Nagy Erika: A vers kihívás – a 80 éves Mila Haugová köszöntése

– Budapesten születtél, s ha jól tudom, kétnyelvű közegben nőttél fel.

— Mozgalmas életem volt már gyermekként is. Budapesten születtem, de csak rövid ideig, egy évig éltünk ott, majd a háború után következett az Ungvár melletti Mezőkaszony – Beregszász, ahol 1945-ig laktunk. Édesapám szlovák nemzetiségű volt, anyukám pedig magyar, Jászapátiból származott. Amikor visszaköltöztünk az akkori Csehszlovákiába, Verebély lett az otthonunk, ahol apukám szülei is laktak. De még mindig nem volt vége a költözésnek, laktunk Nyitrán, Kistapolcsányban, és 1954-ben Nyúlvölgyben leltünk igazi otthonra. Ma is itt lakom, a szüleim házában, pozsonyi lakásomat átadtam a lányomnak és a két gyönyörű unokámnak. Végre otthonra leltem. Kétnyelvűként nevelkedtem, két kultúrát ismerek. Nálunk a családban szigorú rend uralkodott, be kellett tartanunk, hogy vagy szlovákul beszélünk, vagy magyarul. Drága anyukám természetesen, ha ejtett is hibákat, de megtanult szlovákul. Édesapám halála után pedig kizárólag csak a szlovák rádiót hallgatta, mert mindig azt mondta, hiányzik a szlovák hangja. Miután 2007- ben anyukám is meghalt, egyre kevesebb alkalmam volt magyarul beszélni. A verseimet „apanyelven” írom, vagyis szlovákul. Az első magyar kötetem viszont édesapám halála után készült el.

– Hosszú ideig, vagyis 1986- tól 1996-ig a Romboid irodalmi folyóirat szerkesztője voltál. Mit adott neked ez az időszak?

– Nagyon szerettem a szerkesztői munkát. Megismertem például Pavel Vilikovskýt, akitől rengeteget tanultam. A fantasztikus költő és író kollégákkal nemcsak munkakapcsolatba kerültem, hanem barátságok szövődtek közöttünk. A szerkesztői beszélgetéseknek se szeri, se száma nem volt, és tudtuk, éreztük, hogy az irodalom mennyire fontos a lelki élet megtartására és nemesítésére. Nagyon szép időszak volt az életemben.

– 1980-ban jelent meg az első versesköteted, a legutóbbi pedig 2021-ben Z rastlinstva címmel. Verseidben feldolgozod a mindennapok eseményeit, tragikumait. Vagyis az öröm pillanatait, emberi kapcsolatokat, szeretetet és fájdalmat egyaránt. Mi az, amit ma is írsz? Boldog ember vagy?

– Mindig azon voltam, hogy az életemet és az írásaimat összhangba hozzam, hogy úgy írjak, ahogy lélegzem. A verseimmel, remélem, nyomot hagyok magam után. Mindig is hittem a jóban, az emberi kapcsolatok fontosságában, annak ellenére, hogy nekem nem voltak boldog kapcsolataim, csak olyanok, amelyek a vége előtt már véget értek. Engem szorongat a hiány, amikor írok, vagyis az írásban teremtem meg mindazt, ami már nem létezik. Mára az én boldogságom kimerül a két unokámban, az életet jelentik számomra. A kisebbik egyszer azt mondta nekem: „Nem akarok nagy lenni, mert te már akkor nem leszel itt, és én nem akarok nélküled élni.” Ez maga volt a letisztult vers. A vers kihívás számomra. Sokszor írok reggel, s ilyenkor valami mindig átjön a versbe az álmomból. Egy-egy mondat, vagy csak ritmus. Majd délután úgy öt óra tájékán jön a lecsendesülés. Kézzel írok a szép kínai selyemmel fedett Moleskin naplóba, néha ceruzával, színessel is, vagy tollal. Majd átírom a számítógépemre.

– Mit jelent számodra a műfordítás?

– A kétnyelvűség valahogy mindig is azt eredményezte, hogy közöm legyen a fordításhoz és a többnyelvűséghez. Sajnos már nem fordítok, pedig bár nagyon kemény, de szép munka is egyben. A stafétát átadtam a lányomnak, Elvírának. Utoljára Tóth Lászlót, Csobánka Zsuzsát és Vida Gergelyt fordította a háromnyelvű lányom. Én angolból, németből és magyarból is átültettem szlovák nyelvre műveket. Pilinszky János a kedvenc költőm, és sajnos, amit tőle fordítottam, a mai napig kiadatlan maradt. Angolból fordítottam Sylvia Plath, Anne Sexton könyveit, magyarból Nemes Nagy Ágnest, Kiss Annát, Oravecz Imrét, Barak Lászlót, a drága Mikola Anikót, számos irodalmi folyóiratba. Egy antológia is készülőben volt, de sajnos Vojtech Kondrót halálával az előkészületek megakadtak.

– Milyen terveid vannak a jövőre vonatkozóan? Ha jól tudom, eddig húsz önálló köteted jelent meg.

–  A közelmúltban elkészült a kézirat a verseskötetemhez, aminek a Dokonalé zviera(nie) címet adtam, s reményeim szerint 2023-ban talán megjelenik. Szeretnék még összeállítani egy utolsó, mégpedig egy autobiografikus könyvet, amelyben minden benne foglaltatik majd: sorsom, írásaim, családom, szerelmek. De benne szerepelne a sok szép utazás, az írótársaim, a zene és képzőművészet is. Az életemet magam akarom papírra vetni, elkerülve ezzel a későbbi nosztalgiázást, vagy azt, hogy a jövő olvasóit félrevezessék. Ahhoz, hogy az unokáim az igazat tudják meg rólam, magam leszek a felelős minden leírt szóért.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)