– Nem magamról, hanem általánosságban beszélek, ha azt mondom, a tehetség így vagy úgy utat tör magának, de bizonyára kell, hogy a szerencse is társuljon mellé. Hogy mennyire vagyok tehetséges, a környezetem ítéli meg. Esetemben talán nem is beszélünk szerencséről, mert az egész életem arra ment rá, hogy muzsikáltam, írtam. Ezt nem panaszként mondom, hiszen nem is kívánhatok többet, mint amit kaptam. Rengeteg visszaigazolást, elismerést. A kezdetkor gyerekműsorokkal jártuk az országot, napi háromszor álltunk színpadra, vittük a technikát, tekertük a zsinórokat. 14 éves lehettem, amikor egy nyolctagú zenekar vezetője lettem Galántán, ahol az akkor érettségizett prímást, Józsa Mónikát váltottam. Nagyon korán a mélyvízbe dobtak. Ösztönből kezdtem egy nyolctagú zenekart vezetni, nyilván azért, mert életkoromból kifolyólag nem fogtam fel a vállalásom súlyát. Népi együttes voltunk, rengetegszer felléptünk. A magyar népzene csodájával a táncházmozgalomban találkoztam. Erdély párját ritkítóan gazdag hagyományos tánc- és zenekultúrájával. A vonós hangszeren játszó embert általában eltalálja az erdélyi vonós muzsika, mert gyönyörű, kemény, ösztönszerű, fantasztikus, világra szóló. Egyszóval hihetetlen élmény. Olyan versekkel együtt jön elénk, amelyek több száz évig csiszolódott sorok. Zene és szöveg kéz a kézben jár, emellett tettem le a voksot. Később a komolyzene is az életem részévé vált. A magyar népzenét igazából sohasem lehet megismerni. Mindig van mit tanulni.
– A gitár a hegedű mellett szinte mindig a kezemben volt, én voltam a gitáros gyerek a gimnáziumban. Vonzott a komolyzene, így beiratkoztam a konzervatóriumba. A főiskolán is volt egy nagyon jó hegedűtanárom. Azokban az években fanatikussá váltam. Naponta 8-12 órát gyakoroltam. Kizárólag Bachot. Már kezdtek rám furcsán nézni, mint a bolondra, aki semmi mást nem csinál… Alsó tagozatos pedagógusnak tanultam, fontos volt a zeneismeret, így gyakran bevittem az iskolába a gitáromat a gyerekeknek, és kellemes perceket éltünk át. A koboz egy különleges régi magyar hangszer, autodidakta módon tanultam meg rajta játszani, s mára hűséges társammá vált.
– Nagyapám, Sárközi Károly híres prímás volt. Annak idején a hátán hozta haza a nádszegi bajtársát a frontról, mert az elveszítette a lábát. Élesen emlékszem, amikor biciklivel bevitt a faluba, egy óráig is eltartott, amíg célba értünk. Ahány emberrel találkoztunk, mindegyikkel beszélgetett. Sajnos nem adatott meg, hogy halljam a zenéjét.
– A Ghymes együttes az életem egyik fő műve. Csoda, hogy ez egyáltalán megtörténhetett velem. Igazából nincs recept a sikerre. Valami különlegeset akartam nyújtani a világnak, nem behódolva a trendnek, divatnak. Hiába volt a lelkesedés, az akarat, iszonyatos szorgalomra volt szükség. Napjainkra felgyorsult a világ, azok, akik most hajolnak le a startvonalhoz, gyorsabban élnek, mint mi annak idején. Ezért türelmetlenebbek is, tíz perc alatt akarnak mindent, a hírnevet is. Ez nem így működik, és súlyos károkat okozhat. A gyors siker nem biztos, hogy tartós, keményen kell dolgozni érte. Testvéremmel 35 évig voltunk közösen az élvonalban, majd úgy döntöttünk, kicsit pihentetjük a közös zenélést, és mindketten külön utakat járunk.
– Egy tavaszi vasárnap reggel volt, hét óra tájékában, gyönyörűen sütött a nap. Rádiót hallgattam, a műsorban gyerekek szavaltak. Belém nyilallt a kétségbeesés, hogy ők már szavalják a saját verseiket, én pedig hétévesen még egyetlen verset sem írtam. Azonnal leültem, és elkezdtem körmölni a négysoros versszakokat. Az első soraira emlékszem, ma sem tudok jobbat, ezt írom körbe azóta. Mi is lehetett volna hétévesen a cím, mint az, hogy Élet. Nem a Micimackó, nem a piros biciklim, hanem a nagybetűs ÉLET. Nem apróztam el. Merjünk nagyok lenni, hétévesen. A vers első sora így hangzik: Az élet nehéz, furcsa játék. Pikantériája a dolognak, hogy amikor leírtam a sorokat, berohantam a hálószobába a szüleimhez, meg is lepődtek, ilyet azelőtt soha nem tettem. Lelkesen elújságoltam, hogy írtam egy verset. Döbbenten néztek rám, majd meghallgatták, s amikor a végére értem, csak annyit mondtak: „Nagyon ügyes vagy Tomika, de most már szaladj ki játszani!” Így indult az írói karrierem. Évekkel később a gimnáziumban már publikálták a verseimet, voltunk többen, akik kapcsolódtunk az Iródiához. 37 évesen jelent meg az első kötetem Németországban, magyar és német nyelven, azóta több nyelvre is lefordították. Van egy csodálatos ágya az én verseimnek, az pedig a muzsikám. A zene szépen ringatja, élteti a verset. A ritmus a létkérdése a versnek.
– A közös éneklés a világ magyarjaival hatalmas élmény, engem is mélyen áthat. Megszólítottam az iskolákat, a Kossuth téren is öt és fél ezer gyerek énekelt. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy erre a felhívásra 230 település regisztrál majd Kárpát-medence-szerte. Volt olyan település, ahol 100-150 tagú zenekar alakult, és együtt énekeltük a Kézfogás című dalt. Az egész abból indult ki, hogy a világ bármely tájékára mentem, magyarokkal mindig találkoztam. Mindig találtam egy közös pontot, közös kötődést, összetartozást, ez pedig a zene. Ebben a négy és fél percben megadatott nekünk, hogy együtt énekelhettünk.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Magyarország legcsodálatosabb színészei mondják a verseimet. A hangoskönyvemben Törőcsik Mari olvasta fel a Madonna című novellámat. Kicsit féltem a kritikájától, mert köztudott volt, hogy erősen tudott csípni. Meglepetésemre csak annyit mondott: „Én csak a tehetségtelen embereket nem szeretem.” Fábri Sándor azt mondta erre a novellámra, ha semmi mást nem írtam volna az életben, még zenét sem, már akkor is boldog lehet az ember, hogy megszülettem. A karácsonyi lemezemen Piros Ildikó olvasta fel az egyik példabeszédemet. Felhívott telefonon, és azt mondta: „Itt ülök könnyek között, olvasom, és minden barátomnak ajánlani fogom”. Azóta a munkakapcsolat csodálatos barátsággá nőtte ki magát. Kell ennél több?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.