Nagy Erika: Egy igazi Pressburger – Idén ünnepli 80. születésnapját Aich Péter

2022. június 06., 12:55

Aich Péter költő, író 1972-től különböző szlovák lapok szerkesztője volt. Nemzedékéhez hasonlóan ő is az Új Ifjúságban és az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentkezett és mutatta meg magát. Az Egyszemű éjszaka című antológiában debütált.

– Mit jelentett számodra, hogy 1970-ben, a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszaka egyik szerzőjeként mutatkozhattál be, bár akkorra már megjelentek írásaid például az Irodalmi Szemlében és az Új Ifjúságban is?

– Az amolyan első lépcsőfok volt inkább, de eléggé odavoltunk magunktól. Akkoriban azt persze másképp értékeltem, mint most. Ahogy múlnak az évek, az ember azt képzeli be magának, hogy bölcsebb lett, s jobban átlát mindent, pedig talán csak megváltozott egy kissé az értékrendje, a világlátása. A kölcsönös ajánlásokban Keszeli Ferenc azt írta nekem, hogy „a soha meg nem bocsátás jegyében, amiért ő az antológia legelső költője”. Az antológiában ugyanis ábécérendben jelentünk meg. Ennél sokkal hasznosabb volt az, amit akkor Tőzsértől ellestem: a szerkesztés módszere. Ő ugyanis szerkesztőként sosem nyúlt bele a mondanivaló lényegébe, sem a stílus jegyeibe, s ez később szerkesztőként ugyancsak hasznomra vált. Máskülönben szerzőként némileg kilógtam a sorból, ez később is látható volt.

– A Pozsonyi Casino alapítótagja vagy, melynek történelme az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Mit kell tudni az egykori férfi egyletről? Miért volt fontos számotokra az újraalapítás?

– A Casino Széchenyi kezdeményezése. Az angliai urak klubjában látta, mennyire hasznos lehet, ha a döntés- és fizetésképes urak kötetlenül, barátságosan elbeszélgethetnek, aminek következtében hasznos dolgokat indíthatnak s valósíthatnak meg. Jó érzékkel állapította meg, hogy hasznára válna az ilyen Magyarországnak. Pozsonyban az elsők között alakult meg a Casino, 1837-ben. Tisztes, jómódú urak léptek be nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ott kezdeményezték például az Első Pozsonyi Takarékpénztár létrejöttét, a Pozsony–Nagyszombat lóvasút építését is. A szabadságharc leverése után kissé megtorpant a Pozsonyi Casino tevékenysége, ám tulajdonképpen, a politikai viharoknak ugyan adózva, de egészen 1945 áprilisáig működött, s csak 1999-ben alakult újjá. Ma már természetesen más a Pozsonyi Casino. Hölgyek is tagjai lehetnek, de a város nemzetiségi, szociális, valamint politikai összetételének változásai is hatással voltak működésére, így mára sokkal inkább egy politikamentes, kulturális egyesületről beszélhetünk, amely a pozsonyi magyarok összefogását tartja szem előtt. Nem kis feladat ez sem.

– Egyszer Duba Gyula nyilatkozta, hogy az írásaidnak lelke van. Te hogy látod?

– Minden jó írásnak kell, hogy lelke legyen, ezért talán arra célzott, hogy írásaimban igyekszem a gondolat lelki mélységét megfogni, azt érzékeltetni, hogy nem fekete-fehér minden, holott hajlamosak vagyunk az ilyen látásmódra. Ha úgyahogy megérteni szeretnénk a világot, több szempontot is figyelembe kell venni. Ennek eszköze a fejünk, ott kezdődik és zajlik minden. Filozófiai szempontból ez idealista fölfogás, de ez a realitás: előbb van a gondolat, csak utána bármi cselekedet – még akkor is, ha tettünk úgyszólván tudat alatti, automatikus, mert hiszen annak is lelki gyökerei vannak. Ezt a lelket igyekszem megfogni, ezáltal is gondolkodásra késztetni az olvasót. Egyszerűen is le lehet valamit írni, de az inkább a riport műfaja. Az irodalomnak legyen valami tanulsága: nem szájba rágva, hanem úgy, hogy magam gondolom tovább a problémát, aszerint cselekszem, pozitívumot közvetítek. Elképzelni is rossz, milyen lenne a világ művészet nélkül.

– Pressburgernek születtél, három kultúra hatott rád, három nyelvet tanultál meg gyermekként...

– Nos ez az, ami által kilógok a Szlovákiában alkotó magyar írók sorából. Kuriózum, de Peéry (született Limbacher) Rezső után én vagyok a második Pozsonyban született magyar író. Sokan éltek/élnek Pozsonyban hosszabb-rövidebb ideig, de életükkel, hagyományaikkal elsősorban a vidékhez kötődnek, s ez világlátásukra is hatással van. Egy igazi pozsonyinak Pozsonyban vannak a sírjai is. Legalábbis így volt ez sokáig. Ami pedig a nyelvismeretet illeti, az egy más história, szorosan összefügg a KGB-ágens Beneš elvtárs dekrétumaival. Nálunk otthon, mint a pozsonyiaknál általában, magyarul és németül beszéltek. Miután „fölszabadultunk” és Beneš vette át a gyeplőt, egyik nyelv sem volt jó, az utcán kimondottan veszélyes. Ami persze nem változtatta meg hozzáállásunkat: nálunk az akkulturáció nem következett be és (protekcióból) csak azért nem rúgtak ki Ligetfalura, mert apám neves orvos volt, s úgy vélték, ilyen szakemberre nekik is szükségük lesz. Szlovákul azonban nem otthon tanultam meg (nem volt kitől), hanem az óvodában, hogy iskolába járhassak (magyar iskola akkor még nem volt). A háború végéig nem is volt szükséges, hogy Pozsonyban szlovákul tudjon az ember.

– Könyveid közül melyiket tartod életed fő művének?

– Amikor Zsuzsi lányom született, anyám elragadtatva mondta, ő a legjobb opusom. Akkor kissé nehezteltem, amiért irodalmi dolgaimat nem veszi számba, de igaza volt. Később, amikor kisfiam született, kislányaim aziránt érdeklődtek, kit szeretek a legjobban. Azt mondtam, hogy Zsuzsit zsuzsiul szeretem, Katit katiul, Pétert pedig péterül. Ezt tökéletesen megértették. Így vagyok a könyveimmel is. A legjobban természetesen mindig a legújabbnak örülök, egyébként nem tudok különbséget tenni köztük: mindegyik kissé más, eltérő a szerkezete, mondanivalója.

– A kritikusok gyakran foglalkoznak azzal, hogy az alkotó élete, élményei mennyire befolyásolják a művet, az életrajzi elemek milyen helyet foglalnak el az alkotásban. Ábrázoltad úgy egy alakodat, hogy valaki magára ismerhet benne?

–  Nem hiszem. Kivétel talán a pozsonyi könyvem, az Ovidius visszatér, ahol tudatosan az eredeti, valódi neveket említem – de az amolyan helytörténet, így helyénvaló. Az élményeknek persze van hatása az alkotásra is, hiszen csak azt tudjuk leírni, amit ismerünk, megéltünk. De ez inkább kirakós játékra hasonlít: az egyik helyről egy hasonlatot visz az ember, a másikról egy jelzőt, a harmadikról egy tettet vagy gondolatot, és így tovább. Sőt az is előfordul, hogy írás közben önállósodik a történet, a jellemek miatt, vagy egy véletlenül becsúszott jelző vagy melléktörténet miatt, s másfelé kanyarodik az egész. Akkor kerül bajba az író, egyeztesse-e ezt az eredeti elgondolással, vagy engedje szabadon az egészet, menjen, „ahova a sors viszi” – akár a kukába.

– Szeptemberben töltöd be 80. életévedet, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Milyen tervekkel nézel a jövőbe?

–  Köszönöm a bókot, azért jobb volna néhány évtizeddel fiatalabbnak lenni. Már csak azért is, mert szeretek utazni, s még rengeteg helyen nem jártam. Azonkívül van a számítógépemben három kész „gépiratom”, amit szinte azonnal ki lehetne adni, ha a hazai könyvkiadás bökkenői ezt lehetővé tennék, de ha ez továbbra is ilyen bonyolult lesz, könyveim inkább posztumuszként fognak megjelenni. Fatalista vagyok, s úgy vélem, mindenkinek van küldetése, amit meg kell tennie. Bár az ég tudja, mikor mi jut az ember eszébe. Néha csak egy apróság kell, hogy beinduljon a „gépezet”.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)