– Annak idején miért a szociológia mellett döntöttél?
— Érdekelt a képzőművészet és az írás is. Nagy hatással volt rám Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című szociográfiája. Tudtam, éreztem, hogy ez több puszta szépírásnál, és úgy gondoltam, a szociológia hozzásegít az ilyesfajta tudáshoz, a társadalmi valóság mélyebb megismeréséhez. Persze kamaszként nem tudtam pontosan, mi is az a szociológia, de éreztem, hogy érdekelni fog, és hallottam, hogy ezen a szakon sokat kell majd írni. Márpedig emlékszem, hogy kislány koromban egy saját kezűleg összevarrt papírokból készített naplómba azt írtam, én egész életemben írni akarok.
– Mi mindenről lehet szociológiai felmérést végezni?
– Mindenről, csak a lehető legpontosabban be kell határolni a kutatás tárgyát és objektumát, vagyis azt, hogy mit akarunk kutatni, és ki, illetve mi ennek a jelenségnek a „hordozója“. Utána ki kell választani a legmegfelelőbb kutatási módszert. A kérdőív a legismertebb és legelterjedtebb, de nem mindig a legcélravezetőbb. Olyan ez, mint amikor eszünk. Elvileg minden fogyasztható kanállal, de van, amikor a kés sokkal effektívebb.
– Könyvet írtál többek között a szlovákiai magyarok politikai identitásáról, fogyásának okairól, nemzeti identitásáról, az asszimiláció okairól, a vállalkozói szféra kialakulásáról. A kutatómunka mennyi időt vesz igénybe?
– Ez sok mindentől függ, de mindenképpen egy hosszabb folyamat, ami a saját kutatási ötlettel vagy egy konkrét megrendeléssel kezdődik. Ezt előbb „fejben“ hordozom, olvasok, tájékozódom a témát illetően, s közben kialakul a kutatási terv. Ez tart a legtovább, de ez a legfontosabb, mert ez az alap, az irányt mutató út, a szó szerint vett kutatási folyamat. Tehát az új információk szerzése már az utolsó előtti lépés, ennek időtartamát a választott módszer határozza meg. A legvégén jön az információk, adatok feldolgozása, ennek szintén megvan a módszertana, majd az elemzés, kiértékelés, érthető szövegbe foglalás következik. Ha például számszerű adatokkal dolgozom, mint a kérdőíves módszernél, akkor gyakori, hogy egy egész napos munkának csak egy oldal szöveg a végeredménye. Aztán szépen összegyűlik, kikerekedik az egész, csak türelmesnek kell lenni.
– Népszerűvé váltál publicisztikai írásaiddal. Mennyire érvényesíted írásaidban az egyéni látásmódodat?
– Remélem, hogy teljes mértékben, mert máskülönben minek írnék? Tizenkét éve rendszeresen írok, minden héten egy cikket, s néha ezen kívül is. Nagyjából 700 ilyen jellegű írásom van a kommentártól a tárca műfajáig. Örülök, hogy ezek sokaknak tetszenek. Az emberek gyakran megállítanak, hogy én vagyok-e, aki ezt meg azt írta. Hát ez a média hatalma.
– Szociológiai írásaid mellett szép számban jelentek meg elbeszéléseid is.
– Igen, szeretem váltogatni a műfajokat. Sőt, szeretem azokat néha összemosni. Például messzemenően nem értek egyet azzal, hogy egy tudományos szövegnek kínkeserves, száraz és unalmas stílusban kell megíródnia. Ki szeret ilyet olvasni? Én sem. Az utóbbi időben ezért a korábbiaknál jobban nyitok a szociográfi a felé, ami a társadalom leírásának szépirodalmi formája. De vigyázni kell ezzel is, mert a művészi látásmódnak is megvannak a sajátosságai, például a túlzás vagy az elhagyás. Szociológusként azonban nem túlozhatok, szépíthetek, hagyhatok ki dolgokat a saját elképzelésem, ízlésem, óhajom szerint, mint egy író, hanem a valóságot kell követnem, akkor is, ha éppen nincs összhangban a saját értékrendemmel. Ezért nem értek egyet azzal, ha valaki a szociográfi át a szociológia fölé helyezi, mondván, sokkal olvasmányosabb. Az lehet, de néha épp az igazság kárára. Épp ezért én saját magammal szemben azt szorgalmazom, hogy továbbra is a tudomány művelésének szabályait betartva olvasmányosabban, érdekesebben, a nagyközönségnek is emészthetőbben írjam a szociológiát. Az elbeszéléseknél aztán kiterjesztem a határokat. Például az Élet a hűtőn kívül című szociográfiai novella, amivel tavaly első díjat nyertem a budapesti Magyarország Felfedezése Alapítvány pályázatán, egy fülbemászó szemszögéből indítva nézi a Covid-járványt. De bújtam már egy kutya lelkébe is.
– A Móki meséi című könyved gyermekeknek íródott. A mese egy könnyedebb műfaj számodra, vagy vallod, amit oly sokan, hogy a gyerekeknek írni a legnehezebb?
– Én nem vallok semmit, csak írok, aztán valakinek tetszik, másnak meg nem. Eddig négy irodalmi jellegű kötetem jelent meg, az egyik, a Móki, már második kiadásban. Ezt eredetileg a gyerekeimnek írtam, ők menet közben olvasták, és nagyon tetszett nekik. Ezért mertem remélni, hogy más gyerekek is szeretni fogják. Én nem gondolom egyébként azt, hogy gyerekeknek írni valami különleges dolog. Ugyanolyan, mint beszélgetni velük. Ha az ember nem játssza meg magát, nem akar más lenni, mint aki, akkor bárkivel megtalálhatja a közös tudományos és irodalmi, s nem mellékesen az emberi hangot. Ha viszont modoros, ha az írásával valakinek meg akar felelni, akkor az nagyon érződik. Én legalábbis nagyon érzem, ha ilyet olvasok.
– A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegének igazgatónője vagy. Mit jelent számodra ez a munka?
– Ez és az egyetemi állásom jelenti a tudományos munkát. Nem számoltam össze pontosan, de az elmúlt csaknem harminc évben nagyjából hatvan szociológiai kutatást készítettem, döntő többségüket a Fórum Intézet égisze alatt, továbbá tíz egyéb hazai és nemzetközi kutatásban vettem részt. Írtam kilenc önálló tudományos monográfiát, 160 tudományos cikket. A legújabb szlovák nyelvű könyvem a Szlovák Tudományos Akadémia Veda kiadójánál jelent meg, szlovák vonalon három díjra jelölték.
– A nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen a Zsurnalisztikai Tanszék adjunktusaként dolgoztál, de a Nemzetiségi Kultúrák Intézetének kutatója, adjunktusa, végül igazgatója is voltál. Tanítottál a Selye János Egyetem Szociológia Tanszékén, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Politológia és Euroázsiai Tanulmányok Tanszékének docenseként is fontos munkát végzel. Elégedett vagy az életeddel?
– Elégedett, mert örülök annak a sok ajándéknak, amit kaptam. Főleg a családomnak, és annak is, amit saját erőmből, képességeimből elértem. De elégedetlen is, mert vannak dolgok, amiket ma másképp csinálnék, viszont ami elmúlt, azzal nem érdemes foglalkozni. Azért imádkozom, hogy legyen béke, hogy nyugalomban élhessünk, hogy ami tájainkon és Európában anyagiakban és értékekben felépült, megmaradjon, ne rombolják le.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Folytatni, amit eddig csináltam. Írni, kutatni, írni. A családi teendőim is megszaporodtak. A férjemmel hetente legalább egyszer igyekszünk találkozni a gyerekeinkkel és a három unokánkkal. Nem vagyok elkényeztető nagymama típus, aki mindent megenged, mert a gyerekeimet továbbra is ugyanúgy szeretem, mint azelőtt, ezért nem fogom komplikálni az életüket azzal, hogy titokban szemet hunyok az unokáknak olyan dolgok felett, amit a szülők nem engednek. Tény, hogy nincs szebb dolog egy kisgyermeknél. Az antropológusok szerint azért van édes gömbölyű homlokuk, pici piros szájuk, vékony hangocskájuk, azért olyan aranyosak, hogy meglágyuljon a szívünk. Ha csúnyák lennének, akkor a szülők nehezebben bírnák ki velük a krízishelyzeteket. Tanítok is, és mindig fontosnak tartottam a tudományos-ismeretterjesztő és önbizalomnövelő tevékenységet is, főleg a magyar fiatalok körében. A Deltoton polgári társulás alapító tagjaként öt alkalommal szerveztem egyetemistáknak társadalomismereti tábort, majd hatszor ugyancsak egyetemistáknak a „Zobor alatti beszélgetések” című beszélgetéssorozatot, később pedig magyar középiskolásoknak „Magyar vagyok és sikeres” címmel adtam elő. Az utóbbit most is folytatom a Kukkónia felkérésére. Továbbá részt veszek három nagy kutatásban, amelyek 2025-ig tartanak, s ezek kapcsán most épp a magyarok médiafogyasztásáról írok egy tanulmányt. A Magyarország Felfedezése Alapítvány felkérésére pedig egy pozsonyi magyarokról szóló szociográfia megírásával foglalkozom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
