Nagy Erika: „Ha élek, írok, ha írok, élek” – Interjú a nyolcvanharmadik születésnapját ünneplő Gál Sándorral

2021. január 03., 08:58

A József Attila-díjas író, költő, publicista, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 2011-től. Gál Sándor munkássága szerteágazó, terjedelmes életművet mondhat magáénak. Szülőfalujához való ragaszkodása a köteteiből tekint vissza ránk, az egykori szülőház helyén egy faragott emléktábla hirdeti: „Mert más szülőföld nincs, csak ez az egyetlen. A bennem élő.”

Gál Sándor - Fotó: Somogyi Tibor

– Nincs olyan műfaj, amiben ne alkottál volna jelentőset. Görömbei András szerint költő, novellista, regényíró, szociográfus, publicista vagy egy személyben, valamint közéleti feladatokat számolatlanul vállaló kisebbségi mindenes. A műnemet és műfajt szabadon váltogatod, mindig ahhoz folyamodsz, amelyiket előírja számodra az ihlet. Ki volt az, aki annak idején hitt benned, aki biztatott?

– Ilyen távolságból visszalapozni eléggé bonyolult foglalatosságnak tűnik. De nem az. A műfajok kérdése is csak látszólagosan összetett feladat. A hétköznapi megléte is egyszerű. Íme: Komáromban volt egy nagyszerű magyar szakos osztályfőnököm, Fülöp Rezső. Akkoriban már néhány versem megjelent az Új Ifjúságban meg a Szabad Földművesben is, de Rezső bácsinak ezek a zsengéim nemigen tetszettek. Ő Arany Jánossal mért, maximalista volt, ő véste végleges érvénnyel emlékezetembe, hogy: „Tudd a dolgot, a szavak maguktól jönnek!” És ez a pár szó lényegét tekintve véglegessé érvényesítette későbbi vállalásaim hogyanját és mikéntjét. Amikor az első kötetem az Arc nélküli szobrok megjelent, küldtem neki egy példányt olvasásra. Pár napra rá megérkezett a válasz. Ennyi: „Neked volt igazad!” Ha mindezek után ma újragondolom az elmúlt több mint nyolc évtizedet, a végösszegzés eredménye az, hogy Rezső bácsinak volt igaza! Mert végül is kimaradtam annak a történelmi időzónának minden „irodalmi csoportosulásából”, így az Ozsvaldék, Tőzsérék, a Kilencek stb. felvonulásából is. Az egyéb vállalásaim pedig a Jókai Napok, a Tokaji Írótábor, a Jászói Nyári Szabadegyetem, a Szenczi Molnár Albert Napok, a Thália Színház (akkor még a Vox Humana színpad) születése körüli bábáskodásom, vagy a Magyar Széppróza Napjának felvidéki meggyökerezésében vállalt feladatom.

 

– Búcson születtél, november 29-én volt nyolcvanhárom éve, de életed jelentős részét már a keleti végeken élted. Mit jelent számodra a szülőfalud?

– A szülőfalumról föltételezik, hogy egykor Bulcsú vezér egyik szálláshelye volt. Az „öregtemető” mellett van egy forrás, Kiskút, amit szent kútnak tart a hagyomány. Lehet, hogy mindez egyszer „volt”, a temető omladékai is magukon viselik leírható jeleit, jegyeit, magam is írtam róla néhány verset, amikor láttam, hogy egy beomló sírból kigörög egy emberi koponya, két sötét hajfonattal együtt. Különben egyik unokatestvéremmel erről a dombról néztük az igazi háborút, amikor az oroszok Karva irányába támadást indítottak a németek ellen. Klucska Feró bácsiék tanyájából a felsorakozott szovjet tankokat. Csupa T34-es „járgány” volt, a németek ronccsá lőtték mindet, ezért tavasszal nem lehetett szántani tőlük az út menti parcellákon. Katona Mihály esperes úr itt vetette meg a magyar földrajztudomány alapjait, méghozzá magyar nyelven, amit aztán tíz évvel később a csurgói gimnáziumban használtak először. A Mesét mondok, valóságot című könyvemben nagy örömmel írtam erről a csodáról. Volt még egy nagyszerű esperesünk, aki 1937-ben, karácsony második ünnepén megkeresztelt, a keresztelő márványkehely ma is ott áll a templom közepén. De nem ezért a nemes cselekedetéért említettem őtisztelendőségét, hanem mert a trianoni barbárság után ő szervezte meg a csehszlovákiai magyar reformátusok hitéletét, létrehozván a kárpátaljai, a gömöri és a Duna-menti magyar egyházmegyéket. Ugyancsak ő jelenttette meg az első magyar folyóiratot is Református Sion címen. Búcson szerkesztette az esperes úr, a párkányi Gondos nyomdában készült a lap, s az első száma 1922-ben jelent meg. Máig őrzöm két példányát. Sok éves szorgalmának köszönhető, hogy 1936-ban megnyílt a magyar tanítóképző Komáromban.

 

– Nagy jelentősége van munkásságodban a szépprózának, de szólsz a legfiatalabb olvasókhoz is, vannak helyzetelemzéseket tartalmazó köteteid, kritikákat, irodalmikulturális esszéket tartalmazó könyved, írtál önéletrajzot, és naplóíróként is megismerhetett az olvasó. Riportköteteid, falumonográfiáid jelentek meg, és akkor még nem beszéltünk a versesköteteidről. Hetven körüli köteted jelent meg összesen, mondanivalód kimeríthetetlen. Mit jelent számodra az írás?

– Mindez az előbbiek törvényszerű következménye. Soha nem volt szándékomban felparcellázni magamat. Bennem az írás, az irodalom egy egész. Ez a mi történelmünk, ez tölti be az ünnepeinket és a hétköznapjainkat is. A háborúk, a kitelepítések, a marhavagonok. Láttam embereket pillanatok alatt meghalni, Soóky nagyapám udvara mellett egy cséplőgép-garnitúrán újságba csavart, csonttá fagyott újszülöttet találtam. Csodálatos ibolyakék szeme volt, hosszú szempilláin megült a hajnali dér. Mindez karácsony és szilveszter táján.

 

Fotó: Somogyi Tibor

– A nyolcvanadik születésnapod apropóján elhatároztad, hogy ennek minden napján írsz valamit arról, mi játszódik le a fejedben és a lelkedben. A naplókötet címének a Belső Univerzumot adtad. Ekkor a rák utáni időszakod tizedik esztendejét élted. Egyszer azt nyilatkoztad: „Elhatároztam, hogy halálomig kibírom.” Hogy van most a nyolcvanhárom éves Gál Sándor?

– Ezt az elhatározásomat teljesítettem. A Belső Univerzumot Böröndi Lajos szerkesztette, és a Moson vármegye Könyvkiadó jelentette meg. A rák az már abszurdabb. Az, hogy egy ilyen műtét után erről írhatok, annak egy a tízezerhez volt az esélye. Amikor a Rák évada című kötetemet írtam, az anatómiai tudás birtokában felkészültem arra, hogy jó esetben öt-hat évre szólóak az esélyeim. Ami azt illeti, a kérdésre a válaszom változatlan, vagyis, a halálomig kibírom!

 

– Megszámlálhatatlan a díjaid, elismeréseid száma, vagyis elmondható, hogy munkásságodat az évtizedek alatt megbecsülték. Mi az a figyelmesség, szakmai elismerés, amire még vágysz?

– Álszerénység volna valami közhelyet idebiggyeszteni, hogy így, meg úgy, én is csak hús-vér ember vagyok, aki örül annak, ha ráköszönnek az utca másik oldaláról is. Itt Buzitán közel van hozzánk az iskola, ha jönnek a gyerekek, átkiabálnak olykor, hogy „Jó napot, Sanyi bácsi.” Nem tagadom, ez nagyon jóleső érzés.

 

– Az alkotói kedved, lendületed még ma is töretlen? Mivel foglalkozol mostanában, milyen tervekkel nézel előre?

– Különösebb terveim nincsenek, de a rák utáni több mint tíz évemről írtam egy négy részes följegyzést Az időtlenség dialektikája címmel. Ez a tetralógia nyomdakész állapotban várja a feltámadást, még ebben a halálra ítélt, szerencsétlen mindenség roncsban is, amely nemsokára űri szarkofággá változhat. Talán két évvel ezelőtt jelent meg egy kisded könyvem, aminek azt a címet adtam, hogy Nincs harmadik lehetőség! Ha élek, írok, ha írok, élek. De ma már tudom, hogy mégis van harmadik lehetőség. Nemsokára elkészülök az „utolsó előtti” verseskötetemmel, melynek címe Néhány lépés az udvar kövein.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)