– Mit jelentett számodra, hogy 1970-ben, a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszaka egyik szerzőjeként mutatkozhattál be, bár akkorra már megjelentek írásaid például az Irodalmi Szemlében és az Új Ifjúságban is?
– Az amolyan első lépcsőfok volt inkább, de eléggé odavoltunk magunktól. Akkoriban azt persze másképp értékeltem, mint most. Ahogy múlnak az évek, az ember azt képzeli be magának, hogy bölcsebb lett, s jobban átlát mindent, pedig talán csak megváltozott egy kissé az értékrendje, a világlátása. A kölcsönös ajánlásokban Keszeli Ferenc azt írta nekem, hogy „a soha meg nem bocsátás jegyében, amiért ő az antológia legelső költője”. Az antológiában ugyanis ábécérendben jelentünk meg. Ennél sokkal hasznosabb volt az, amit akkor Tőzsértől ellestem: a szerkesztés módszere. Ő ugyanis szerkesztőként sosem nyúlt bele a mondanivaló lényegébe, sem a stílus jegyeibe, s ez később szerkesztőként ugyancsak hasznomra vált. Máskülönben szerzőként némileg kilógtam a sorból, ez később is látható volt.
– A Pozsonyi Casino alapítótagja vagy, melynek történelme az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Mit kell tudni az egykori férfi egyletről? Miért volt fontos számotokra az újraalapítás?
– A Casino Széchenyi kezdeményezése. Az angliai urak klubjában látta, mennyire hasznos lehet, ha a döntés- és fizetésképes urak kötetlenül, barátságosan elbeszélgethetnek, aminek következtében hasznos dolgokat indíthatnak s valósíthatnak meg. Jó érzékkel állapította meg, hogy hasznára válna az ilyen Magyarországnak. Pozsonyban az elsők között alakult meg a Casino, 1837-ben. Tisztes, jómódú urak léptek be nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ott kezdeményezték például az Első Pozsonyi Takarékpénztár létrejöttét, a Pozsony–Nagyszombat lóvasút építését is. A szabadságharc leverése után kissé megtorpant a Pozsonyi Casino tevékenysége, ám tulajdonképpen, a politikai viharoknak ugyan adózva, de egészen 1945 áprilisáig működött, s csak 1999-ben alakult újjá. Ma már természetesen más a Pozsonyi Casino. Hölgyek is tagjai lehetnek, de a város nemzetiségi, szociális, valamint politikai összetételének változásai is hatással voltak működésére, így mára sokkal inkább egy politikamentes, kulturális egyesületről beszélhetünk, amely a pozsonyi magyarok összefogását tartja szem előtt. Nem kis feladat ez sem.
– Egyszer Duba Gyula nyilatkozta, hogy az írásaidnak lelke van. Te hogy látod?
– Minden jó írásnak kell, hogy lelke legyen, ezért talán arra célzott, hogy írásaimban igyekszem a gondolat lelki mélységét megfogni, azt érzékeltetni, hogy nem fekete-fehér minden, holott hajlamosak vagyunk az ilyen látásmódra. Ha úgyahogy megérteni szeretnénk a világot, több szempontot is figyelembe kell venni. Ennek eszköze a fejünk, ott kezdődik és zajlik minden. Filozófiai szempontból ez idealista fölfogás, de ez a realitás: előbb van a gondolat, csak utána bármi cselekedet – még akkor is, ha tettünk úgyszólván tudat alatti, automatikus, mert hiszen annak is lelki gyökerei vannak. Ezt a lelket igyekszem megfogni, ezáltal is gondolkodásra késztetni az olvasót. Egyszerűen is le lehet valamit írni, de az inkább a riport műfaja. Az irodalomnak legyen valami tanulsága: nem szájba rágva, hanem úgy, hogy magam gondolom tovább a problémát, aszerint cselekszem, pozitívumot közvetítek. Elképzelni is rossz, milyen lenne a világ művészet nélkül.
– Pressburgernek születtél, három kultúra hatott rád, három nyelvet tanultál meg gyermekként...
– Nos ez az, ami által kilógok a Szlovákiában alkotó magyar írók sorából. Kuriózum, de Peéry (született Limbacher) Rezső után én vagyok a második Pozsonyban született magyar író. Sokan éltek/élnek Pozsonyban hosszabb-rövidebb ideig, de életükkel, hagyományaikkal elsősorban a vidékhez kötődnek, s ez világlátásukra is hatással van. Egy igazi pozsonyinak Pozsonyban vannak a sírjai is. Legalábbis így volt ez sokáig. Ami pedig a nyelvismeretet illeti, az egy más história, szorosan összefügg a KGB-ágens Beneš elvtárs dekrétumaival. Nálunk otthon, mint a pozsonyiaknál általában, magyarul és németül beszéltek. Miután „fölszabadultunk” és Beneš vette át a gyeplőt, egyik nyelv sem volt jó, az utcán kimondottan veszélyes. Ami persze nem változtatta meg hozzáállásunkat: nálunk az akkulturáció nem következett be és (protekcióból) csak azért nem rúgtak ki Ligetfalura, mert apám neves orvos volt, s úgy vélték, ilyen szakemberre nekik is szükségük lesz. Szlovákul azonban nem otthon tanultam meg (nem volt kitől), hanem az óvodában, hogy iskolába járhassak (magyar iskola akkor még nem volt). A háború végéig nem is volt szükséges, hogy Pozsonyban szlovákul tudjon az ember.
– Könyveid közül melyiket tartod életed fő művének?
– Amikor Zsuzsi lányom született, anyám elragadtatva mondta, ő a legjobb opusom. Akkor kissé nehezteltem, amiért irodalmi dolgaimat nem veszi számba, de igaza volt. Később, amikor kisfiam született, kislányaim aziránt érdeklődtek, kit szeretek a legjobban. Azt mondtam, hogy Zsuzsit zsuzsiul szeretem, Katit katiul, Pétert pedig péterül. Ezt tökéletesen megértették. Így vagyok a könyveimmel is. A legjobban természetesen mindig a legújabbnak örülök, egyébként nem tudok különbséget tenni köztük: mindegyik kissé más, eltérő a szerkezete, mondanivalója.
– A kritikusok gyakran foglalkoznak azzal, hogy az alkotó élete, élményei mennyire befolyásolják a művet, az életrajzi elemek milyen helyet foglalnak el az alkotásban. Ábrázoltad úgy egy alakodat, hogy valaki magára ismerhet benne?
– Nem hiszem. Kivétel talán a pozsonyi könyvem, az Ovidius visszatér, ahol tudatosan az eredeti, valódi neveket említem – de az amolyan helytörténet, így helyénvaló. Az élményeknek persze van hatása az alkotásra is, hiszen csak azt tudjuk leírni, amit ismerünk, megéltünk. De ez inkább kirakós játékra hasonlít: az egyik helyről egy hasonlatot visz az ember, a másikról egy jelzőt, a harmadikról egy tettet vagy gondolatot, és így tovább. Sőt az is előfordul, hogy írás közben önállósodik a történet, a jellemek miatt, vagy egy véletlenül becsúszott jelző vagy melléktörténet miatt, s másfelé kanyarodik az egész. Akkor kerül bajba az író, egyeztesse-e ezt az eredeti elgondolással, vagy engedje szabadon az egészet, menjen, „ahova a sors viszi” – akár a kukába.
– Szeptemberben töltöd be 80. életévedet, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Milyen tervekkel nézel a jövőbe?
– Köszönöm a bókot, azért jobb volna néhány évtizeddel fiatalabbnak lenni. Már csak azért is, mert szeretek utazni, s még rengeteg helyen nem jártam. Azonkívül van a számítógépemben három kész „gépiratom”, amit szinte azonnal ki lehetne adni, ha a hazai könyvkiadás bökkenői ezt lehetővé tennék, de ha ez továbbra is ilyen bonyolult lesz, könyveim inkább posztumuszként fognak megjelenni. Fatalista vagyok, s úgy vélem, mindenkinek van küldetése, amit meg kell tennie. Bár az ég tudja, mikor mi jut az ember eszébe. Néha csak egy apróság kell, hogy beinduljon a „gépezet”.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Pejin Lea a Vajdaságban, Zentán született, a SZTE BTK Szociológia Tanszék volt hallgatója. Eddig két verseskötete jelent meg, az első 2017-ben Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel, a második, a Hogy meg sem érte című 2021-ben került olvasók elé. Több alkalommal és több kategóriában is ért el helyezést az Énekelt versek fesztiválján. A szerzővel a versmegzenésítésről és az identitáskeresésről is beszélgettünk.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.