– Mit jelentett számodra, hogy 1970-ben, a Tőzsér Árpád szerkesztette Egyszemű éjszaka egyik szerzőjeként mutatkozhattál be, bár akkorra már megjelentek írásaid például az Irodalmi Szemlében és az Új Ifjúságban is?
– Az amolyan első lépcsőfok volt inkább, de eléggé odavoltunk magunktól. Akkoriban azt persze másképp értékeltem, mint most. Ahogy múlnak az évek, az ember azt képzeli be magának, hogy bölcsebb lett, s jobban átlát mindent, pedig talán csak megváltozott egy kissé az értékrendje, a világlátása. A kölcsönös ajánlásokban Keszeli Ferenc azt írta nekem, hogy „a soha meg nem bocsátás jegyében, amiért ő az antológia legelső költője”. Az antológiában ugyanis ábécérendben jelentünk meg. Ennél sokkal hasznosabb volt az, amit akkor Tőzsértől ellestem: a szerkesztés módszere. Ő ugyanis szerkesztőként sosem nyúlt bele a mondanivaló lényegébe, sem a stílus jegyeibe, s ez később szerkesztőként ugyancsak hasznomra vált. Máskülönben szerzőként némileg kilógtam a sorból, ez később is látható volt.
– A Pozsonyi Casino alapítótagja vagy, melynek történelme az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Mit kell tudni az egykori férfi egyletről? Miért volt fontos számotokra az újraalapítás?
– A Casino Széchenyi kezdeményezése. Az angliai urak klubjában látta, mennyire hasznos lehet, ha a döntés- és fizetésképes urak kötetlenül, barátságosan elbeszélgethetnek, aminek következtében hasznos dolgokat indíthatnak s valósíthatnak meg. Jó érzékkel állapította meg, hogy hasznára válna az ilyen Magyarországnak. Pozsonyban az elsők között alakult meg a Casino, 1837-ben. Tisztes, jómódú urak léptek be nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ott kezdeményezték például az Első Pozsonyi Takarékpénztár létrejöttét, a Pozsony–Nagyszombat lóvasút építését is. A szabadságharc leverése után kissé megtorpant a Pozsonyi Casino tevékenysége, ám tulajdonképpen, a politikai viharoknak ugyan adózva, de egészen 1945 áprilisáig működött, s csak 1999-ben alakult újjá. Ma már természetesen más a Pozsonyi Casino. Hölgyek is tagjai lehetnek, de a város nemzetiségi, szociális, valamint politikai összetételének változásai is hatással voltak működésére, így mára sokkal inkább egy politikamentes, kulturális egyesületről beszélhetünk, amely a pozsonyi magyarok összefogását tartja szem előtt. Nem kis feladat ez sem.
– Egyszer Duba Gyula nyilatkozta, hogy az írásaidnak lelke van. Te hogy látod?
– Minden jó írásnak kell, hogy lelke legyen, ezért talán arra célzott, hogy írásaimban igyekszem a gondolat lelki mélységét megfogni, azt érzékeltetni, hogy nem fekete-fehér minden, holott hajlamosak vagyunk az ilyen látásmódra. Ha úgyahogy megérteni szeretnénk a világot, több szempontot is figyelembe kell venni. Ennek eszköze a fejünk, ott kezdődik és zajlik minden. Filozófiai szempontból ez idealista fölfogás, de ez a realitás: előbb van a gondolat, csak utána bármi cselekedet – még akkor is, ha tettünk úgyszólván tudat alatti, automatikus, mert hiszen annak is lelki gyökerei vannak. Ezt a lelket igyekszem megfogni, ezáltal is gondolkodásra késztetni az olvasót. Egyszerűen is le lehet valamit írni, de az inkább a riport műfaja. Az irodalomnak legyen valami tanulsága: nem szájba rágva, hanem úgy, hogy magam gondolom tovább a problémát, aszerint cselekszem, pozitívumot közvetítek. Elképzelni is rossz, milyen lenne a világ művészet nélkül.
– Pressburgernek születtél, három kultúra hatott rád, három nyelvet tanultál meg gyermekként...
– Nos ez az, ami által kilógok a Szlovákiában alkotó magyar írók sorából. Kuriózum, de Peéry (született Limbacher) Rezső után én vagyok a második Pozsonyban született magyar író. Sokan éltek/élnek Pozsonyban hosszabb-rövidebb ideig, de életükkel, hagyományaikkal elsősorban a vidékhez kötődnek, s ez világlátásukra is hatással van. Egy igazi pozsonyinak Pozsonyban vannak a sírjai is. Legalábbis így volt ez sokáig. Ami pedig a nyelvismeretet illeti, az egy más história, szorosan összefügg a KGB-ágens Beneš elvtárs dekrétumaival. Nálunk otthon, mint a pozsonyiaknál általában, magyarul és németül beszéltek. Miután „fölszabadultunk” és Beneš vette át a gyeplőt, egyik nyelv sem volt jó, az utcán kimondottan veszélyes. Ami persze nem változtatta meg hozzáállásunkat: nálunk az akkulturáció nem következett be és (protekcióból) csak azért nem rúgtak ki Ligetfalura, mert apám neves orvos volt, s úgy vélték, ilyen szakemberre nekik is szükségük lesz. Szlovákul azonban nem otthon tanultam meg (nem volt kitől), hanem az óvodában, hogy iskolába járhassak (magyar iskola akkor még nem volt). A háború végéig nem is volt szükséges, hogy Pozsonyban szlovákul tudjon az ember.
– Könyveid közül melyiket tartod életed fő művének?
– Amikor Zsuzsi lányom született, anyám elragadtatva mondta, ő a legjobb opusom. Akkor kissé nehezteltem, amiért irodalmi dolgaimat nem veszi számba, de igaza volt. Később, amikor kisfiam született, kislányaim aziránt érdeklődtek, kit szeretek a legjobban. Azt mondtam, hogy Zsuzsit zsuzsiul szeretem, Katit katiul, Pétert pedig péterül. Ezt tökéletesen megértették. Így vagyok a könyveimmel is. A legjobban természetesen mindig a legújabbnak örülök, egyébként nem tudok különbséget tenni köztük: mindegyik kissé más, eltérő a szerkezete, mondanivalója.
– A kritikusok gyakran foglalkoznak azzal, hogy az alkotó élete, élményei mennyire befolyásolják a művet, az életrajzi elemek milyen helyet foglalnak el az alkotásban. Ábrázoltad úgy egy alakodat, hogy valaki magára ismerhet benne?
– Nem hiszem. Kivétel talán a pozsonyi könyvem, az Ovidius visszatér, ahol tudatosan az eredeti, valódi neveket említem – de az amolyan helytörténet, így helyénvaló. Az élményeknek persze van hatása az alkotásra is, hiszen csak azt tudjuk leírni, amit ismerünk, megéltünk. De ez inkább kirakós játékra hasonlít: az egyik helyről egy hasonlatot visz az ember, a másikról egy jelzőt, a harmadikról egy tettet vagy gondolatot, és így tovább. Sőt az is előfordul, hogy írás közben önállósodik a történet, a jellemek miatt, vagy egy véletlenül becsúszott jelző vagy melléktörténet miatt, s másfelé kanyarodik az egész. Akkor kerül bajba az író, egyeztesse-e ezt az eredeti elgondolással, vagy engedje szabadon az egészet, menjen, „ahova a sors viszi” – akár a kukába.
– Szeptemberben töltöd be 80. életévedet, bár ez egyáltalán nem látszik rajtad. Milyen tervekkel nézel a jövőbe?
– Köszönöm a bókot, azért jobb volna néhány évtizeddel fiatalabbnak lenni. Már csak azért is, mert szeretek utazni, s még rengeteg helyen nem jártam. Azonkívül van a számítógépemben három kész „gépiratom”, amit szinte azonnal ki lehetne adni, ha a hazai könyvkiadás bökkenői ezt lehetővé tennék, de ha ez továbbra is ilyen bonyolult lesz, könyveim inkább posztumuszként fognak megjelenni. Fatalista vagyok, s úgy vélem, mindenkinek van küldetése, amit meg kell tennie. Bár az ég tudja, mikor mi jut az ember eszébe. Néha csak egy apróság kell, hogy beinduljon a „gépezet”.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.