építészettől az irodalomig, a novelláktól a regényig menetelt, utóbb pedig a forgatókönyvírást is kipróbálta az idei KMI 12 Szerzőbár tagja, Jánoki-Kis Viktória. A tavalyi Móricz Zsigmond-ösztöndíjas írónővel a meg nem bánt pályaváltásról, az írás folyamatáról és mérhetetlen szeretetéről is beszélgettünk.
Az idei KMI 12 Szerzőbár tagjai között találjuk a József Attila-díjas magyar költőnőt, Farkas Wellmann Évát, aki szívesen mesélt a készülőben lévő portréfilmjéről, a gyerekkoráról, de beszélgettünk az első és útindító olvasmányélményeiről, s a minőségi irodalom utánpótlásáról is.
Előadásaival mintegy huszonöt éve járja a magyarlakta településeket szerte a Kárpát-medencében, megtapasztalva a vándorszínészi létmód örömeit, kihívásait és nehézségeit is. Lapunkban erdélyi szabadúszó előadóművészekkel közöl interjúkat és készít kutatást a témában, mert úgy véli, ez a szelet eddig hiányzott az erdélyi színháztörténeti kutatásokból. Ezúttal mi kérdeztük őt, „akasztjuk a hóhért”.
Barabás Réka, miután elvégezte a marosvásárhelyi színművészeti főiskolát, több társulatnál is játszott, amíg családi okok miatt nem költözött el Nagyszebenbe, ahol már nem volt magyar színház. Rövid kényszerszünet után egy magánprodukcióval állt elő, és önálló előadóként több száz előadást tartott a Pufi című produkciójával. Nemrég a válása miatt hazaköltözött Hargita megyébe, és felajánlotta a csíkszeredai színháznak új ötletét, egy babaszínházi produkciót.
Fehér Csenge 1996-ban született Zalaegerszegen. Első novelláskötete – mely rendhagyó módon még egy elbeszélést is magába foglal – káprázatosan mutatja az emberi élet szövevényes és sekélyes létezését. Vágyakkal teli, groteszk képei, metaforikus címadása felborzolják az olvasók kedélyeit. Fehér Csengével beszélgettünk A kibomló test című kötet rögös-rögtelen útjáról, az írásról és a lehetőségekről.