– Mit jelentett számodra, hogy 1970-ben, a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszaka egyik szerzőjeként mutatkozhattál be, bár akkorra már megjelentek írásaid például az Irodalmi Szemlében és az Új Ifjúságban is?
– Az amolyan első lépcsőfok volt inkább, de eléggé odavoltunk magunktól. Akkoriban azt persze másképp értékeltem, mint most. Ahogy múlnak az évek, az ember azt képzeli be magának, hogy bölcsebb lett, s jobban átlát mindent, pedig talán csak megváltozott egy kissé az értékrendje, a világlátása. A kölcsönös ajánlásokban Keszeli Ferenc azt írta nekem, hogy „a soha meg nem bocsátás jegyében, amiért ő az antológia legelső költője”. Az antológiában ugyanis ábécérendben jelentünk meg. Ennél sokkal hasznosabb volt az, amit akkor Tőzsértől ellestem: a szerkesztés módszere. Ő ugyanis szerkesztőként sosem nyúlt bele a mondanivaló lényegébe, sem a stílus jegyeibe, s ez később szerkesztőként ugyancsak hasznomra vált. Máskülönben szerzőként némileg kilógtam a sorból, ez később is látható volt.
– A Pozsonyi Casino alapítótagja vagy, melynek történelme az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Mit kell tudni az egykori férfi egyletről? Miért volt fontos számotokra az újraalapítás?
– A Casino Széchenyi kezdeményezése. Az angliai urak klubjában látta, mennyire hasznos lehet, ha a döntés- és fizetésképes urak kötetlenül, barátságosan elbeszélgethetnek, aminek következtében hasznos dolgokat indíthatnak s valósíthatnak meg. Jó érzékkel állapította meg, hogy hasznára válna az ilyen Magyarországnak. Pozsonyban az elsők között alakult meg a Casino, 1837-ben. Tisztes, jómódú urak léptek be nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ott kezdeményezték például az Első Pozsonyi Takarékpénztár létrejöttét, a Pozsony–Nagyszombat lóvasút építését is. A szabadságharc leverése után kissé megtorpant a Pozsonyi Casino tevékenysége, ám tulajdonképpen, a politikai viharoknak ugyan adózva, de egészen 1945 áprilisáig működött, s csak 1999-ben alakult újjá. Ma már természetesen más a Pozsonyi Casino. Hölgyek is tagjai lehetnek, de a város nemzetiségi, szociális, valamint politikai összetételének változásai is hatással voltak működésére, így mára sokkal inkább egy politikamentes, kulturális egyesületről beszélhetünk, amely a pozsonyi magyarok összefogását tartja szem előtt. Nem kis feladat ez sem.
– Egyszer Duba Gyula nyilatkozta, hogy az írásaidnak lelke van. Te hogy látod?
– Minden jó írásnak kell, hogy lelke legyen, ezért talán arra célzott, hogy írásaimban igyekszem a gondolat lelki mélységét megfogni, azt érzékeltetni, hogy nem fekete-fehér minden, holott hajlamosak vagyunk az ilyen látásmódra. Ha úgyahogy megérteni szeretnénk a világot, több szempontot is figyelembe kell venni. Ennek eszköze a fejünk, ott kezdődik és zajlik minden. Filozófiai szempontból ez idealista fölfogás, de ez a realitás: előbb van a gondolat, csak utána bármi cselekedet – még akkor is, ha tettünk úgyszólván tudat alatti, automatikus, mert hiszen annak is lelki gyökerei vannak. Ezt a lelket igyekszem megfogni, ezáltal is gondolkodásra késztetni az olvasót. Egyszerűen is le lehet valamit írni, de az inkább a riport műfaja. Az irodalomnak legyen valami tanulsága: nem szájba rágva, hanem úgy, hogy magam gondolom tovább a problémát, aszerint cselekszem, pozitívumot közvetítek. Elképzelni is rossz, milyen lenne a világ művészet nélkül.
– Pressburgernek születtél, három kultúra hatott rád, három nyelvet tanultál meg gyermekként...
– Nos ez az, ami által kilógok a Szlovákiában alkotó magyar írók sorából. Kuriózum, de Peéry (született Limbacher) Rezső után én vagyok a második Pozsonyban született magyar író. Sokan éltek/élnek Pozsonyban hosszabb-rövidebb ideig, de életükkel, hagyományaikkal elsősorban a vidékhez kötődnek, s ez világlátásukra is hatással van. Egy igazi pozsonyinak Pozsonyban vannak a sírjai is. Legalábbis így volt ez sokáig. Ami pedig a nyelvismeretet illeti, az egy más história, szorosan összefügg a KGB-ágens Beneš elvtárs dekrétumaival. Nálunk otthon, mint a pozsonyiaknál általában, magyarul és németül beszéltek. Miután „fölszabadultunk” és Beneš vette át a gyeplőt, egyik nyelv sem volt jó, az utcán kimondottan veszélyes. Ami persze nem változtatta meg hozzáállásunkat: nálunk az akkulturáció nem következett be és (protekcióból) csak azért nem rúgtak ki Ligetfalura, mert apám neves orvos volt, s úgy vélték, ilyen szakemberre nekik is szükségük lesz. Szlovákul azonban nem otthon tanultam meg (nem volt kitől), hanem az óvodában, hogy iskolába járhassak (magyar iskola akkor még nem volt). A háború végéig nem is volt szükséges, hogy Pozsonyban szlovákul tudjon az ember.
– Könyveid közül melyiket tartod életed fő művének?
– Amikor Zsuzsi lányom született, anyám elragadtatva mondta, ő a legjobb opusom. Akkor kissé nehezteltem, amiért irodalmi dolgaimat nem veszi számba, de igaza volt. Később, amikor kisfiam született, kislányaim aziránt érdeklődtek, kit szeretek a legjobban. Azt mondtam, hogy Zsuzsit zsuzsiul szeretem, Katit katiul, Pétert pedig péterül. Ezt tökéletesen megértették. Így vagyok a könyveimmel is. A legjobban természetesen mindig a legújabbnak örülök, egyébként nem tudok különbséget tenni köztük: mindegyik kissé más, eltérő a szerkezete, mondanivalója.
– A kritikusok gyakran foglalkoznak azzal, hogy az alkotó élete, élményei mennyire befolyásolják a művet, az életrajzi elemek milyen helyet foglalnak el az alkotásban. Ábrázoltad úgy egy alakodat, hogy valaki magára ismerhet benne?
– Nem hiszem. Kivétel talán a pozsonyi könyvem, az Ovidius visszatér, ahol tudatosan az eredeti, valódi neveket említem – de az amolyan helytörténet, így helyénvaló. Az élményeknek persze van hatása az alkotásra is, hiszen csak azt tudjuk leírni, amit ismerünk, megéltünk. De ez inkább kirakós játékra hasonlít: az egyik helyről egy hasonlatot visz az ember, a másikról egy jelzőt, a harmadikról egy tettet vagy gondolatot, és így tovább. Sőt az is előfordul, hogy írás közben önállósodik a történet, a jellemek miatt, vagy egy véletlenül becsúszott jelző vagy melléktörténet miatt, s másfelé kanyarodik az egész. Akkor kerül bajba az író, egyeztesse-e ezt az eredeti elgondolással, vagy engedje szabadon az egészet, menjen, „ahova a sors viszi” – akár a kukába.
– Szeptemberben töltöd be 80. életévedet, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Milyen tervekkel nézel a jövőbe?
– Köszönöm a bókot, azért jobb volna néhány évtizeddel fiatalabbnak lenni. Már csak azért is, mert szeretek utazni, s még rengeteg helyen nem jártam. Azonkívül van a számítógépemben három kész „gépiratom”, amit szinte azonnal ki lehetne adni, ha a hazai könyvkiadás bökkenői ezt lehetővé tennék, de ha ez továbbra is ilyen bonyolult lesz, könyveim inkább posztumuszként fognak megjelenni. Fatalista vagyok, s úgy vélem, mindenkinek van küldetése, amit meg kell tennie. Bár az ég tudja, mikor mi jut az ember eszébe. Néha csak egy apróság kell, hogy beinduljon a „gépezet”.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Lőrincz P. Gabriella Bella István-díjas költő, író 1982-ben született Beregszászon. Jelenleg Nógrád megyében, Szandán él családjával. Az idézet hűen tükrözi párbeszédünk mélységét. Negyven évről, nehézségekről és fájdalmakról, halálról, az életről, az elfogadás fontosságáról, valamint Istenbe vetett rendíthetetlen hitéről és persze Zsuzsikáról, a lakóautóról beszélgettünk.
Nagyon boldog foglalkozásnak nevezte az írói munkát egy korábbi interjúban. Mindig így tekintett a tevékenységére, vagy miként változott az alkotáshoz történő hozzáállása az időben? Még gyerekként hallottam, amikor a nagyapámat megkérdezte a szomszédja: hogy halad a fabehordással?, ő azt válaszolta: boldogulok. Talán a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a boldogság ennyire kötődik a munkavégzéshez. A Bolyai című művének írásakor több hónapot tartózkodott Svájcban, de előtte már szerzett hasonló tapasztalatokat. Íróként fontos önnek, hogy ily módon is jelen legyen a nemzetközi irodalmi életben, ismerje a trendeket, a külföldi szerzőket?
Az idei KMI 12 Szerzőbár nevei között láthatjuk Kopriva Nikolettet is, aki nagyon fiatalon tudhat maga mögött olyan eredményeket is, mint az Irodalmi Jelen vagy a Magyar Írószövetség Debüt-díjai, de a Móricz Zsigmond-ösztöndíj is sokban segítette versei megszületését. Az év elején már a második kötettervét is leadta, mely az előzőnek egyfajta folytatásaként lesz olvasható. A költőnőt a KMI által szervezett programokról, a képzőművészet és az irodalom összjátékáról, és a jövőbeli terveiről is kérdeztük.
A szabadúszó színészek nehéz helyzetben voltak a világjárvány alatt, mivel nem játszhattak. De mi történt azokkal a színésznövendékekkel, akik éppen ez idő alatt végeztek, és zárt színházak mellett kellett volna munkát találniuk? Tóth Zsófia pályakezdő színésznővel beszélgettünk.
Ilyés Krisztina 1999-ben született Keszthelyen, épp egy évvel megelőzve a huszonegyedik századot. Az írásait prózával kezdte, végül a líránál kötött ki. A Helikon folyóiratban és az Irodalmi Jelenben is publikált. Első kötete 2021-ben jelent meg Papírcsillag címmel. Erről a személyiségét formáló becenevéről, az otthontalanságról, valamint az írói munkásságát is átjáró műfaji kettőségről beszélgettünk.
Szarka Tamás, a Ghymes együttes egyik alapító tagja, számos rangos szakmai elismerésben részesült. 2011-ben megosztott Kossuth-díjat kapott zeneszerzői, előadóművészi, költői, dalszövegírói munkásságáért.
Dimény Levente és Tóth Tünde, a nagyváradi Szigligeti Színház művészei 25 éve házasok, és négy gyermeket neveltek fel. Közös megegyezéssel választottak többször is színházat, vállvetve támogatták egymás elképzeléseit, legyen szó táncszínház alapításáról, előadások rendezéséről, játszásáról, koreografálásáról. Legújabb tervük egy egyetemi színház létrehozása.
„Nem vagyok egy szereplő típus” – állítja magáról Hász Róbert író, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 idei évadának szerzője, akit a hagyományos írói szereplehetőségek mellett a hagyományosnak vélt műfajok hatóerejéről is kérdeztük. Műveiben Hász Róbert sokat foglalkozik a történelmi idővel, kellő rálátása van arra, miként térhetünk vissza a pusztítás után újra az építkező korszakba.
Kovács Újszászy Péter 1996-ban született Kolozsváron. 2021-ben mesterdiplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakán. Jelenleg Kolozsváron tanít általános iskolában. Gyerekkora óta kötődik az állatokhoz, főként ez segített első verseskötetének megszületésében, amely tavaly decemberben jelent meg A csupaszodás gótikája címmel. A költővel többek között a költészetről, színészetről, az állatszeretetről és oktatási módszerekről is beszélgettünk.