Nagy Erika: Az élet maga a poézis – beszélgetés Ravasz József költővel

2022. január 21., 09:38

Ravasz József költő, romológus, egyetemi docens ragaszkodik a gyökereihez. Verseiben vezérfonal az identitás. Az egykori apácaszakállasi Gurdony cigánypérót születése óta az ő meseországának, kishazájának tartja. Vallja, burokban született, s ezért nagyanyja gyakran mondogatta, hogy szerencsés ember lesz belőle. A bizonyítási vágy mindig meghatározó tényezőnek számított személyes életében és karrierje szempontjából is. Bizonyítani akarta, hogy cigány származása nem lehet akadálya a sikernek. És igen, magyar ajkú romaként, hetvenen túl még ma is aktívan ír, romológusként szervez és oktat az egyetemen.

– Két évvel ezelőtt, a 70. születésnapodra jelent meg A csoda én magam vagyok című könyved. Merész a cím, de illik hozzád. Honnan jött az ötlet? Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?

– A könyvben összegezni szerettem volna életem azon állomásait, amelyekre szívesen emlékszem. Mindent bele akartam írni, de a végén rájöttem, mennyi minden kimaradt belőle. Azért az életem negyedét sikerült összefoglalnom. Igyekeztem megírni mindent a környezetemről, a családomról, a barátaimról, a közösségekről, és az idézőjelbe tett forradalmakról, amelyekben részt vettem, részt vettünk azokkal, akik a mai napig fontosak számomra. A könyv címén sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, az életregényem címének frappánsnak, merésznek kell lennie. Aztán azon kezdtem el filozofálni, mi is az a csoda? Mit nevezünk csodának? Végül úgy gondoltam, az ember gyakran érzi úgy, hogy a csoda révén megmaradtam, vagy, hogy a csoda révén sikerült. Azt mondtam, azok a dolgok, amelyeket letettem az asztalra, csodásak, így én magam vagyok a csoda. Sokan nagyzolásnak gondolhatták, de amit elértem az irodalomban, a közéletben vagy a politikai életben, azért saját magamnak kellett megharcolnom.

– Verseid az 1980-as években jelentek meg először, majd szerepeltél a Próbaút című antológiában, és az Iródia mozgalom tagja is voltál.

– Az volt a legszebb korszak az életemben. Olyan emberekkel, közösséggel, művészek csoportjával találkoztam, akik úttörő célokat tűztek ki maguk elé, olyanokat, amelyek nehezen voltak elérhetők. Köszönhetően Hodossy Gyulának, amiért létrehozta a másként gondolkodók mozgalmát. Magyar értelmiségiként bekapcsolódtunk a mozgalom munkájába, ahol sokan voltunk, és sokfélék. Csodavilág volt az. Na, tessék, egy újabb csoda! Azért is, mert üres zsebbel, egy fillér nélkül is eljutottunk bárhová, jól is laktunk, aludni is volt hol, tanultunk és jókat beszélgettünk. Ez az időszak az én életemben is meghatározó volt, és már akkor tudtam, milyen irányba kell indulnom.

– Roma költőnek tartod magad, vagy egyszerűen „csak” költőnek?

– Elsősorban költőnek, és ha valaki pluszban még roma költőnek is tart, annak csak örülni tudok. Vallom, nincs roma író vagy roma költő, csak író van és költő, az irodalmat nem lehet elkülöníteni. Ha valaki roma költőnek tartja magát, akkor is olyan irodalmi teljesítményt várnak el tőle, mint egy szerves és egységes irodalmon belülitől. Bárki foglalkozhat roma témával, legyen az líra vagy próza. A mű tematikai része a fontos, ami feloldja a szerzőt az alól, hogy be kelljen magát határolnia.

– Származásod miatt ért valamilyen hátrány, vagy mindig a teljesítmény, a minőség számított?

– A hátrányt mindig az ember okozza saját magának. Én soha nem éreztem, inkább mindig azt szerettem volna megmutatni, hogy igény van a roma irodalomra. Szerintem az olvasó sok esetben nem is foglalkozik az íróval. Csak azt követően néz utána, miután elolvasta a művet és tetszik neki. Számomra előnyt jelent, hogy roma nemzetiségiként foglalkozhatok roma tematikával. Van egy régi történetem, abból a korból, amikor kezdő tollforgató voltam és az Iródia tagja. A kéziratomra mindig ráírtam, hogy cigány költészet. Grendel Lajos egyszer megsokallta, és megkérdezte tőlem: „Dzsézi, miért írod oda, hogy cigány költészet?” Erre én: „Lajos, csak azért, hogy tudjátok, most már ilyen is van.” Valójában nem tudtam magamnak sem megmagyarázni. A magyar és a szlovák irodalom mellett nyilván elfért volna a cigány irodalom is.

– A három nyelven kiadott tanmeséidet kizárólag roma gyerekeknek írtad, vagy épp azért van szlovákul és magyarul is, hogy a gyerekek belelássanak egy számukra ismeretlen kultúrába?

– Gyerekeknek íródott, mindegy, milyen nyelven beszélnek, és az iskolákban a pedagógus döntheti el, miért lehetnek ezek a tanmesék fontosak az egész osztály számára. Fő célom az volt, hogy a roma gyerekek megtanuljanak véleményt formálni. Ilyenkor fontos, hogy én vagyok a Ravasz Józsi, aki maga is cigányember, és író, költő, aki megírt egy olyan tanmesét, ami arról szól, milyen nagyszerű dolog például, ha a gyerekek megtanulják a cigány nyelvet és még beszélik is. Tudni kell, hogy sok cigány számára ez a nyelv szégyenkeltő. Az a roma, aki már asszimilálódott, a cigányul beszélő romákat hallva szégyenkezik. Szeretném kiadni az újabb könyvemet is, amelynek Apolka meséi a címe, s az illusztrációit a szepsi és a tallósi gyerekek készítették. Az ekecsi cigánypéróból, Gurdonyból vettem a neveket és a tematikát. Arra törekedtem, hogy a szülőfalumban az a kis meseország, aminek megvoltak a maga szépségei, életre keljen a könyvben. Az én generációm teljesen más életformában élt, más célokat követve, és sosem voltak konfl iktushelyzetek. Hamarosan elkészül a Csallóközi Romák Néprajzi Múzeuma, amit én hívtam életre, most kutatok a levéltárakban. Digitalizálni fogjuk a csallóközi roma és nem roma nép kultúrájának szerves részeként ismert értékeket, olyanokat, mint például a hangszerkészítés, teknővájás. Az a fontos, hogy a maga értékein belül reprezentatív legyen. A múzeumban állandó jelleggel tudunk majd akár egy egész osztálynyi gyereket fogadni, ahol rengeteg információt kapnak a romák történelméről, a csallóközi romákról, szokásaikról, a hagyományokról, a babonákról, a cigányok mentalitásáról, gondolkodásmódjáról. Ehhez tartozik a roma holokauszt majd két évtizedes kutatása is, amivel a Romológiai Kutatóintézet kivívta az országos elismerést.

– Az édesapád a saját elmondásod szerint nagy tudású ember volt, aki valami csoda folytán már gyermekkorodban könyvekkel látott el, ami nem volt mindennapos abban az időben egy roma családban.

– Az irodalom szeretete otthon ragadt rám. Apám 1917-ben született, és az ő keresztnevét viselem, orosz fogságba került. 1945-ben sikerült egy falubeli katonatársával együtt megszöknie. Mivel a katonaszökevényekre vadásztak, mindig éjjel indultak útnak. Egy alkalommal éjszakai menedéket találtak a betléri kastélyban. Akkor már egy kirabolt kastélyban találták magukat, minden értéket elvittek, csupán a könyvtár árválkodott magában, a könyvek ugyanis senkinek nem kellettek. Apám szerzett két zsákot, és megpakolta könyvekkel. Azért kettőt, hogy azt összekötve át tudja vetni a vállán. A társa szörnyülködött, és nem értette, hogy amíg neki már sokszor jártányi ereje sem maradt, addig apám képes volt cipelni a nehéz zsákokat, amelyek ritka, értékes könyveket tartalmaztak. Köztük Andrássy gróf könyveit is. Ezeket a kincseket az apám 1946 elején épségben hazahozta. Több kiadványt közülük a nővérem ereklyeként őriz még ma is. Apám mindig arról mesélt, hogy neki mennyire fontos a könyv. Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond – nekem is a kedvenceim voltak, s ha bújtam a könyveket, az apám mindig azt mondta: Öcsi, gyere ide, beszélgessünk! Azokról a könyvekről, amelyeket éppen olvastam. Mindig visszakérdezett, hogy ebben és abban a fejezetben kik voltak a szereplők, mi volt a történet, ezért nem mertem megkockáztatni, hogy felületesen olvassak. Apám polgári iskolát végzett, gyönyörűen írt tollszárral, ő írta a passzusokat azoknak, akiknek szükségük volt rá hivatalos ügyek intézésekor. Mondta is anyámnak ilyenkor, hogy eljött az idő, amikor a gádzsók a cigányhoz jönnek kérvényt íratni. Ekkor jártunk az ötvenes évek legelején. Az is egy csoda, hogy nem egy csóró cigánygyerek voltam, hiszen apám 1949-ben az apácaszakállasi kastélysoron felépített egy családi házat, s ennek a családi háznak ékessége volt, hogy regényes elképzeléseit sorban megvalósította benne. Volt gyümölcsösünk, közepén a környék legtisztább és leghidegebb vizet adó gémeskútjával, saját maga készítette paddal, ablakban muskátlikkal.

– Vallod, hogy az élet poézis.

– Az én életem valóban az. Közel állok a természethez, együtt lélegzem vele, és megpróbálok azon keresztül képekben gondolkodni. Nem tudom, ez külön adottság-e, de azt igen, hogy ezek a gondolatok egyedivé tesznek. Számomra mindig a képi látás a meghatározó, ez azt jelenti, hogy az ember bármire képes asszociálni. Az utóbbi években naponta írok, de ez nálam nem tudatos, csak érzem a késztetést. Ez a késztetés kitölti a teljes énemet, lényemet. Boldognak érzem magam. Az irodalom az én aminosavam, éltető elemem. Ha irodalmat értő és csináló ember vagy, akkor olyan vagy, mint a teknővájó ember, aki rengeteg teknőt készített másoknak az élete során, de neki is van egy teknője, ami csak az övé.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Háromkötetnyi anyagom van, ami abból az évi háromszáz versemből jött össze, amit szinte mindennap írtam. Egyben szeretném kiadatni, nem pedig szétszaggatva, több kötetben. Vannak szociofotóim, háromszáz biztosan. Ezeket a társadalmi dokumentumfotókat egy albumban szeretném megjelentetni. Gondolkodom olyan naplón is, ami egy szociális munkás naplója lenne. Rengeteg jegyzetet tudok felhasználni, melyek a dunaszerdahelyi Karcsai úti romákhoz köthetők, ritkaságszámba menőek, és nem szabad hagyni, hogy elvesszenek ezek a kincsek. Most azonban a Csallóközi Romák Néprajzi Múzeuma élvez elsőbbséget. Az én agyamból pattant ki a gondolat, hogy létrehozzuk a Szlovákiai Magyar Ajkú Romák Szövetségét, vagyis a mi „kis roma Csemadokunkat”. Két évvel ezelőtt Sajógömörben Czinka Panna szülőfalujából indultunk, s mára már egy bejegyzett országos társadalmi szervezet vagyunk. A Csallóköztől egészen az Ung-vidékig az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy hasonlóan a Csemadokhoz, a mi szervezetünk képviselje, módszertanilag szervezze a magyar ajkú romákat a közélet és a kultúra területén. Bízunk benne, hogy lépésről lépésre közelebb kerülünk céljaink eléréséhez, s ezzel egy új korszak veszi kezdetét, mely mind a roma, mind a magyar közösség javát lesz hivatott szolgálni.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)